Mit művel Kína Afrikában?

Az elmúlt két évtized leforgása alatt Kína az afrikai kontinens legnagyobb gazdasági partnerévé vált. A hivatalos adatok szerint az ezredforduló óta a két fél közötti kereskedelem évente átlagosan 20 százalékkal, a külföldi közvetlentőke-befektetés (FDI) pedig ennek körülbelül a duplájával növekedik.

Amíg a kontinens és Kína 2001-ben mindössze 13 milliárd dollár értékű tranzakciót bonyolított le egymással, addig 2015-ben ez az érték már 180 milliárd dollárra duzzadt, ami több, mint a Kínát soron követő három ország (India: 59 milliárd amerikai dollár; Franciaország: 57 milliárd dollár; USA: 53 milliárd dollár) afrikai tranzakcióinak értéke összeadva. 

Afrikai FDI-állományát tekintve Kína 2014-ben csupán a negyedik volt ugyan, de 2010 és 2014 között a kínaiak közvetlentőke-befektetése évente átlagosan 25 százalékkal nőtt a kontinensen, amiből prognosztizálható, hogy az ázsiai ország legkésőbb egy évtizeden belül ebben a kategóriában is meg fogja előzni az Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot és Franciaországot.  (A két fél közötti gazdasági kapcsolatok vizsgálatakor fontos megjegyezni, hogy a transzparencia hiányának, illetve kínai eredetű adatbázisoknál a szándékos torzítás következtében eltérő intézmények eltérő eredményeket közölnek, így a témával foglalkozó elemzések elkészítésekor nehézséget okoz a megfelelő adatokhoz való hozzáférés.)

Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke kezet ráz Emmerson Mnangagwa zimbabwei elnökkel 2018. szeptember 5-én PekingbenFotó: LINTAO ZHANG/AFP

Az infrastrukturális fejlesztések pénzügyi hátterének megteremtése tekintetében Kína toronymagasan a legerősebb külföldi finanszírozója a kontinensnek. 2012 és 2015 között évente átlagosan 16 százalékkal nőtt az infrastrukturális fejlesztések megvalósítására rendelkezésre bocsátott kínai forrás összege, melynek eredményeként a 2015-ös évben már 21 milliárd dollár forráskihelyezésre került sor. 

Kína növekvő gazdasági befolyását kiválóan szemlélteti, hogy a második helyezett Franciaország ennek éppen az egyhetedét, azaz 3 milliárd dollárt folyósított. 2015-ben Kína Afrika infrastrukturális fejlesztésére irányuló hitelkihelyezése meghaladta az ICA (Infrastructural Consortium for Africa) összes tagja által rendelkezésre bocsátott összeget, ami figyelemreméltó, ugyanis a szervezet tagjai közé tartozik az Afrikai Fejlesztési Bank, az Európai Bizottság, az Európai Beruházási Bank, a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC), a Világbank és a G8 országok is. Az Egyesült Államok és az Egyesült Arab Emírségek mögött Kína a harmadik legnagyobb segélyezője a kontinensnek (2015-ben közel 6 milliárd dollárnyi segélyt nyújtott).

Már Mao alatt elkezdődött

A második világháborút követően az afrikai vezetők egyfajta harmadik világbeli, kölcsönös szolidaritáson alapuló együttműködési formát igyekeztek kialakítani Kínával. A „három világ” felfogás a teljhatalmú kommunista vezér, Mao Ce-tung életének utolsó éveiben, a múlt század hetvenes éveinek elején a kínai külpolitikai stratégiában is megjelent, bár esetében az elmélet inkább a Szovjetunióval való szakítás ideológiai alapjául szolgált. Az általa kidolgozott, Teng Hsziao-ping által kifejtett elmélet szerint a világot alkotó országokat három csoportra oszthatjuk: az első a két szuperhatalom, azaz az USA és Szovjetunió; a második a fejlett országok csoportja, melybe Európa, Japán és Kanada tartozik; a harmadik pedig a fejlődő világ országait tömöríti, amelynek Kína is része.

Mao Ce-tung kínai elnök viccelődik Moussa Traoréval, Mali elnökével 1973-ban PekingbenFotó: AFP

Kína és Afrika között az első jelentős gazdasági együttműködésre 1968 és 1976 között került sor Tanzániában. Az ország akkori elnöke, Julius Nyerere által vezetett ország vasútvonalának építéséhez keresett külső forrást, azonban a nyugati országok, a Világbank és az ENSZ is elutasította a beruházás finanszírozását, míg végül – az ekkor maga is rendkívül korlátozott erőforrásokkal rendelkező – Kínában talált partnerre. A gazdasági segítségnyújtást politikai ellentételezés egyenlítette ki: amikor a Kínai Népköztársaság 1971-ben visszafoglalta az ENSZ „kínai székét” Tajvantól, a szavazáson a 76 támogató szavazatból 26 afrikai országoktól jött.

A következő jelentős lépés 1999-ben következett be, amikor az akkori kínai pártfőtitkár, Csiang Cö-min meghirdette „going out” stratégiáját, mely a kínai gazdasági szereplőket biztatta külföldi befektetésre. A stratégia meghirdetése utáni évben létrejött a FOCAC – azaz a Kína-Afrika Együttműködési Fórum –, amely máig Kína és az afrikai országok közötti kormányszintű egyeztetések intézményesített fórumaként szolgál. A 2000-es évek elején indult meg a kínai tőke intenzív, afrikai beáramlása olyan ágazatokba, mint az acélgyárak, a kerámiacsempe-gyárak vagy a bankok. A gazdasági kapcsolatok erősödésének hatására az első jelentős találkozóra 2006-ban került sor, amikor 35 afrikai állam- és kormányfő repült Pekingbe a kínai elnök, Hu Csin-tao által levezényelt eseményre.

A XXI. századi kínai stratégia manifesztációjaként 2013-ban Hszi Csin-ping meghirdette a One Belt One Road nevű (Egy övezet, egy út, azóta „Belt and Road”-ra átkeresztelt) kezdeményezést. A gigantikus infrastruktúra-fejlesztési program keretében Kína elsősorban Eurázsia és Afrika irányában kívánja beruházásokkal felpörgetni a kereskedelmi kapcsolatokat (és egyben kiterjeszteni befolyási övezetét), újraélesztve az ókori selyemút koncepcióját. A kínai globális szerepvállalás pénzügyi intézményi hátterének megteremtésére különböző bankokat és alapokat hoztak létre, mint például az Asian Infrastructure Investment Bank és a New Developement Bank (utóbbi a BRICS-tagállamokkal közösen), egyenként 100 milliárd dolláros indulótőkével, illetve a Silk Road Fund 40 milliárd dolláros indulótőkével.

Amit Afrika köszönhet Kínának

A kínai tőke beáramlása Afrikába az elmúlt években számos előnnyel járt az országok számára. Az afrikai országok többsége gazdaságilag jelenleg olyan fejlettségi szinten áll, mint ahol Kína állt néhány évtizeddel ezelőtt; csakhogy azóta Kína példátlanul dinamikus fejlődésen ment keresztül, most pedig ugyanerre a fejlődési pályára állhat rá az afrikai kontinens is, kínai segítséggel. A tőkén kívül a kínai cégeken és szakembereken keresztül  beáramlanak a kontinensre a gyártási know-how-k, a kereskedelmi jógyakorlatok, illetve a hatékony menedzsmentmódszerek is. Ezek, ha jól használják őket, megteremthetik Afrika gazdasági felemelkedésének lehetőségét, továbbá közreműködhetnek abban, hogy a kontinens magasabb szinten is becsatlakozhasson a globális értékláncokba (global value chains). Az olyan nagyvállalatok, mint az Alibaba vagy a Tencent kínai piacon szerzett tapasztalatai jelentősen segítheti az afrikai piacok fejlesztésének folyamatát.

Dolgozó nők a G&H Garments kínai ruházati cég gyárában Kigaliban, a Ruandai Köztársaság fővárosában, 2018. augusztus 28-ánFotó: Kristin Palitza/dpa Picture-Alliance/AFP

Az egyik legkedvezőbb rövid távú hatás a munkahelyteremtés és a szakképzettség fejlesztése. A McKinsey&Company tanácsadó cég által 2017-ben készített tanulmány szerint az Afrikában működő kínai cégek munkavállalóinak átlagosan 89 százaléka helybéli – habár ez az arány a menedzsment esetén már csak 44 százalékos. A helyiek magas foglalkoztatási aránya miatt ténylegesen kijelenthető, hogy a további beruházások – például a gyártási tevékenységek Afrikába való kiszervezése – által teremtett munkahelyek következtében nőni fog a helyiek munkalehetősége. 2015-ben a hivatalos adatok szerint Kenyában már a foglalkoztatottak 5 százaléka kínai hátterű cégnél dolgozott. Ami a szakképzést illeti, a korábban hivatkozott tanulmány felmérései szerint a kínai hátterű cégek átlagosan 64 százaléka nyújt munkahelyi képzéseket a dolgozóknak. A munkavállalói készségek és képességek fejlesztésére kiváló példa az egyik legnagyobb kínai vállalat, az Aviation Industry Corporation of China által indított Africa Tech Challenge, egy olyan program- és versenysorozat, amelynek során a legjobban teljesítők pénzjutalomban részesülnek, adott esetben pedig tanulmányi ösztöndíjat nyerhetnek kínai egyetemekre, vagy felveszik őket a vállalathoz. A program jelenleg Kenyában, Ghánában, Ugandában és Zambiában működik.

A kínai cégek által végrehajtott technológiai és tudástranszfer szintén fontos az afrikai gazdaság fejlődésének vizsgálatakor. Az új technológiák bevezetésével új termékek jelentek meg az afrikai piacokon, a meglévő termékeknek pedig – az előállítási folyamatok korszerűsítése által – többnyire csökkent az ára. A piaci folyamatok a cégeket is folyamatos innovációra késztetik, amelynek eredményeként például a Tecno cég kifejlesztett egy olyan, okostelefonokon alkalmazható fényképező programot, amely kifejezetten a fekete bőrtónushoz leginkább megfelelő képalkotásra képes. A Kínában már elsődleges fizetőeszközként funkcionáló mobilfizetési rendszer afrikai bevezetése 2007-ben kezdődött, amikor a Safaricom és a Vodafone közösen megalkotta az M-Pesa szolgáltatást, és így Kenyában és Tanzániában mobiltelefonok segítségével végezhetők bizonyos pénzügyi tranzakciók. Az alkalmazás piaci térnyerését mutatja, hogy 2015-ben csak Kenyában 12,8 millió ember használta. További példaként szolgálhat a televíziós lefedettség kiépítése, melyet a China’s StarTimes nevű szolgáltató hajtott végre a kontinensen. A cég az elmúlt 6 év során csak Tanzániában 120 millió dollár értékű fejlesztéseket hajtott végre, amelyek eredményeként a korábban alacsony infrastrukturális kiépítettséget áthidalva építette ki afrikai televíziós hálózatát. A kínai technológiai cégek intenzív piacszerzésének következtében az afrikai kontinens nagy része minden bizonnyal egy „kínai típusú digitalizáción” fog átesni, melyben a változó körülményeket a kínai cégek diktálják és alakítják.

Amitől joggal tarthatnak az afrikai országok

A kínai cégek Afrikára való tényleges hatásának adekvát megítéléséhez meg kell vizsgálni az érem túloldalát is, azaz a tevékenységük következtében kialakuló negatív hatásokat.

Idriss Deby, Csád elnöke a 6. kínai-afrikai együttműködési fórumon, 2018. szeptember 3-ánFotó: LINTAO ZHANG/AFP

Számos kritikában megjelenik, hogy a kínai cégek jelentős része nem biztosít megfelelő munkakörülményeket munkavállalóinak, valamint hogy a kínai vállalkozások jóval gyakrabban figyelmen kívül hagyják az adott ország munkajogi előírásait, mint teszik ezt például az amerikai cégek. A környezetvédelmi előírások megszegése és a természeti erőforrások illegális kizsákmányolása is gyakran felmerülő probléma. Utóbbi például a nyugat-afrikai partoknál jelent problémát, ahol a megjelenő hatalmas kínai halászhajók egy hét alatt nagyságrendileg annyi halat halásznak ki, mint amennyit egy helyi halász egy év alatt fog. Ennek következtében például Szenegálban már a halászok megélhetése került veszélybe, a helyi lakosok pedig csak drágábban jutnak hozzá a legfőbb proteinforrásukat jelentő halhoz. Az előírások megszegéséhez részben kapcsolódik a korrupció problémája is. Egyes becslések szerint vannak olyan afrikai országok, ahol az ott gazdasági tevékenységet folytató kínai cégek bevételeinek akár 4-9 százaléka is továbbvándorol a hivatalnokok zsebébe.

A stratégiai ágazatok állami hátterű, kínai cégek általi felvásárlása alapvetően szuverenitási kockázatokat rejt magában. Bizonyos országok esetén a bilaterális kereskedelmi kapcsolat rendkívül aszimmetrikus. Ezen országok esetében a Kínába irányuló import főként nyersanyagokat, energiahordozókat jelent, a túloldalról pedig Kína jelentős építkezéseket és infrastrukturális fejlesztéseket finanszíroz az adott országban. 2016-ban Angola 25,4 milliárd dollárnyi exportjának 89 százalékát a nyers kőolaj alkotta, amelynek közel felét Kína vásárolta meg. Az „olajozott” gazdasági kapcsolatok fenntartása és további erősítése érdekében Kína az elmúlt másfél évtizedben elárasztotta Angolát közvetlentőke-befektetésekkel. Míg a 2004-ben az országba invesztált kínai FDI összesen 2 millió dollár volt, ez a szám 2014-re 1,21 milliárd dollárra nőtt, és ez évente átlagosan 89 százalékos (!) növekedést jelent.

Az Angolához hasonló országokban megfigyelhető gazdasági tevékenységek elsősorban nem piacvezérelt intézkedések, hanem a kormányzati politikai stratégia mentén hozott döntések eredménye. Ezt szemlélteti az is, hogy például Angolában az átlagosnál nagyobb arányban jelennek meg a kínai vállalatok között azok, amelyek (részben) állami tulajdonban vannak. Ezek az úgynevezett state owned enterprises (SOEs), amelyek a kínai kormány kinyújtott karjaként értelmezhetők. A kínai gazdaságot hatalmas energiafüggősége miatt – annak ellenére, hogy a gazdasági stratégiájukban és kommunikációjukban egyre erőteljesebben szerepet kap a fenntartható fejlődés és a zöld energia felhasználása – elemi érdek fűzi ahhoz, hogy szoros kapcsolatokat alakítson ki az energiahordozókban gazdag afrikai országokkal. 

A kínai közreműködéssel megvalósított energetikai beruházás mintapéldája a tanzániai gázvezeték 2013 és 2015 közötti megépítése. A Mtwara és Dar es-Salaam között fekvő, 535 kilométer hosszú gázvezeték kivitelezési munkáit a China Petroleum Technology and Developement Corporation, az állami hátterű China National Petroleum Company leányvállalata végezte, a projekt pénzügyi hátterét pedig a Kínai Export-Import Bank biztosította egy 1,33 milliárd dolláros hitellel. A gazdasági tevékenységgel megteremtett stratégiai térnyerés másik jellemző frontját az afrikai vasútfejlesztési projektek jelentik. 2011 és 2016 között a China Railway Group és a China Civil Engineering Construction Corporation megépítette az Etiópa fővárosát, Addisz-Abebát a szomszédos ország fővárosával, Dzsibutival összekötő vasútvonalat. A 4,5 milliárd dollár költségvetésű projekt kivitelezésének finanszírozásához szintén a Kínai Export Import Bank biztosította a hitelt, valamint az után, hogy az etióp kormány kínai hitelből kifizette a kínai kivitelező cégeket, megbízta a két vállalat által alkotott konzorciumot a vasútvonal 2023-ig tartó üzemeltetésével.

Fiatal afrikai vállalkozók a kínai Alibaba sanghaji vásárán 2017-benFotó: Alibaba/Imaginechina

A pénzügyi szolgáltatások terén a Bank of China terjeszkedése a legszemléletesebb: a pénzintézet 2017 óta 20 százalékos részesedéssel rendelkezik a dél-afrikai South Africa’a Standard Bankben, valamint tavaly a bank johannesburgi ága kibocsátotta az országban az első, jüanban denominált, 3 éves lejáratú kötvénycsomagot 1,5 milliárd jüan – azaz kb. 220 millió dollár – értékben. A Bank of China ezen kívül tavaly Luandában megalapította angolai kirendeltségét is. A monetáris terjeszkedés jegyében a Kínai Jegybank (People’s Bank of China) tavaly megállapodást kötött a dél-afrikai, a zambiai, a nigériai és a mauritiusi jegybankkal arról, hogy az említett intézmények devizatartalékokat képeznek jüanban. A folyamatokból láthatjuk, hogy Kína következetesen hajtja végre holisztikus szemléletű Afrika-stratégiáját, melyben mára ötvöződnek a pénzügyi, gazdasági, politikai és katonai elemek.

Belföldi hátrányként említhető meg az afrikai országok részéről, hogy a kínai nagyvállalatok kontinensen való megjelenése összességében nem hozta kedvezőbb pozícióba a helyi vállalkozásokat. A nagyvállalatok beszállítói körét tekintve – a megkötött szerződések értéke alapján – az afrikai cégek nem érik el az 50 százalékos részesedést sem. A másik aspektus, amely még kritikusabban érinti a helyi gazdaságokat, hogy a helyi vállalkozások egyszerűen nem tudják felvenni a versenyt a kínai vállalatokkal. Dél-Afrikában, a kontinens gazdaságilag egyik legfejlettebb országában az acél- és gépipari ágazat szereplői nem tudják tartani a kínai nagyvállalatok által diktált árversenyt. Több iparági szereplő szerint a kínai acélipari vállalatok olyan áron értékesítik termékeiket, amely még az előállítás költségeit sem fedezi piaci körülmények között. Mellesleg ez nem csak Afrikában okoz gondot: többek között ez szolgált casus belli-ként az év elején Trump által elsősorban Kínával szemben  meghirdetett kereskedelmi háború esetén is. Az Egyesült Államok módszeréhez hasonlóan a dél-afrikai kormány 10 százalékos védővám bizonyos acéltermékekre való kivetésével próbálta védeni piacát. A kínai vállalatok tevékenységének következtében csak 2015-ben 11 ezer munkahely szűnt meg a dél-afrikai acél- és gépiparban.

Így szerzett meg Kína egy egész kikötőt

Az utolsó, egyben talán legjelentősebb veszélyforrásként a kínai hitelkihelyezés politikai hátszelével járó negatívumokat azonosíthatjuk. Ez a veszély olyannyira reális, hogy már gyakorlati példa is született rá. Srí Lanka, amely egy másik ázsiai atomhatalom, a dinamikusan fejlődő India déli partjainál fekszik, kínai finanszírozással építette ki Hambantota kikötőjét, valamint az ezt kiszolgáló infrastrukturális hálózatot, azonban az előzetes megtérülési számítások nem váltak be, így a hitel törlesztése problémássá vált. Ennek következtében a tulajdonjog meghatározó része visszavándorolt a hitelt nyújtó kínaiakhoz (ezt a fordulatot a kínai narratíva sikeres, Srí Lanka-i-kínai közös vállalat megalapításaként kommunikálta), továbbá a kikötőre 99 éves haszonbérleti szerződést kötöttek. 

A stratégiai szempontból kiváló elhelyezkedésű kikötő megszerzése két szempontból is ideális volt a kínai kormány számára. A kereskedelem részéről előnyös, hogy éppen a Belt and Road kezdeményezés tervezett tengeri útvonalán található, másrészt alkalmas lehet arra is, hogy Dzsibuti után Kína esetleg kialakíthassa a második, államhatárokon kívül található katonai bázisát is.

Összességében elmondható, hogy Kína külgazdasági és világpolitikai stratégiáját nem lehet szétválasztani, hanem egy koherens, központilag meghatározott stratégia részeiként érdemes rájuk tekinteni, melyek végső soron ugyanazon célkitűzés elérését szolgálják. A kínai kormányzatot a holisztikus szemlélet és a hosszú távú, koncepcionális tervezés jellemzi. Afrika tekintetében Kína egyértelmű érdeke a kapcsolatrendszer fejlesztése és hosszú távú fenntartása, amelyhez erős, Kína-barát hozzáállással rendelkező kormányzatok kialakítása szükséges a lehető legtöbb afrikai országban. A gazdasági befolyásszerzés kéz a kézben jár a politikai érdekérvényesítő képesség növekedésével, és az elmúlt évtizedek során kialakított gazdasági interdependencia előreláthatólag hosszú időre megfelelő táptalajt biztosít a szoros államközi kapcsolatok fenntartásához. A legnagyobb kérdés, hogy a kialakuló aszimmetrikus függőségi viszonyok mellett mennyire lesznek képesek az érintett országok fenntartani nemzeti szuverenitásukat.

A cikk szerzője a Budapesti Gazdasági Egyetem Nemzetközi gazdaság és gazdálkodás programjának mesterszakos hallgatója. Az írás a 2018. évi Tudományos Diákköri Konferenciára készített, Kína gazdasági és politikai expanziója az afrikai kontinensen című dolgozat részeként készült.

Kapcsolódó cikk a Qubiten: