A kártya hőskora Magyarországon: Csekonics milliói és a makaón nyert Nobel-díj

Közismert, hogy „Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény”. Még akkor is, ha „a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól”. Az viszont talán nem annyira köztudott, hogy Rejtő Jenő 1940-ben megjelent A tizennégy karátos autójának parádés kezdőmondatai a száz évvel ezelőtti „nagy háború” végnapjainak valóságából kölcsönöztettek. Már, ami az elkártyázott mesebeli téteket és a rejtőinél is rejtőibb figurákat illeti.

Békebeli kártyás idillFotó: Fortepan

Hátországi bűnszövetkezet

1918 kora őszén a gazdaságilag kimerült hátország a szerencsejátékkal megszerezhető könnyű pénz bűvöletében élt. A tragikus harctéri eseményekről a járványszerűen sűrűsödő kártyabotrányok hírei terelték el a honpolgárság figyelmét, a kártyaügyek kiemelt helyet kaptak a korabeli sajtóban. Jellemző, hogy a nyolcszázezer frankos kártyaadósság körül forgó Baccarat című francia társalgási dráma hosszú évek óta állandó teltházas kasszasiker volt a Vígszínházban. 

Az Estet böngésző magyar bakák az első világháborús frontonFotó: Fortepan

A nyár végén arról írtak a lapok, hogy a pesti Royal Szálló 311-es szobájában a kolozsvári Weinberger-testvérek, Sámuel és Bernát százezer koronát veszítettek egyetlen augusztusi éjszakán. Az Est és a Magyarország szerint kártyapartnereik vaskos csalással nyerték el tőlük a 3,5 millió mai magyar forintnak megfelelő összeget. (Bár az osztrák-magyar aranykorona értéke a világháború végére csaknem negyedére csökkent a békeidőkhöz képest, még akkor is annyit ért, mint ma 350 forint.) A játékhoz használt hat kártyacsomag az újságok egybehangzó tudósításai szerint mindösszesen 94 többletlapot tartalmazott – mint köztudott, a francia kártya egy-egy paklijában rendszerint 52 lap van.

Szeptemberben a fiumei Royalban „dolgozó valóságos sipista bűnszövetkezet” bűnperével voltak tele az újságok. A díszes társaság csaknem egy év alatt közel másfél millió – ma félmilliárd forintot érő – koronát nyert el sok baleknak bizonyult honfitársától cinkelt lapokkal a Rejtő-regényben emlegetett makaón, ami a ma ismert makaóval szemben kőkemény hazárdjáték volt, és leginkább a blackjackhez, illetve a huszonegyhez hasonlított. A szövetkezeti tagságot ízig-vérig rejtői figurák alkották: a szállodatulajdonos, aki „csak szívességből engedte át a társaságnak a szobát”; az írástudatlan kikötői munkásból „finom modorú dúsgazdag olajnagykereskedővé feltörő” Vlakaucsics Antal mint bandavezér; aztán Krstelj Bogdán kereskedelmi tengerészkapitány, akit „Vlakaucsicshoz való barátsága sodort a bűn útjára”; továbbá Donics Ljubomir egykori pincér, „kétes háborús exisztencia”; illetőleg Mileta Emánuel felszolgáló, aki a jelekkel ellátott kártyacsomagot menetrendszerűen „a játékasztalra csempészte”. 

A fiumei Hotel Royal belül és kívül egy korabeli képeslaponFotó: Fortepan

A folytatásokban közölt törvényszéki tudósítások szerint a bűnszövetkezet elnöke azzal védekezett a tárgyaláson, hogy köztudottan nagy pénzekben játszik évek óta, és inkább veszített, mint nyert. A tengerészkapitány ártatlansága védelmében azt vallotta, hogy ő csak, „mint poentőr vett részt a játékban és azért játszott Vlakaucsics lapjára, mert az nyert”. A vád koronatanújának vallomása azonban mindent vitt: Riopa Henrik látszerész állította ugyanis, hogy ő készítette azt az erősen nagyító szemüveget Vlakaucsicsnak, amellyel a csaló tisztán láthatta a jeleket a lapok szélén. A főkolompos végül négy év fegyházat kapott, de tagtársaira is letöltendő hónapokat mért ki a bíróság.

A hamiskártyás szövetkezet történetének rejtői mellékszála annak a három balfácánnak az esete, akik tudomást szerezve, hogy micsoda pénzek forognak Fiumében, betéti társaságot hoztak létre kártyanyereményre, és makaózni kezdtek. A Blühweisz Ottó kereskedő, Smoguina Krezimir gyógyszerész és Kraja Aszkal magánzó alapította „vállalkozás” azonban csak addig prosperált, amig le nem ültek Vlakaucsicsékkal játszani. A nagymenők együltő helyükben elnyerték tőlük teljes betétállományukat, összesen 88 ezer koronát. A kismenők ezt követően egyéni veszteségeiket egymáson próbálták behajtani: Blühweisz beperelte Smoguinát, aki Az Est szerint azt hozta fel mentségéül, „hogy Blühweisz beszélte rá a játékra, amelyet nem ismert és így nem is tudhatta, hogy ilyen nagy veszteség érheti.” A felperes válaszul a már bekasztlizott Vlakaucsicsék meghallgatását kérte annak igazolásául, hogy mekkora veszteségei voltak. (A per további menete, őszinte sajnálatunkra már érdektelen volt a sajtó számára.)

A sikkasztó banktisztviselő és a hazárd-rendelet

Azon az őszön még élénken élt a köztudatban egy év eleji sikkasztási ügy, amely felszínre hozta a Lipótvárosi Társaskörben folytatott üzelmeket. Az úgy volt, hogy Singer Béla agrárbanki tisztviselő, társasköri tag pár óra alatt elkártyázta 900 koronás havi fizetését. (315 ezer nettó mai forintban.) Veszteségét minimalizálandó aláírást hamisított és az általa kezelt hadikölcsön-kötvényekből nagyobb összeget vett fel, amit aztán megjátszott makaón, hogy ugye visszanyerje, amit elbukott. Amikor lefülelték, már 300 ezres – sikkasztásból finanszírozott – vesztésben volt. Eleinte úgy tűnt, megússza a becsületén esett folttal, mert mint Az Est megírta: a „kárt a Lipótvárosi Társaskör kötelékébe tartozó érdekcsoport magára vállalta”, így köszörülve ki a decens pesti polgárerényeken esett csorbát. Singer ellen azonban végül csalásért hivatalból eljárást indított az ügyészség és el is ítélték. A botrány hatására a magyar királyi belügyminiszter 1918. évi 73.596. számú körrendelete a nyilvános helyek mellett „az egyesületek (társaskörök, clubok, kaszinók stb.) helyiségeiben is” betiltotta a szerencsejátékot.

Nyilvános kártyaparti a betiltás előttFotó: Fortepan

A belügyi tárcát is felügyelő Wekerle Sándor miniszterelnök által szignált „hazárd-rendeletet” nem fogadta osztatlan lelkesedés. A társadalomjobbítók azt kifogásolták, hogy az intézkedés ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen helyekre száműzte a tétben játszott makaót, chemin de fer-t és a baccarat-t, de a kártyán kívül nem tiltotta be a pénzbeni fogadást. „Vajon a Nemzeti Kaszinóba, (melynek helyiségeiben egyébként alapszabálya szerint tilos minden szerencsejáték) és a lóversenyre is elmegy majd a rendőrség ellenőrizni?”– dohogott Az Ujság tárcaírója, utalva az elit körök mesebeli összegű tétekben zajló fogadásaira és kártyacsatáira.

Az igazi Csekonics

A száz évvel ezelőtti kora ősz botrányköve – amit múló malőrré tett az október végi őszirózsás rebellió – Csekonics Gyula gróf 7 millió koronás kártyavesztesége volt. (Közel 2,5 milliárd mai forint.) Hogy mit gondoltak az olvasók, amikor a kenyér és a pucerájok, azaz mosodák áremeléséről, meg a tisztviselői-közkonyhák bevezetéséről szóló hírek között rátaláltak a skandalumra, csak sejteni lehet. Tény, hogy a Friss Ujság például szerkesztőségi jegyzetben moralizált címlapján; a monarchia lóversenyrajongó krémjét tömörítő bécsi Jockey Club  elnöksége pedig bárminemű gyanúsítás nélkül is nyilatkozatban határolódott el a példátlan esettől, leszögezve, hogy a kártyaparti nem náluk történt, mivel „hosszabb idő óta ügyelnek arra, hogy a Jockey Clubban semmiféle hazárdjátékot ne játsszanak”.

A tékozló ifjú atyjának, az évi 40 millió koronás jövedelmű főrendiházi tag, királyi főasztalnokmester Csekonics Endre grófnak pár napba tellett, míg fia kártyaadósságát elrendezte. Erről a közvéleményt a Neues Wiener Tagblatt hasábjain megjelent rövid, aláírás nélküli közlemény értesítette. A szöveg szerint Csekonics Gyula nem hazárdjátékon vesztett, és nem is 7, csak 3 milliót, továbbá nem egyetlen este kártyázott el ennyit, hanem több hét alatt, ráadásul „a kártyaveszteség már ki van fizetve.” Akármekkora volt is a kártyaveszteség, Gyula gróf voltaképp csak hozta a formáját: a lapok emlékeztették ugyanis olvasóikat, hogy két évvel korábban 5 millió koronájától szabadította meg a főrendet egy szerencsés kezű grófnő az alig pár órás Bécs-Budapest vonatút alatt.

A Csekonics-affér igazi pikantériája azonban nem az összeg nagysága, hanem az, hogy a lapok szerint „a kártyaasztalnál Károlyi Mihály gróf is jelen volt”. 

Károlyi Mihály nem sokkal miniszterelnöksége előttFotó: Fortepan

Az akkor még ellenzékből politizáló arisztokrata ráadásul valószínűsíthetően nyertesként állt fel a makaóparti végén. Az Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt elnökének kártyán nyert öröme gyorsan elillanhatott, mert 1918 október végétől egészen más konnotációban lett használatos az az agyonkoptatott újságírói fordulat, miszerint – az őszirózsás forradalom napjaiban miniszterelnöknek kinevezett – Károlyi hazárdőr, mert „mindent egy lapra tesz fel”.