Gyufa

– Mit kérdeztél, kislány? – a gyertyaárus papírba csomagolja a méhviaszgyertyákat, és odanyújtja őket Julcsi anyjának.

– Azt kérdeztem, hogy honnan szerezted ezeket a szép szárnyakat, mert én is angyalnak akarok öltözni – Julcsi a gyertyaárus háta mögé, a temető betonkerítésére mutat.

– Nagyon szép gyűrűd van – mondja a gyertyaárus.

– Hagyd a bácsit, sietünk – mondja Julcsa anyja.

– De hát nem látod, milyen szép szárnya van? Apa mért nem tud ilyen szép szárnyakat csinálni nekem?

– Ne bolondozz már, látod, hogy nincsen semmiféle szárnya.

– Mama, te vak vagy? Nem látod, milyen szép kék csillogó tollai vannak?

– Elég volt már, Julcsi – Julcsi anyja elveszi a gyertyákat, odaad egy ötezrest a gyertyaárusnak. – Sajnos nincs kisebb pénzem – mondja.

– Nem baj, tudok visszaadni – nyújtja a pénzt a gyertyaárus. – És még adok egy csomag hosszú gyufát is ajándékba – ahogy kimondja, már ott is a kezében a doboz, nyújtja azt is nő felé.

– Köszönöm, nagyon kedves, de direkt betettem a táskába a gázgyújtót – mondja Julcsi anyja. – Csak a mécseseket felejtettem otthon.

– Az a másik táskája volt. A piros Fendi-utánzat – az árus Julcsi anyjának kezébe nyomja a skatulyát.

A nő megfogja a dobozt – Tessék? Honnan tudja, hogy… – mondja közben, ebben a pillanatban gyufa sercen, az árus kezében ott egy szál meggyújtott gyufa, a nő elé tartja, a nő mozdulatlanná merevedik, a lángot nézi.

Az árus Julcsira néz: – Még mindig látod? – kérdezi, a válla fölé bök az állával.

Julcsi bólint.

Az árus arca elsötétedik, a szabad kezével megfogja a kislányét: – Még most is? – kérdezi.

Julcsi bólint.

– Ne ijedj meg – mondja az árus, egy lassú–lassú mozdulattal áthúzza a kislány kezét gyufa lángján.

A láng érintése sima, mint a selyem.

Sima és hideg.

– Még mindig látod? – kérdezi az árus.

Julcsi bólint. Az árus még mindig a kezét fogja, olyan erősen szorítja, hogy az már szinte fáj.

Julcsi felszisszen.

– Csukd be a szemed, kislány.

Az árus hangja megváltozott, zúg és zeng és visszhangzik. Julcsi becsukja a szemét, de úgy is látja a gyufa lángját, a láng közepén fekete pötty van, egy kicsi fekete lyuk, egy lassan növekvő fekete örvény.

– Ne nézz oda! – az árus már olyan hangos, mint a harangzúgás, Julcsi beleszédül, azt érzi, hogy zuhan, de nem lefele, hanem fel, a sötét fekete ég felé, a keze fáj, az ujjai fájnak, az árus nagyon szorítja, az ereje áttüzesíti a karját, a vállát, végigfut a hátán, a csípőjén, a lábán, azt érzi, az egész teste ég, csupa tüzes fájdalom. A gyufára gondol, a láng mélyén a sötétségre.

– Nem – az árus hangja halk és parancsoló –, nem adom! – ezt mondja, aztán még mond valami mást is, de Julcsi már nem hallja, mert szél zúgja körül, ezer hajszárítónál hangosabban zúg bele a fülébe a tüzes fájdalom, éles lesz és fehér, aztán egyszerre elmúlik.

– Nagyon kedves, köszönöm – Julcsi anyja elveszi az árustól a skatulyát.

Az árus bólint, az asztalkája mögötti sámlira huppan, majdnem leveri a gyertyáit, aztán megkapaszkodik, felköhög, rázkódik a hátán a szürke lódenkabát.

– Jól van, uram? – kérdezi a Julcsi anyja.

Az árus krákogva bólint, nem néz többé rájuk.

Elfordulnak, Julcsi anyja megfogja a kislány kezét, úgy mennek a temető felé.

Julcsi másik kezének ujjai között egy hosszú, elszenesedett fekete gyufaszál kunkorodik. Mintha észre se venné, szétmorzsolja, aztán a szoknyájába törli a kezét.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.