Ola Rosling sztárstatisztikus kiderítette, hogy nem tudunk többet a majmoknál

A statisztika unalmas, ezt pedig Ola Rosling svéd sztárstatisztikus is tudja – valószínűleg jobban is, mint mi, tekintve, hogy neki épp ez a szakterülete. Az viszont, hogy unalmas, nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos: Hans Rosling svéd orvos, a fia, Ola és a felesége, Anna Rosling Rönnlund az ENSZ, a WHO és több más világszervezet adatai alapján épp arra hívják fel a figyelmet Tények (Factfulness) című könyvükben, hogy hiába lenne egyszerű tájékozódni a világ helyzetéről, a legtöbben tényként fogadunk el több olyan tévedést is, amely alapvetően befolyásolja az életről alkotott elképzeléseinket. Rosling hétfő délután először szűkebb körben tartott egy rövidebb előadást a Budapest School tanárainak, majd a Corvinus Egyetemen bárkinek, akit érdekelt és regisztrált az eseményre.

Rosszabbul teljesítünk, mint a majmok

Ennek megfelelően rövid időn belül kétszer is alkalmam volt meghallgatni, milyen rendszert dolgozott ki Rosling és csapata: az alapállítás az, hogy egy egyszerű, a világ mostani állapotára vonatkozó feleletválasztós teszten rosszabbul teljesítünk, mint a teljesen véletlenszerűen válaszoló majmok, ennek pedig nem az a magyarázata, hogy hülyék vagyunk, még kevésbé az, hogy idáig süllyedt a világ szellemi állapota, hanem az, hogy hibás premisszákból indulunk ki anélkül, hogy ellenőriznénk a tényeket. A tények pedig ott vannak: épp ez az, ami változott, most a neten bárki ellenőrizhetné is őket.

Vegyük az egyik leggyakoribb tévedést: a mai napig szokás fejlett és fejlődő országokról beszélni, pedig ez már jó ideje nem fekete-fehér kérdés. Rosling ezért is javasolja, hogy inkább négy kategóriába soroljuk az országokat. Ha így teszünk, és ha jobban megnézzük a statisztikákat, több dolog is kiderül: az egyik az, hogy valójában gazdagok vagyunk (igen, még mi, magyarok is), a másik pedig az, hogy fogalmunk sincs róla, milyen szegénynek lenni. Szerencsére a világ nagy részének – mondja Rosling – szintén egyre kevesebb fogalma van erről, a legtöbben ugyanis valahol a skála közepe táján helyezkednek el: legalább motorkerékpárral járnak, van náluk áram, víz, hozzájutnak az oltásokhoz, és úgy általánosságban véve nem is olyan nagyon rossz nekik. A várható élettartam növekszik, egyre több embernek telik cipőre, előrelépések történnek a környezetvédelem terén, és ezek tények, mégis úgy érezzük, hogy régen minden jobb volt. Rosling szerint ez az egyik olyan téveszme, amellyel le kell számolnunk.

Ola Rosling BudapestenFotó: Rádi Gábor / Qubit

Töltsd ki a tesztet, meglátod, rosszul fog sikerülni!

Az ember persze hajlamos úgy gondolni, hogy ő azért akkorát nem tévedhet, de elég hamar kiderül az ellenkezője – ezért is kezdi Rosling az előadásait úgy, hogy előzőleg körbeküld a résztvevőknek a tizenhárom kérdésből álló kérdőívet. Az idősebb Rosling, a Tények fő szerzője is így tett: ezekkel a kérdésekkel nyit maga a könyv is. A teszt a Gapminder oldalán szabadon kitölthető, akinek kiemelkedően jól sikerül, még oklevelet is kérhet érte PDF-ben. Roslingék rengeteg adatot gyűjtöttek össze az oldalon, ennek megfelelően sok kérdés közül tudtak válogatni - fontos, hogy egyik sem becsapós, és mindegyik téma jól dokumentált, mégis szinte garantált, hogy rosszul fogunk rajta teljesíteni. 

A kérdésekre három válasz közül lehet választani, a közöttük lévő különbség pedig elég nagy ahhoz, hogy ha tévedünk, akkor már nagyságrendileg tévedjünk. Ilyen például az, hogy a világon ma élő egyéves gyerekek hány százaléka kapott bármilyen védőoltást; a válaszlehetőségek: 20, 50 vagy 80 százalék. Egy másik: a világ lakóinak hány százaléka fér hozzá valamilyen mértékben az elektromossághoz? Itt is 20, 50 és 80 százalék közül lehet választani. Van egy könnyű kérdés is: a magyarok 94 százaléka helyes választ adott arra, hogy a klímaszakértők szerint mi történik majd a következő száz évben a Föld hőmérsékletével (emelkedni fog, nem változik vagy csökkenni fog). 

Ami azt illeti, a kitöltők többsége a tizenhárom kérdésből mindössze egyet vagy kettőt tud helyesen megválaszolni, ez pedig rosszabb, mintha a hasára ütve találgatna.  Nagyon ritka, hogy bármelyik kérdésben a válaszadóknak akár a harmada eltalálná a helyes megfejtést, sőt, olyan is akad, aki az összesre rossz választ ad. Az előadáson a meglévő statisztikák mellett jól mutat az is, hogy az ott ülők hogy válaszoltak a kérdésekre: elég ritka, hogy jobban teljesítenének a majmoknál (persze a könyvben ugyanezek a kérdések szerepelnek válaszokkal együtt, úgyhogy ha valaki olvasta, könnyű okosnak tűnni). 

Jó hír, hogy ennek semmi köze nincs az intelligenciához: Rosling ugyanolyan, ha ugyan nem rosszabb eredményeket mért a Nobel-díjasok, vezető bankárok, politikusok, a davosi csúcs résztvevői között, mint a hallgatóság körében. Az egyes országok között nagy lehet a szórás, de még Svédország sem teljesít valami fényesen,  pedig ott hamarabb felkészülhettek Roslingék trükkös kérdéseire.

A statisztika és a rocksztár

Ola Rosling egyébként profi statisztikus-rocksztárként viszi a műsort, legyen szó akár egy szűkebb körű, tucatnyi embernek szóló előadásról vagy a Corvinus előadójának megtöltéséről – tényleg úgy néz ki, hogy misszióként kezeli az ismeretterjesztést. Az általa alapított Gapminder és a Dollar Street projektek is ezt a célt szolgálják: annyira közszolgálatiak, hogy szabadon felhasználhatók, Rosling pedig akkor lenne a legboldogabb, ha az oktatásban is bevetnék az ott található anyagokat.

Átalakul a világ, csak mi maradunk le rólaFotó: Rádi Gábor / Qubit

Rosling annak ellenére, hogy lelkesen és magával ragadóan adja elő a mondandóját, tartózkodik a prófétaszereptől. Sőt, a kategóriáktól is tartózkodik: bár az előadás legfőbb üzenete az volt, hogy a világ jobb hely lett, mint volt, és ha minden jól megy, ezek a pozitív változások folytatódnak is, még azt sem szereti, ha emiatt optimistának bélyegzik. A factfulness nem optimizmus, nem is pesszimizmus, hanem tényeken alapul – ezt többek között azért is hangsúlyozza, mert a fake newstól a migrációig számos, a politika által előszeretettel felemlegetett témát is érint, de külön hangsúlyozza, hogy a tévedésnek nincs pártállása. Az ember vagy ismeri a tényeket, vagy nem.

Bill Gates fogat mos

A statisztika persze torzít, és soha nem lehet tökéletesen pontos – ezzel Rosling is tisztában van, viszont ezt a bizonytalanságot teljesen felülírja, hogy a legtöbbször nem egyszerűen tévedünk, hanem nagyon durván, nagyságrendekkel tévedünk. Ezért is szólhatott nagyot a könyv annak ellenére is, hogy tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy bár kedvesen, de lehülyézi az olvasót, miközben hangsúlyozza, hogy ez normális, így tanultuk, és nem nagyon szoktuk kétségbe vonni a kezdeti, minden alapot nélkülöző becsléseinket. 

Fogalmunk sincs, milyen szegénynek lenni, ha pedig kultúrsokk ér bennünket, az nem azért van, mert elutaztunk valahova Afrikába, a velünk egy vagyoni helyzetben lévők ugyanis nagyjából ugyanúgy élnek, mint mi. Lehet, hogy vannak különbségek, de a Dollar Street nevű kezdeményezés, amely szintén a Gapminderen fut (ezt Rosling felesége, Anna Rönnlund találta ki), képeket gyűjt a világ minden tájáról, így virtuálisan beletúrhatunk mások fiókjába. A legszegényebbek nagyjából ugyanazzal gazdálkodnak attól függetlenül, hogy hol élnek – a Rosling szóhasználatában gazdagok pedig nagyjából mindenhol ugyanúgy az Ikeában vesznek ágyat, vagy legalábbis nagyon hasonló komfortszinten élnek. Ennek jegyében megtörtént az, amiről korábban nem hittem volna, hogy valaha megtörténhet velem: egy egész előadónyi emberrel együtt megtekinthettem videón, ahogy Bill Gates fogat mos.

És hogy miért jó nézni, ahogy Bill Gates fogat mos? Tulajdonképpen nem olyan jó nézni, de Rosling persze nem véletlenül mutogatja ezt a jelenetet, ugyanis nem ő az egyetlen, akit a Gapminderesek felvettek fogmosás közben – és minden vagyoni osztályban közös a műanyag fogkefe. Ez egyrészt azt jelenti, hogy valamiben a legtöbben hasonlítunk Bill Gates-re, másrészt azt, hogy csak a valódi nyomorban kénytelen valaki nélkülözni ezt a civilizációs áldást – a legtöbben a Földön pont ugyanazt a feltehetőleg Kínában gyártott kefét használjuk.

Az előadás fő üzenete persze az volt, hogy bár nem is gondolunk bele, a világ mégsem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik: eleve mindig is jellemző narratíva volt, hogy régen minden jobb volt, és ahogy régebben, ez most sem igaz. Rosling nem ígéri, hogy megváltoztatja az ember életét, csak azt kéri, hogy próbáljunk meg a tényekre koncentrálni, akkor is, ha természetes igényünk van az újdonságra és a drámára, emiatt pedig élénkebben élnek az emlékeink között is a negatív hírek.