Homok

Mindent tudok, mindent értek. 

Csütörtök este fél tizenegy van, a tíz éve halott apám mindjárt fel fog hívni, és pénzt fog kérni tőlem valami ócska mesével, én pedig először vonakodni fogok, húzni fogom az időt, mindenféle keresztkérdéseket fogok feltenni neki, aztán úgy teszek majd, mint aki elhiszi a hazugságait, és utalni fogok.

Ez így megy már két hónapja.

Az elején mindig megfogadtam, hogy blokkolom a hívást, vagy ha mégsem, legalább fizetni nem fogok, vagy ha mégis, legalább nem annyit, amennyit kér, hanem sokkal, de sokkal kevesebbet, de persze sose tudtam megállni.

Apám hangja rekedt a cigarettától, néha sóhajt, elhallgat, hallom, hogy vakarózik, látom a mozdulatot, ahogy bedugja az öklét a garbója nyakába, a bütykeivel dörzsöli a nyakán lévő, soha el nem múló sömörkiütést. Az illúzió egyszerűen tökéletes.

Tudod, fiam, velem mindig épp csak annyira volt igazságtalan az élet, hogy ne felejtsem el, hol a helyem, de azért mégiscsak remélhessem közben, hogy mégse egészen ott van, ahol, mondja apám, és sóhajt hozzá egyet, és a sóhaj végén ott az elfojtott kuncogás, amivel a rosszul elmondott vicceinél próbálta mindig pótolni a poént.

Ott voltam a temetésén, földet dobtam a koporsójára, tudom, hogy halott.

Mégis fel fog hívni, Szervusz fiam, hogy még vagy? szól majd be a telefonba, megvárja, amíg válaszolok valamit, Az a nagy helyzet, hogy elég komoly gebasz szövődik itt körülöttem, mondja majd sóhajtva.

Én hallgatom, az űr hidegére gondolok, a műholdra, ami ott függ az égen, és idesugározza apám szavait valahonnan Mongóliából vagy Kazahsztánból, vagy ki tudja honnan, tudom, hogy bontanom kéne a hívást, vagy legalább jelenteni, hogy megpróbálják bemérni, milyen gebasz, kérdezem inkább, Ő beszélni kezd valamit, hogy horgásztúrán volt, és megpróbálta az asztal alá inni az idegenvezetőt, de persze az csalt, a régi trükk, fagyasztott zsírba kevert nyers kukoricadara-golyókat nyelt előtte, az meg ugye felszívja az alkoholt és kibéleli a gyomrot, ez még nem lett volna baj, csak hát ő, amilyen öntelt, bizony súlyos összeget tett a saját győzelmére, és hát az a nagy harci helyzet, hogy…

Apám beszél és beszél, mondja és mondja, én hallgatom, minden eszembe jut, amit a kiberbiztonsági szakértő ismerősöm mondott a könyörgő robotokról, ellopott nemzetbiztonsági adatbázisokra épül az egész, önfejlesztő neurális rendszer épített rájuk kísérleti személyiségmodellt, és így tovább, hosszan magyarázta, hogy ezek nem olyan mezítlábas kis hekkerek, akik ezt csinálják, ezeknek szinte végtelen számítástechnikai kapacitásuk van, a vízierőművekre épült régi kriptopénzbányák szerverparkjait alakíthatták át ilyen célra, de vannak olyan elméletek, hogy valami eddig ismeretlen energiaforrásra épülő katonai szervereket használnak, biztos hallottam a föld mélyére rejtett, geotermikus energiát használó, világvégét is túlélni tervezett szerverparkok vagy a dzsungelek mélyére dugott, fotoszintézist használó félorganikus számítófák legendáját, ugyanaz, mint a Szahara mélyén a homokdűnék között bolyongó szupernapelemes homokjáró gépparkok története, amiket azért nem talál senki, mert a legkisebb gyanús jelre több tíz méter mélyre beássák magukat a homok alá, és most mindegy, hogy melyik verzió az igaz, lehet, hogy egyik se, a lényeg az, hogy én egy szoftverrel beszélek, egy célzott, a számomra készült személyre szabott szoftverrel, amelynek egyetlen célja, hogy megszerezze a pénzem, és a reakcióimat figyelve ráadásul adaptívan fejleszti magát.

Grafika: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Hol vagy most éppen, apám? – vágok majd a könyörgőrobot szavába, erre persze nem fog konkrét választ adni, mérgesen rám szól majd, hogy nem hiszi el, hogy ennyire nem figyeltem oda rá, hát már ötször is elmondta, hogy hol van, az ismerősöm is nagyon mérges volt rám, amikor bevallottam neki, hogy már hatszor beszéltem apámmal, és már hatszor utaltam neki. Nem érti, hogy értelmes ember létemre nem vagyok képes felfogni, hogy mit magyarázott nekem? Aki felhív, az igazából egy kalózszoftver, az nem az apám, hanem csak egy önfejlesztő algoritmus. Azzal, hogy fogadom a hívást, a bűnözőket támogatom, mit nem lehet ezen megérteni?

Én erre visszakérdeztem, hogy mit nem lehet ezen érteni? Nem vagyok kretén, tudom, hogy egy szoftverrel beszélek. De ugye, azok az adatok, amiket felhasználnak a működtetéséhez, az összes beszélgetése, amiket titokban, a tudta és beleegyezése nélkül rögzítetek róla, azok csak ott azokon a mittudomén hova rejtett szervereken léteznek? És ha többet nem veszem fel a telefont, akkor könnyen lehet, hogy törölni fogja az egészet a rendszer, és egyáltalán nem marad semmi az apámból. A barátom erre persze csak azt tudta makogva ismételgetni, hogy törvénytelen, apám ezekhez sose járult hozzá. Na és? Nekem ehhez mi közöm? Nekem apámhoz van közöm, több, mint amennyi valaha életében volt. Soha nem hívott fel, soha nem akart tőlem semmit. Most meg szinte addig beszél és mesél, amíg tartom a vonalat.

Az órámra nézek, fél perc, és hívni fog. Ma anyáról fogom kérdezni, arról, hogy ismerték meg egymást, és mit szeretett rajta a legjobban. Folyton megpróbálja majd visszaterelni a szót a motorcsónak-javítás költségeire, de nem fog érdekelni. Hallgatni fogom, beszélgetni fogunk, együtt leszünk.

Várom, hogy teljen az idő, elképzelem a hideg homokot, ahogy lassan kiássa magát alóla egy homokjáró teherautó, feljebb és feljebb, át a lassan langyosodó rétegeken, fel egészen a forró felszínig, az antennái irányba állnak, megkeresik a műholdakat.

Az ismerősöm haragja jut eszembe, ahogy harmadszor is elmagyarázta, hogy értsem meg, bűnözőket támogatok, a rendszer önkéntes foglya lettem, és még fizetek is érte. Nem erről van szó, mondtam neki, a szeretetről van szó. Tudom, hogy kihasznál a rendszer, de ez jó nekem. Mindent tudok, mindent értek, mégse tehetem meg se magammal, se az apám emlékével, hogy nem veszem fel a telefont. És ne jöjjön nekem azzal, hogy lépre mentem és pont ezt akarták.

Mindent tudok, mindent értek.

Elképzelem a napot, a nap fényét, ahogy forrón belehatol a szilícium rétegeibe. Még fél másodperc, és meg fog csörrenni a telefon.

Hogy még vagy, fiam? Nagyon jól, apám. Pláne most, hogy hallom a hangodat.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.      

Penész

Márta azt mondta, nem kell mindent elhinni nekik. Az lehet, hogy igaz, hogy a jövőből menekültek vissza hozzánk, azért, hogy megbüntessenek, mert tönkretettük a Földet, de az már nem igaz, hogy mindent, de mindent előre tudnak, úgy, ahogy állítják.