A cseresznyevirág, eredeti nevén szakura, Japán nemzeti virága, a nyílását pedig hagyományosan piknikkel ünneplik – bár a piknik talán nem jó szó arra, hogy kimennek egy csomóan, és szakézva megfejtik az élet értelmét. Mielőtt még azt hinné valaki, hogy a japánok azért örülnek a szakurának, mert lesz belőle pálinka, ideje eloszlatni egy félreértést: ebből sosem lesz cseresznye, pálinka meg aztán végképp nem. Japánban csak azért lelkesednek ennyire ezért a virágért (Prunus serrulata, illetve különböző barátai, üzletfelei és változatai), mert szép, és mert a tavasz eljövetelét hirdeti. 

A nagyon japán cseresznye

Természetesen a virágzásnak jelképértéke is van: arra emlékezteti az embert, hogy csak rövid időn át gyönyörködhetünk a fák szépségében, mert a szirmok hamar lehullanak, és minden egyes ilyen lehullott világ – legalábbis hagyományosan – egy-egy rövidre szabott szamurájéletet jelent. Ezt az elképzelést vitték tovább a második világháborús kamikaze-pilóták is, amikor azzal a felkiáltással áldozták fel az életüket, hogy most ugyanúgy elpusztulnak majd a császárért, mint ahogy a virágszirom földet ér. 

Szakura, szakura mindenütt

Nem csoda, hogy a cseresznyevirág, miközben élőben csak rövid időn át csodálhatjuk, majdnem minden japán dologban ott van: írtak róla dalt, többet is, számtalan haikut és verset, díszítenek vele ruhákat, de még a százjenes érmére is rákerült. A szombaton rendezett füvészkerti fesztiválban megpróbálták ezt a mindent összefoglalni.

Az előbb volt szó szamurájokról meg kamikaze-pilótákról: ezek ugyan szerencsére nem voltak (na jó, szamuráj azért lehetett volna), de volt fegyverkiállítás magángyűjteményből, japán food-workshop, társasjáték, manga- és japán-tematikájú könyvvásár, koncert, no meg persze egy csomó virágzó fa, bónusznak pedig a Füvészkert. Miután gyerekkoromban elég gyakran jártam oda, meg mertem volna rá esküdni, hogy létezik a tó, amitől szerencsétlen Nemecsek Ernő csupa nagybetűs lett, de a húszcentis mélységű víz láttán kétségeim támadtak (a regényben eveznek, ezen legfeljebb egy propulziós kishajó csetteghetett volna el). Röviden: a tó már nincs meg, de a Pálmaház már akkor is állt, amikor a Pál utcai fiúk játszódott. A jó hír: a gőték még megvannak.

Ha na mit

No de vissza a japánokhoz: egyrészt sikerült évek alatt odáig felhúzni a hanamit (ez a japán neve a virágnézésnek), hogy határozottan élénk érdeklődés övezi (évekkel ezelőtt alig néhányan lézengtek a rendezvényen, de akkor emlékeim szerint nem is volt ennyi program). A belépőjegy normál áras volt, az előadók pedig láthatóan valódi lelkesedéssel láttak hozzá a hanami felvirágoztatásának. 

A buli két hétvégén keresztül tart, hivatalosan huszadikáig, illetve addig, míg tart a virágzás, a programokat két áprilisi hétvégére szervezték. Az előadások a Füvészkert közepén lévő kastély emeletén voltak, ahogy Anna Pantsireva orosz festőművész japán ihletésű képeinek kiállítása is, emellett itt, a központi teremben tartottak koto-koncertet is (érdeklődőknek: ugyaninnen egy javításra szoruló pianinó ingyen elvihető). 

A koto egyébként egy heterokord félcső-citera mozgatható húrlábakkal és tizenhárom húrral, és annak ellenére, hogy hallgatva egész megnyugtatóan egyszerűnek tűnnek a belőle előcsalt dallamok, valószínűleg pokoli nehéz rajta játszani (hálából a Sakurához hasonlóan nyilván erről is elneveztek egy autót). 

Természetesen a cseresznyevirágról is írtak rá darabokat, a japán kotta pedig az egyik legmenőbb, egyúttal leginkább rémisztő papíralapú dolog, amit az utóbbi időkben láttam. 

Sokszínű japános vurstli

A kitelepülők között akadt festészetoktató, reikis gyógyító (a reiki egy természetgyógyászati-ezoterikus eljárás), japán társasjáték-fan meg magyar kolbászos food truck is, igazán nem lehet azzal vádolni senkit, hogy színtelen programmal készültek volna. Igaz, a Füvészkert a jelek szerint az évek óta tartó hanami-ünnepek során sem szokott bele abba, hogy itt most tömegek lesznek jelen. Sokan például nem tudták, hogy a központi épületbe is be lehet menni, azt meg pláne nem, hogy van emelet is, pedig ott voltak a katanák és a zenei előadás is. Az előtérben zajlott a japán kajás workshop is, illetve itt kapott helyet egy ismeretlen okból mézet áruló stand is, úgyhogy a főzős pultot körbeálló emberek miatt sokan azt hitték, hogy telt ház van, feljebb meg nincs semmi.

Nem baj: mindez elfér ott, ahol tényleg lelkesen és örömmel akarnak megülni egy olyan, Magyarországon alig ismert ünnepet, aminek első ránézésre a lényege egy laza piknikezés, másodikra meg már bele lehet őrülni, hogy mi minden fér bele, ami nem csoda, ha már egy nemzeti jelképről van szó.

A kolbásztól a reikiig

Nagyjából minden belefér: a szervezők társasjátékkal és plédekkel készültek a japáncseresznye-ligetben, volt, aki animék főcímdalát hallgatta telefonról (oké, ez eléggé japán), volt, aki játszani jött ki, kapható volt Totorós otthonka-pléd-nemtommi is, úgyhogy megvolt az a kedves értetlenség is az egész rendezvényben és a résztvevőkben is, ami a messziről jött hagyományt övezi, közben pedig volt egyfajta kultúrmissziója is a rendezvénynek: nem tudom, hányan szoktatok koto-muzsikát hallgatni, de szerintem nekem ez volt az első alkalom. 

A fák meg ezzel együtt, és ennek ellenére is virágzanak, és abban a meglepő élményben lehet részünk a nyolcadik kerület közepén, hogy tömegek szelfiznek egy cseresznyefával, amiből pedig soha nem lesz pálinka, miközben Nemecsek nyomdokait követve nem hideg fürdőt veszünk, hanem magyar kolbászt és japán evőpálcikát. A növények pedig a japán cseresznyefához hasonlóan úgy nőnek, mintha nem lenne holnap, még ha a szakura a japánokat épp erre is emlékezteti: aki kicsit elvonulna, nyugodtan megnézhet bármit a lónyelvű csodabogyótól a gömbtermésű sármáig.