Gyámügy

A lányomat nézem, látszólag összeroskadva ül a kanapén, az ifjúságvédelem androidjai két oldalt a két fotelben ülnek mellette, az arcuk helyén a hajlított képernyőkön kísértetiesen lassan rajzolódnak ki a valaha megnyugtatónak szánt mosolyok. Túl vannak terhelve, a mozgásukon is látszik, eredetileg elegánsnak és megnyugtatónak tervezhették a gesztusaikat, de az évek során a frissítések túlterhelték a hardvert, kicsit rángatózva és fenyegetőzve gesztikulálnak, ahogy Zsófi helyzetét magyarázzák.

Nem beszélünk róla, de a tumorom miatt jöttek ketten, vagyis a tumorom következményeként, a kezelés mellékhatása, hogy nem viselhetek implantokat, nem osztozhatok teljes mértékben a digitális valóságban, sőt tulajdonképpen semmilyen mértékben, a látóidegeim a technika jelenlegi állása szerint egyáltalán nem graftolhatóak.

Egyelőre az egyik android beszél csak, a szájanimációhoz képest csúszik a hangja, megnyugtatóan selymes női hang egyébként, úgy magyaráz a wintehertúri konvencióról, vagyis az emberi jogok chartájának második digitális kiegészítéséről, amelynek értelmében mindenki, vagyis minden önálló tudattal rendelkező értelmes entitás, maga jogosult szabadon meghatározni a választott avatárját, vagyis augmentációs megtestesülését, mindaddig, amíg ezzel nem sérti mások méltóságát, szabadon alakíthatja a magáról sugárzott képet.

Rászólok, hogy ugorhat, mert attól, hogy nem vehetek részt az augmentált valóságnak nevezett, közös megegyezéssel létrehozott világhallucinációban, még pontosan tudom, hogy mit jelent, és hogyan működik, de nyilván kiérződhet az ingerült ideges aggodalom a hangomból. Ha ezzel kezdik, hogy ezt szóba hozzák, akkor Zsófikám komoly szarban lehet. Ezen a ponton a  második android is szükségét érzi, hogy megszólaljon, a hangja pont egy árnyalatnyival dallamosabb a kelleténél, ahogy azt mondja, nyugodjon meg, drága asszonyom. Nem vagyok ideges, mondom erre, egyáltalán nem vagyok ideges, az android erre megnyugtatóan próbál bólogatni, de a szája helyén valahogy visszafele mozog az animáció, és ettől olyan, mint ha rám vicsorogna, és érzem, hogy még idegesebb leszek, legszívesebben ráüvöltenék Zsófira, úgy kérdezném meg, hogy mi az istent csináltál már megint, de azzal természetesen a gondviselői jogaimat kockáztatnám, nem tehetek ki egy kiskorút a szükségesnél nagyobb mértékű stressznek, és most nincs energiám azon gondolkozni, hogy vajon gyámügyi rendszer elemző szoftverei szerint a betegségemből, a szokatlan helyzetből és az aggodalomból milyen mértékű stressz vagy agresszió lehet még elfogadható, úgyhogy inkább befogom, udvariasan érdeklődő mosolyt erőltetek az arcomra, és engedem, hogy tovább magyarázzanak.

Mint bizonyára emlékszem, kiskorú családtagom az elmúlt naptári évben többször is megszegte a digitális együttélés szabályait, ebből kétszer súlyosan, hiszen önkényesen, a rendszer foltozatlan hiányosságait kihasználva közép-ázsiai kalózszoftok segítségével kikapcsolta a szűrő protokollokat, és három osztálytársát azok tudta és beleegyezése nélkül fizikai valójában, tehát az általuk választott és előírt megtestesülési követelmények figyelmen kívül hagyásával érzékelt, sőt, ebből egy esetben azt az úgynevezett valóságérzékelést ismételt beszélgetések tárgyává is próbálta tenni.

Bólintok, hogy emlékszem, aztán a lehető legnyugodtabb hangomon mondom, hogy természetesen részt vettünk az incidensek után a terápiás megbeszéléseken, ahol a szociális munkás és pszichológus-entitásokkal való elbeszélgetés után arra jutottunk, hogy tulajdonképpen csak a természetes kamaszkíváncsiság következményének tudható be mindaz, ami történt, és természetesen beláttuk, hogy nem szolgálja a társadalom érdekét az ilyen túlhajtott valóságszomj és igazságkeresés.

Grafika: Tóth Róbert Jónás/qubit.hu

Ezen a ponton a kedvesebbik android megszakítja a monológomat, azt kérdezi, hogy hallottam-e a visszacsatolási sokkról, és akkor, amikor ezt meghallom, Zsófira nézek, azt remélem, az arcán megjelenik majd legalább valamiféle megbánás vagy bánat, de ahogy kisimítja a haját az arcából, és alulról felfele rám néz, nem látok ott semmi, csak diadalt. A lehető legnyugodtabban próbálok bólintani, és akkor a második android szólal meg, és azt mondja a maga vontatott hangján, hogy igen, Zsófia minden jel szerint előre megfontolt szándékkal visszacsatolási sokkot okozott Amanda nevű osztálytársnőjének, tehát nem csak kiiktatta a szűrő protokollt, és a maga fizikai valójában szemlélte interakció közben, hanem Amanda saját rendszerébe is betört, az ő filterét is kiiktatta, úgyhogy Amanda majdnem fél percig a Zsófia szemén keresztül volt kénytelen látni magát, és ettől katatón sokkot kapott.

Aggodalmat próbálok erőltetni az arcomra, úgy nézek a lányomra, azt kívánom, hazudjon valamit, de ahogy a gerince kiegyenesedik, és félmosolyra húzódik a szája, már tudom, hogy nem fog, és azt is tudom, hogy most legalább fél év terápia jön majd teljesen hiába, és akkor hallom, hogy Zsófi megszólal, igen, leszedtem a cukormázt arról az ostoba kis pi.. ezen a ponton persze bekapcsolnak az obszcenitás blokkoló sípfilterek a fülemben, de azért Zsófi szájáról így is nagyon pontosan le tudom olvasni, hogy azt mondja, nagyon reméli, hogy belehal a kis ku… és azt is, hogy aztán kinek a milyen micsodájába küldi a mennyire milyen androidokat.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.  

Hidra

Két ki nem nőtt, de majd egyszer kinövő fej vagyunk. Nyolc élő testvérünk egyikének meg nem született másolatai vagyunk, itt szunnyadunk a lét határán.