Aki figyelemmel kísérte az Ősi idegenek című csodálatos dokumentumfilm-sorozatot (az IMDb-n 7,1-en áll!), az valószínűleg már inkább azon lepődne meg, hogy akad olyan nép, épület vagy bármi, amiről még nem derült ki, hogy valami köze van a földönkívüliekhez.

Nagy kunszt; világos, hogy a magyarok is a Szíriuszról jöttek, kivéve Teller Edét és Neumann Jánost, mert ők a Marsról. Van azonban legalább egy olyan népcsoport, ahol arra sincs szükség, hogy Giorgio A. Tsoukalos mémfejet vágva magyarázzon a földönkívüli eredetről: az Írországot meghódító Tuatha dé Danann, vagyis Danu népe, amelyről már évszázadok óta egyre vadabb elméletek keringenek, és ezek közül csak az egyik az, hogy az űrből érkeztek volna. Nem véletlen, hogy Danu népe nemcsak a mitológia iránt érdeklődőket fogta meg, hanem egy egész sor művészt is a francia manórapben utazó Manau-tól a sikeres keltás regényfolyamot publikáló amerikai Stephen Lawheadig.

Az özönvíztől a kereszténységig

De mit tudott Danu népe, ami miatt földönkívülieknek nézték őket? A Hódítások könyve (Lebor Gabála Érenn) szerint elég sokat. A versekből és prózai részekből álló könyv először a 11. században jelent meg, és a szerzők, illetve a könyvet összeállító szerzetesek szándéka szerint Írország történetét írja le a bibliai özönvíz utáni időktől kezdve. A gyűjtemény ugyan nem tekinthető hiteles történeti munkának, de azt jól mutatja, hogy – legalábbis az összeállítók hite szerint – mikor és milyen népek telepedtek meg az országban.

A leírások javarészt azért születtek, mert az ezeket összeállító buzgó barátok arra próbáltak magyarázatot keresni, hogy mi történhetett az írekkel a bibliai időkben; sikerült is megfejteniük, hogy a sziget első lakói Noé leszármazottai voltak. A történetbe viszont a keresztény elemeken kívül más is került, és bár több részét is kétségbe lehet vonni, az biztos, hogy Danu népe, a Tuatha Dé Danann több szempontból is kilógott a hódítók soraiból.

Márpedig a Hódítások könyvében csak úgy hemzsegnek a démonok, óriások és a varázslók. Myles Dillon ír történész szerint ez azt is alaposan megnehezíti, hogy a történészek különválasszák egymástól a fikciós és a valódi elemeket, de ő a maga részéről arra jutott, hogy míg az óriások és démonok közti csatákat nagy valószínűséggel nem kell hitelesnek elfogadnunk, egyes nevek, amelyeket az összeállítástól független forrásokban is meg lehet találni, bizonyára egykor valóban élt emberekre utalnak.

Jöttek a migránsok

A kutatók feltételezései szerint a hódítások nagy része is megtörtént, legfeljebb nem úgy és nem akkor, ahogy az a Lebor Gabála Erennben le van írva. A World History enciklopédia szerint az sem véletlen, hogy a gyűjtemény épp hat hódítási hullámról ír: ez megfelel a középkori hatos világkorszak-felosztásnak, bár Dillon szerint a Hódítások könyvének még a felosztását sem könnyű tisztázni.

Az első négy hullám megbukott: elsőként Noé közvetlen leszármazottjai érkeztek meg a szigetre, majd Partholón, Noé egy távolabbi utódja vándorolt be, nagyjából három századdal később. Velük járvány végzett, ám Dillon szerint Partholón valódi történelmi alak lehetett, mert más forrásokban is felbukkan a neve – bár azt, hogy ki volt pontosan, nem lehet tudni. Harmadikként a nemedek érkeztek, akiket sokan szkítának gondolnak, ők viszont a fomoriánokkal, egy démoni, vagy legalábbis fél-démoni néppel csaptak össze, és alulmaradtak. Az ír mitológiában a Britannica szerint a Fomoire jelentése valószínűleg „tengermélyi démon” lehetett, és ez éppen olyan rosszul hangzik, mint ahogy ezek bántak a nemedekkel. Ha mindez még nem lenne elég, óriások és különböző szörnyek is akadtak köztük, és feltett szándékuk volt, hogy minden hódítót elűzzenek a szigetről.

Danu és a démonsereg

Sárkány ellen sárkányfű, féldémon ellen félisten: a következő hullámban érkezett Danu népe, hogy felvegye a harcot a démonsereggel – legalábbis a Hódítások könyve szerint. Az új hódítókat eredetileg Tuatha Dének hívhatták, Isten népének, de ez már nem tetszett a könyvet összeállító középkori barátoknak, akik amellett, hogy bibliai gyökereket próbáltak keresni az íreknek, azért azt is tudták, hogy Istennek a Szentírás szerint már van egy választott népe, a zsidók, ezért inkább Danu istennőhöz kötötték őket.

Erre a bibliai pontosságon túl egy más alapos okuk is volt: az itt leírt alakok pogány istenek voltak, akiket azzal, hogy hétköznapi, bár nagyhatalmú alakokként ábrázoltak, megfosztottak az isteni hatalmuktól is. Dillon szerint az, hogy itt régi isteneket hasznosítottak újra, annyira egyértelmű, hogy nem is érdemes külön foglalkozni vele; 1956-ban megjelent, mára klasszikusnak számító tanulmányában még nevesíti is őket.

Szíriától Atlantiszig

Arról, hogy mikor is érkezhettek a démonokat legyőző hódítók, akik erős varázslatokat ismertek, megoszlanak a vélemények: egyesek szerint Krisztus előtt 3500 körül, mások szerint csak szintén időszámításunk előtt 300 környékén. Az is rejtély, hogy honnan érkezhettek – a mai Norvégia területéről, vagy épp a Közel-Kelet irányából, Európán keresztül. A kevés fennmaradt és vizsgálható adat és maradvány alapján kiderült, hogy valamikor i. e. 1800 körül egy nagy kelta népvándorlási hullám indult Spanyolországból, így elképzelhető az is, hogy a rejtélyes félistenek (vagy akikre ezt a szerepet osztották) innen jutottak el Írországba. Ez azért sem lenne meglepő, mert az a technikai fejlettség, amivel Dana istennő népe dicsekedhetett, nemcsak az űrből, hanem Európából vagy keletről is érkezhetett – és nem csoda, ha a szigeten élők varázslatnak fogták fel a fejlettebb technikát, fémművességet és orvostudományt, amit az új hódítók már ismerhettek Egyiptomból, Szíriából vagy máshonnan – akár, ahogy többen állítják, Atlantiszról.

Ha igaz, hogy a valódi hódítók a nagy kelta népvándorlás idején érkezhettek Írországba, több régész szerint az is elképzelhető, hogy nekik köszönhető az ötvösmesterség robbanásszerű fejlődése, illetve több más civilizációs vívmány is: Seumas MacManus történész például amellett érvel, hogy az újonnan érkezők társadalmilag is kifinomultabbak voltak, mint a helyiek, és a nevükben a Dan nem Danu istennőre utalt, hanem röviden a kultúrára, a költészetre és a kifinomultságra.

Az elfek halála

Ám még ez a fejlettség és kifinomultság sem volt elég a legújabb hódítók, Mil fiai ellen, akik utánuk követelték maguknak a szigetet. Róluk nemcsak az nem világos, hogy honnan érkezhettek, hanem az sem, hogy egyáltalán léteztek-e. A Tuatha Dé Danann létét több bizonyíték támasztja alá, mint Mil fiaiét, viszont fontos szerepet szántak nekik: valakinek le kellett számolnia az ősi pogány félistenekkel is. A történet szerint ők Hispániából érkeztek, és miután konfliktusba keveredtek Danu népével, alkut ajánlottak nekik: megosztoznak Írországon, az egyik társaság uralkodik majd az egyik felén, a másik meg a másikon.

Mil fiai viszont átverték a félisteneket: mivel nem egyeztek meg előre a felezés részleteiről, azt találták ki, hogy Danu népe kapja az ország föld alatti részét, a hódítók pedig a föld felettit. A legtöbb kutató szerint Mil fiai voltak az első kelta törzsek a szigeten, Danu népe pedig nem egészen önként vonult a föld alá: az, hogy a mai napig őrzik a világos hajú és bőrű, kifinomult és művelt nép emlékét, Thomas Cahill történész szerint egy ősi népirtás felett érzett bűntudat nyomait őrizheti. Az sem véletlen, hogy Danu népét ugyanúgy eltemették, mint ellenségeiket, a démoni fomoriánokat, csak épp nem a tenger mélyére, hanem a föld alá, és magukkal vitték azt az ősi tudást is, amit ki tudja, honnan hoztak. A Hódítások könyvében szereplő leírások alapján egyesek úgy hiszik, hogy ez akár űrhajókat, fénykardokat és efféléket is jelenthetett, mások csak a Földön már ismert, de Írországban akkoriban még ismeretlen technikákra gyanakodnak.

Az elfek születése

De hova lettek ezek az ismeretlen hódítók? Ted Olsen történész a Kelták és a kereszténység című könyvében felveti, az ősi istenek egyszerűen keresztény ír szentekként születtek újjá, nagyjából a régi szerepüknek megfelelően, csak már a megfelelő vallási köntösben. Mások szerint ők azok, akik a folklórban tündérekké vagy elfekké alakultak át, és az sem véletlen, hogy az idejük nagy részében az alku óta a föld alatt laknak; közéjük tartozik az írek és skótok csínytevő szelleme, a púka is, aki egyebek mellett arról ismert, hogy megtréfálja a részeg utazókat, és ha nem hagynak neki kikészítve whiskey-t, akkor az egész főzetet tönkreteszi. Hosszú út vezet a kelta istentől a viszkirontó manókig, de úgy tűnik, hogy Danu népének sikerült ezt megtennie, amiért Kate Bossert irodalomtörténész szerint leginkább nem is maguk a szereplők, hanem a néplélek a felelős.

Akármi is lett a sorsa Danu valódi népének, a történet valószínűleg nem valamilyen forradalmi újítással, mondjuk egy űrhajóval indult. Bossert szerint a róluk szóló történetek fokozatosan távolodhattak el a valóságtól, hol spontán módon, hol pedig azért, mert a keresztény szerzetesek tudatosan próbálták meg a világnézetüknek megfelelő módon alakítani a történetet, míg végül néhány valószínűleg létező csatából és néhány valószínűleg létező technikai vívmányból eljutottak a fénykardig és az űrhajóig. Ennek kedvez a Mil fiairól szóló történet is: az Írországban sok helyütt megtalálható halmokat Wirt Sikers, az Egyesült Államok walesi konzuljának 1880-as gyűjtése szerint még akkor is sokan szent helynek tartották, ahol a púka vagy más tündérek élhetnek, ezért ajándékokat hagytak nekik rajtuk.

Nem minden tündér állja ki az idő próbáját, de Danu népe kifejezetten makacsnak tűnik; Bossert szerint ezek a kelta istenek megtalálták az útjukat az irodalomba, és nem is nagyon terveznek egyhamar távozni belőle. A róluk szóló történeteket Lady Augusta Gregory, William Butler Yeats és Joseph Jacobs folklorista tették halhatatlanná, már ha nem számítjuk azokat, akik valóban életben tartották őket: az ír embereket, akiktől Gregory, Yeats és Jacobs anyagot gyűjtött. A varázslatnak is megvan a maga magyarázata: Seumas MacManus szerint Danu istennő népe más vallást gyakorolt, mint Mil fiai, ezért az új hódítók minden eszközt megragadtak arra, hogy démonizálják a régieket, így pedig emberfeletti hatalommal is felruházták őket. Ez mondjuk feltételezi azt is, hogy Mil fiai valóban létező kelta hódítók voltak.

Bossert szerint a tündérek megjelenése törvényszerű volt: a már említett szerzők nevéhez köthető új irodalmi hajnal nemcsak irodalmi, hanem politikai természetű is volt, amihez egy kis varázslat sem ártott. Karen Golightly irodalomtörténész szerint ebben döntő szerepe volt Danu népének: Gregory szándékosan velük hozta vissza a miszticizmust és a kelta homályt a köztudatba, hogy ezzel is megkülönböztesse az ír nemzeti identitást és irodalmat az angoltól. Ezzel hozzájárult a Tuatha Dé Danaan újabb szuperképességeihez is: ahol nem talált megfelelő forrást, Bossert szerint hozzátett valamit, hogy tovább erősítse ezt a speciálisan ír, egyedülálló karaktert.

A századfordulós trükk bejött – nem csoda, hiszen jóval korábban James MacPherson skót költő az Osszián-énekekkel már megpróbálta kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Az kiderült, hogy a nép vevő rájuk, Gregory példájából pedig az is, hogy a valóság és a fantázia megfelelő keverékével szinte bármit el lehet érni – akár azt is, hogy egy talán sosem létezett népcsoportból mára olyan világformáló erő váljon, amelyik a valódin kívül még a fantáziavilágot is átformálja. Ha nem lett volna Danu népe, Legolasnak még a gondolata sem születhetett volna meg, és ki tudja, ha nem lettek volna a fomoriánok, talán Lovecraft sem félt volna annyira a tenger mélyén lapuló borzalmaktól – amivel ő talán jobban járt volna, de mi biztosan rosszabbul.