Lassan megértjük a magyar mondattant – vagy lassan értjük meg?

Nemrég belekezdtem a magyar mondatok szerkezetének kivesézésébe, de csak addig jutottam el, hogy a „teljes” mondatoknak mindig velejárójuk egy igés kifejezés, amiben az ige ragozott, vagyis időre és módra utaló elemeket hordoz. Ebbe beleértjük azt is, amikor nincs rajta időjel – ezt hívjuk „jelen idejű” alaknak –, vagy nincs rajta módjel – ezt meg „kijelentű módú” alaknak hívjuk. („Teljes” mondaton én most azt értem, hogy leszámítjuk a megszólításokat, mint Hé, te majom!, sok címet és kiírást, mint A három majom vagy Majomtároló – ezekre akár azt is mondhatnánk, hogy egyáltalán nem mondatok, de nem akarok belemenni abba, hogy pontosan mit számítunk mondatnak, és mit nem.)

A múltkor láttuk, hogy az igés kifejezés egy kicsit ingoványos fogalom, mert néha érdemes magán az igealakon kívül nagyon szorosan hozzátartozó elemeket is hozzá számítani, így elsősorban az igekötő-féleségeket, a tagadószót stb. Esetleg egy-egy tartalmasabb elemet a viszonylag „üres” igék esetében. Például egyetlen igés kifejezésnek vehetjük azt, hogy egyedül vagyokhideg vanmoziba mentfehérjékből áll és rengeteg más hasonlót. Az ilyen összetett igés kifejezésekkel sokat bajlódnak az iskolában a mondatelemzésnél, mert egyes esetekben elismerik, hogy egyetlen „állítmányról” van szó („Mit állítok? – Hogy egyedül vagyok; – Hogy hideg van”). Máskor viszont nem: „Mit állítok? – Hogy ment. – Hova ment? – Moziba.” Vagy: „Mit állítok? – Hogy áll. – Miből áll? – Fehérjékből.” A gyerekekkel ezt nagyon nehéz megetetni, mert felismerik, hogy az ilyen kérdés–válasz párok sosem fordulhatnának elő beszélgetésben, nemcsak azért, mert ilyen hülyeségeket nem kérdezünk, hanem azért is, mert ezek a válaszok nem is megfelelő válaszok a feltett kérdésekre.

De hagyjuk is az iskolai mondatelemzést. A szaktudományos megközelítésre általában az jellemző, hogy sokkal kevésbé magabiztos, mint az iskolai tankönyvek (például én nem tudok egész határozottat mondani arról, hogy mikor érdemes összetett igés kifejezést tekinteni a mondat „állítmányának”), cserébe viszont nem állít olyanokat, amiken már egy alsós tanuló is észreveszi, hogy nem stimmelnek. Az igés kifejezés nagyjából annak felel meg, ami a mondatban leírt helyzet, eseménysor stb. fajtájára utal. A mondat többi része ennek esetleges szereplőiről, körülményeiről, valamint külső körülményekhez (beleértve a korábban említetteket, a beszélgetés résztvevőit stb.) fűződő viszonyairól szól. Mindezeket a plusz részeket a hagyományos mondatelemzés szinte mind az igés kifejezés bővítményeinek hívja. Kivétel néhány olyan kifejezés, ami valahogy nyilvánvalóan az egész mondathoz tartozik: ilyenek például az ún. kötőszavak, vagy a mondathatározók (mint pl. szerintem).

A magyar mondatot gyakran azzal jellemzik, hogy „szabad a szórendje”, de ezzel a jellemzéssel nagyon csínján kell bánjunk. Annyi igaz belőle, hogy minden egyes bővítmény elvileg állhat az igés kifejezéstől balra (előtte) vagy jobbra (utána) is. Vagyis nincs olyan, hogy például az alanynak előtte, vagy hogy a tárgynak utána kell állnia. De ez nem jelenti azt, hogy egy adott mondatban úgy változtathatnánk meg a szórendet, hogy a mondat jelentése ettől semmit se változna.

Ja, és persze eleve félrevezető szórendről beszélni, eleve csak akkor van valami ebben a jellemzésben, ha nem „szabad szórendről”, hanem „a mondatrészek szabad sorrendjéről” beszélnénk, hiszen az igés kifejezés is, a bővítmények is állhatnak több szóból. Tehát a mondat igés kifejezése lehet az, hogy ki akarták csalogatni, az alanya lehet az, hogy az izgatott kéményseprők, a tárgya meg az, hogy a három majmot. Igaz, hogy szegény iskolásgyerekeknek úgy magyarázzák, hogy mindezeknek a mondatrészeknek csak az alaptagjuk játssza az illető mondattani szerepet (tehát hogy az „állítmány” az akarták, az alany az, hogy kéményseprők, a tárgy pedig az, hogy majmot). Ez azért van, mert a többezer éves (eredetileg a görög, majd a latin grammatika tanításában kitalált) iskolai dogma szerint a mondat részei csak szavak lehetnek, tehát „mondatrésznek” kell lennie a (ki)csalogatni, az izgatott és a három szónak is. Pedig ők nem közvetlenül a mondat alkotóelemei, hanem az első az igei részé, a második az alanyé, a harmadik pedig a tárgyé. Meg is zavarja rendesen az iskolásokat, hogy mindezeket egyformán „mondatrésznek” nevezik. Én nem fogom.

Mennyire szabad a mondatrészek sorrendje?

Való igaz, hogy azokat a mondatrészeket, amik valamilyen okból az igei rész után helyezkednek el, szinte teljesen szabadon csereberélhetők egymással: Jóska tegnap levitte a szemetet a szelektívbe vagy levitte a szelektívbe a szemetet lényegében egyformán valószínű bármilyen körülmények között. Ez más sokkal kevésbé mondható el az igei részt megelőző mondatrészekről. Az előző mondatra éppen igen: Jóska tegnap levitte vagy Tegnap Jóska levitte, nagyjából mindegy. De már ebben a mondatban: Jóska mindig levitte a szemetet a szelektívbe, az első két mondatrész, az alany és a mindig nem cserélhetők fel egymással. Legalábbis az én nyelvérzékem szerint szinte kizárt, hogy ez a mondat elhagyná a számat: Mindig Jóska levitte a szemetet a szelektívbe. Ez azért van, mert a magyar mondatban a bővítmények sorrendje annyiban egyáltalán nem szabad, hogy vannak bizonyos kitüntetett pozíciók, és bizonyos fajta bővítményeknek ezekben kell elhelyezkedniük. Így a minden-nel kezdődő mondatrészeknek (és a hozzájuk hasonló értelműek, így a mindig-nek is) – legalábbis akkor, amikor megelőzik az igei részt – egy bizonyos speciális pozícióban kell elhelyezkedniük, aminek a pontos meghatározása elég bonyolult. Az egyszerűség kedvéért most úgy jellemzem, hogy az igei rész előtt, ahhoz a lehető legközelebb.

Grafika: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Vajon mitől függ az, hogy az igei rész elé kerül egy mondatrész, vagy utána? Ha a speciális pozíciókat most egy pillanatra elfelejtjük (így például azt, hogy a kötőszavaknak szinte teljesen rögzített helyük van a mondatban), akkor azt az érdekes felfedezést tehetjük (tehetnénk, ha hosszan kísérletezgetnénk, ahogy szerintem például az iskolában kellene, de én most lerövidítem az utat, és csak a tanulságot vonom le), hogy az igei rész előtti, illetve utáni részek abban térnek el, hogy mi a szerepük a mondatot megelőző és az azt követő szövegrészben. Így például ha egy bővítmény olyasmire utal, amiről a továbbiakban még beszélni fogunk, akkor az igei rész elé helyezzük, ha pedig olyasmire, amiről már a korábbiakban beszéltünk, akkor általában egyáltalán nem említjük, vagy inkább az igei rész után. Tehát például ha azt a mondatot halljuk, hogy Tegnap Jóska levitte a szemetet a szelektívbe, akkor automatikusan arra számítunk, hogy a beszélő a következőkben továbbra is a tegnapi napról és Jóskáról fog beszélni (és a legvalószínűbben arról, hogy mi történt vele a szelektívben). Ha mégsem, azt a beszélőnek külön jeleznie kell. Azokat a bővítményeket, amiket ezzel a céllal szerepelnek az igés kifejezés előtt, a nyelvészek topik szerepű bővítményeknek nevezik. A magyarban tehát a mondat elején (a kitüntetett pozíciókat nem számítva) a topik áll (illetve a topikok állnak).

Egyébként más nyelvekben sem ismeretlen ez a fajta stratégia, és igen gyakori, bár nem teljesen általános, hogy a topik szerepű bővítmények a mondatok elején helyezkednek el. Más nyelvekkel összehasonlítva a magyarnak az az érdekes sajátossága, hogy semmilyen más nyelvtani eszközt nem használ a topik jelölésére, csak a szórendet. A japánban például egy toldalékszerű elem, a wa (は) szolgálja ezt a célt; az angolban szintén a mondat elején van a topik, de ha például a tárgy játssza ezt a szerepet, akkor passzív szerkezetet kell használni, hogy előre kerülhessen; és így tovább. Például a magyarban azt mondjuk, hogy Jóskát megharapta egy kutya, tehát egyszerűen csak előre tesszük a tárgyat, ha ő a topik, ha róla beszélünk, míg angolul ezt úgy fejeznénk ki, hogy Joe was bitten by a dog. Egyébként ritka, különleges esetekben mondanánk ezt a mondatot más szórenddel. (Az a szórend, hogy Egy kutya megharapta Jóskát, szerintem kevéssé valószínű, bár nyelvtanilag jó, és biztosan el tudunk képzelni olyan kontextust, amikor így mondanánk. Az viszont, hogy Megharapta Jóskát egy kutya, amikor az igei kifejezés a mondat elején van, nem olyan ritka. Ez a szórend azokra a mondatokra jellemző, amik egy szövegrész legelején állnak, vagy önmagukban, önálló „bejelentésként”.)

Nagyon sok mondattípus van a magyarban, ezek közül csak az egyik az, ami a fenti módon egy vagy több topik szerepű bővítménnyel kezdődik, a többi bővítmény pedig az igés szerkezet után áll. De azért ez elég gyakori fajta mondat, és magyarul tanulóknak ajánlatos ezt jól megérteni, mert nagyon sok nyelvben egészen más tényezők határozzák meg azt, hogy hol kell állnia egy-egy bővítménynek. A következő nagy falat a nyelvtanulóknak a különleges pozíciók lesznek, erről lesz szó az alábbiakban.

Különleges pozíciók

Az nem szokott különösebb nehézséget okozni a magyarul tanuló külföldieknek, hogy hova kerülnek a magyar mondatban a kötőszavak, az alárendelt mondatok stb., mert ezek a szabályszerűségek elég egyszerűek, ráadásul a világ nyelvei ebben nem sok változatosságot mutatnak. Hasonlóan hamar megszokható, mert természetes, hogy a topikok a mondat elején vannak, a mondathatározók meg még őket is megelőzik: A legtöbbek szerint Kati eljön a Mikulás-ünnepségre. Sokkal több zűr van a magyarra sajátosan jellemző néhány szórendi kötöttséggel. Például ilyen az igés szerkezet előtt álló minden-jellegű kifejezésekkel (ezeknek az esetleges topikok után van a legtermészetesebb helyük), és a hasonlóan a topikokat követő, de általában még a minden-szerűeket megelőző is-es kifejezésekkel: Idén Kati is minden gyerekét elhozza a Mikulás-ünnepségre. De ha mindezeket valahogy megszokják is a magyarul tanulók, a legtöbbjüknek még mindig óriási gondjaik vannak azokkal a speciális pozíciókkal, amiket most fogunk megnézni. Ezek nemcsak közvetlenül megelőzik az igés szerkezetet, hanem az ő szórendjüket is befolyásolják.

Ha nagyon felületesen nézzük, tulajdonképpen csak egyetlen pozícióról van szó: arról, ami közvetlenül egy ragozott igető előtt helyezkedik el. Ez tehát ugyanaz, ami „normális körülmények között” az igekötő-féleségek helye: bejön, moziba megy, ripityára tört, és így tovább. Viszont nagyon gyakran vannak „nem normális körülmények”, amikor nem az igekötő-féleség van ebben a helyzetben, hanem valami más. Ezek közül a leggyakoribb talán a tagadószó (és más tagadó elemek): nem jön be, nem megy moziba, nem tört ripityára, és így tovább, és hasonlóan kevesen jöttek be, és így tovább. Szegény igekötő-féleség ilyenkor a ragozott ige után kénytelen állni (egyfajta „fordított szórendben”), hogy a tagadószó elfoglalhassa a neki járó, közvetlenül az igetövet megelőző helyét.

Azért írtam, hogy ez csak felületes helyzetleírás, mert valójában nemcsak a tagadó elemek és az igekötő-féleségek törekszenek közvetlenül a ragozott ige elé, és mindjárt látni fogjuk, hogy ezek sem mindig teljesen ugyanabba a pozícióba kerülnek. (És akkor még nem beszéltem arról, és itt nem is fogok, hogy a szórendi pozíciók mellett még a lehetséges hangsúlyozási minták is eltérnek a különböző esetekben.) Például ebbe a helyzetbe kerül (ha a mondat első részében van) az olyan határozó, ami közvetlenül az igés részben megjelölt eseményszerűség belső jellegzetességeire utal: Jóska gyorsan ment át a túlpartra azt jelenti, hogy a folyón való áthaladása kevés ideig tartott. Ezzel szemben ha a gyorsan nem ebben a pozícióban áll (Jóska gyorsan átment a túlpartra), akkor azt jelenti, hogy `rövid idő múlva': Jóska nem késlekedett, azonnal elindult a túlpartra – aztán persze lehet, hogy a haladása is gyors volt, de ez nincs benne a mondatban: lehet az is, hogy a menetrendszerű komppal ment, ami nem haladt különösebben gyorsan.

Még két nagyon nevezetes pozícióról kell szólnom, amik szintén közvetlenül az igei rész előtt találhatók (ezek egyébként sajátos hangsúlyozással is együtt szoktak járni). Az egyik a nevezetes fókusz, aminek a funkcióiról több külön cikket is lehetne írni, de a lényege az, hogy általában szembeállításban, ellentmondásban vagy kérdésre adott válaszban használjuk. Jóska vitte le a szemetet (nem pedig Kati). A másik a kérdőszó, ami szinte mindig ezt a közvetlenül a ragozott ige előtti helyet foglalja el: Ki vitte le a szemetet? Hova vitted le a szemetet? Csak onnan tudjuk, hogy ez a pozíció nem azonos a fókuszéval, hogy a miért kérdőszó esetében mindkettő ott állhat az ige előtt: Miért Jóska vitte le a szemetet (nem pedig Kati)?

Tudom, hogy mindez nagyon vázlatos és hiányos leírása a magyar mondatok lehetséges szórendjeinek, de azt talán sikerült érzékeltetnem, hogy milyen nehézségekkel kerül szembe a magyarul tanuló, és mik a legfontosabb jelenségek, amiket meg kell szoknia. A miért kérdőszó sajátos viselkedésén kívül nem tértem ki arra, mi minden történhet, ha több speciális funkcióba törekvő kifejezés fordul elő ugyanabban a mondatban. Mindenki maga is kipróbálhatja ezeket a kombinációkat, de a lényeget elárulom: általában azt a megoldást választjuk, mint az igekötő-féleségeknél: azokat a kifejezéseket, amiknek már nem jut hely az igés szerkezet előtt (akár közvetlenül a ragozott ige előtt), azokat mögé tesszük.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. További írásai a Qubiten itt olvashatók

Tombol az erőszakszex a tenger mélyén

A szexuális kényszerítés a szaporodási stratégia része lehet az Ausztrália nyugati partjainál élő palackorrú delfineknél. A populációban rendszeresen előfordul, hogy a hímekből álló bandák magányos nőstényeket erőszakolnak meg.