Lélekkurvák és kanördögök – mit reméltek a boszorkányok megölésétől a középkori európaiak?

„Egész Európába nem volt olyan nemzet, ország, mely ezt a kárhozatos tudatlanságot ne hitte volna. Törvényeket csináltak mindenütt, melyek szerint a szegény vén parasztasszonyokat égették. (...) Valahol a tudatlanság felette setét, igen nagy és mélységes, ott szüntelen csak csudákat, ördögöket, boszorkányokat, kenőcsöket, változásokat látsz (...) [de] hallottad-é, hogy Magyarországon főispányokat, viceispányokat, palatinusokat, püspököket hordoztak volna tónak a boszorkányok?” – feszegetett 1779-ben már felettébb kínos aktualitásokat Boszorkány, kan ördög című írásában a magyarországi felvilágosodás vezéregyénisége, Bessenyei György. 

A valaha szinte rutinszerűen végzett boszorkánypereket Mária Terézia osztrák főhercegnő, magyar és cseh királynő már Bessenyei összefoglalója előtt bő tíz évvel törvényben tiltotta birodalomszerte. Mária Terézia 1768-as törvényét több erre vonatkozó rendelet is megelőzte 1755-ben és 1756-ban, amelyekben megtiltotta a helyi hatóságoknak, hogy boszorkányperekben hozzanak ítéletet. Ehelyett kötelesek voltak a bécsi irányítású hivatalos kormányszervhez, a Magyar Királyi Helytartótanácshoz fordulni – derül ki Tóth G. Péter történész Boszorkánypánik, babonatéboly című, megjelenés előtt álló kéziratából.

Ezzel Mária Terézia jó néhány évtizeddel elkésett Európa felvilágosultabb országaihoz képest. Európában elsőként Hollandiában, majd 1682-től Franciaországban tiltották a boszorkányüldözést, Poroszországban 1714-ben, Angliában 1736-ban hoztak hasonló törvényeket. Ennek ellenére lokálisan tovább folytak a perek, nyugaton és keleten egyaránt. A kortárs közvélemény olvasata szerint Erdélyben még az 1760-as években is rendszeresen előfordultak boszorkányfürösztések, Dalmáciában 1777-ben, a Cseh Királyság területén 1783-ban is előfordult boszorkánylincselés, Galíciában pedig a történeti kutatások szerint 1790-ben ítélték halálra az utolsó boszorkánynak titulált asszonyt.

Akadémikusok a magyar boszorkányok nyomában

„A katolikus egyház által is támogatott boszorkányüldözés ugyan korábban is volt, de a törvényes és törvénytelen eszközökkel végrehajtott eljárások a tridenti zsinat (1545-1563) után futottak fel igazán. A reformáció felforgatta a megszokott rendet, világnézeti és társadalmi változásokat hozott, amelyek fenyegették a katolikus egyház hatalmát. A boszorkányperek nemcsak azért jelentettek kiváló eszközt a hívek megtartására (és toborzására), mert az alsóbb néprétegek felé visszaigazolták az egyház tanítását a boszorkányságról, a démonokról vagy a démonhitről, hanem azért is, mert segítettek a társadalmi feszültségek csökkentésében, vagy ha kellett, az indulatok felkorbácsolásában” – mondta a Qubitnek a Magyar Tudományos Akadémia kelet-nyugat vallásetnológiai kutatócsoportjának tagja, Tóth G. Péter. A kutatócsoport munkájából a Palgrave Macmillen brit akadémiai kiadó gondozásában Witchcraft and Demonology in Hungary and Transylvania címmel tanulmánykötet is megjelent, amelyet Katharine Briggs-díjra jelöltek.

A kelet-nyugat vallásetnológiai kutatócsoport a latin és a bizánci kereszténység kulturális és vallási kapcsolatait, párhuzamait és ellentéteit, valamint a démonológiai hagyományokat kutatta Kelet-Közép-Európa több országában. A hagyományos vallási rítusok (ünnepi, lakodalmas és temetési szokások, egyházi gyakorlatok) mellett elsőként tárták fel kimerítő részletességgel a boszorkányüldözés helyi sajátosságait, a természetfölötti kommunikáció és a hiedelmek természetét és megítélését, a táltos- és boszorkányképzetek jellegzetességeit és jogi vonatkozásait. 15 kutató 700 napnyi terepmunkát végzett Pócs Éva folklórkutató vezetésével Magyarország peremvidékein, Romániában, Szerbiában, Bosznia-Hercegovinában. Öt év alatt több tízezernyi hang- és képanyagot rendszereztek, 200 publikációt, ebből 34 önálló kötetet jelentettek meg, magyarul és idegen nyelveken (például angolul, szlovénul) egyaránt.

Klímaváltozás és boszorkányság

Régóta próbálják kideríteni, mi válthatta ki az Európa-szerte évszázadokig zajló pereket, mint ahogy azt is, hány áldozata lehetett azoknak. A történészek többsége úgy véli, hogy nagyjából százezer perben 40-60 ezer embert – 80 százalékban nőt – vádoltak meg vagy öltek meg a boszorkányhiedelmekre hivatkozva Európa-szerte. Vannak viszont, akik szerint a négy évszázadig változó intenzitással tartó boszorkányvádaskodások során csak a halálos áldozatok száma elérhette a fél-, míg mások szerint akár az egymilliót is. 

A 16-18. században tömegessé vált boszorkányüldözés elterjedését az alábbi tényezőkkel szokás magyarázni: 

1. az „ancien regime” avagy a klasszikus feudalizmus válsága, illetve az újkor hajnalán a reformáció és az ellenreformáció következményeként beinduló társadalmi változások;
2. az 1520 és 1770 között, az ún. kis jégkorszak idején bekövetkezett drasztikus lehűlés és az azzal járó agrárgazdálkodási válság;
3. a gazdasági és éghajlati változások miatt a társadalom alsóbb rétegeiben gyakoribbá váló éhínségek és járványok (a válság demográfiai tünetei);
4. az általános morális válság, amely a bűnbakkeresésben csúcsosodott ki;
5. a (pre)modern világ születésének gyermekbetegségei.

A klímaváltozás és a boszorkányüldözések intenzitása közötti összefüggésre elsőként Wolfgang Behringer német történész, majd nyomában többen, például Emily Oster amerikai közgazdász hívták fel a figyelmet. Az éghajlati viszonyok változását szisztematikusan összevetették a perek számával, és arra jutottak, hogy a mostoha időjárás és a terméshozam nagymértékű csökkenése azért eredményezte a boszorkányperek elharapózását, mert az éhező lakosság valamilyen kézzelfogható magyarázatot szeretett volna találni az égi csapásra. 

A boszorkányégetésekhez az elmélet értelmében nemcsak a rossz termés és az élelmiszerek ezzel járó drágulása, hosszabb távon pedig az éhínség járult hozzá, hanem az időről időre az állatállományt és az embereket egyaránt megtizedelő pestisjárványok is. Behringer szerint a rossz termést követő években a boszorkányüldözések nagyobb lendülettel folytak, és több személy ellen irányultak, mint máskor. A félelmek táplálta boszorkányhiedelmek ilyenkor szélesebb körben hatottak.

Ha boszorkányok nem is, bűnbakok léteztek

Noha a „morális pánik” mára elterjedtté vált szociológiai fogalmát Stanley Cohen csak az 1970-es években alkotta meg, a jelenség jóval korábban is megfigyelhető volt. Bibó István már az 1930-as években hasonlót értett „közösségi hisztéria” alatt, és a szociológusok, antropológusok, történészek jelentős része egyetért abban, hogy a kora újkori boszorkányüldözés, csakúgy, mint a zsidóságot célzó pogromok is a jelenség előzményei közé sorolhatók. „A vádak mélyrétegeiben olyan hiedelmek tűntek fel, mint hogy a boszorkányság ismeretlen erőket szabadíthat a közösségre, a boszorkányok és követőik halálos veszedelemként fenyegetik az ártatlanokat, veszélyt jelentenek a kiskorúakra. Bűnbakokat kerestek, akiknek a megbüntetésétől azt remélték, hogy helyrebillen az élet rendje” – magyarázza Tóth G. Péter. 

Az 1728-as híres szegedi boszorkányperekben például azért vetették vízpróba alá az aszály okozásával megvádolt nőket, hogy azok visszaadják az esőt. A korabeli jogi fogalmak szerint az eljárás istenítélet jellegű volt, míg a köznapi értelmezés szerint a világ megromlott termékenységének helyrebillentését szolgálta. Az istenítélet jellegű tiszai vízpróbán hárman fulladtak meg. A Szepességben pedig olyan is előfordult – hoz további példákat a történész –, hogy „a boszorkányok mesterkedésének tulajdonított aszálytól sújtott területek falvaiban 

egy-egy település összes asszonyát vízpróba alá vetették. 

Itt az volt a cél, hogy a bűnösöket kiszűrjék a közösségből, és ez a közösségi cél felülírta az egyéni érdekeket. Emiatt az sem számított, hogy esetleg ártatlanokat is meghurcolhatnak. A szárazságot annak tudták be, hogy az esőt eladják a boszorkányok és azok démonizált rokonai. Szegeden még azt is tudni vélték, hogy az esőt a törököknek, vagyis a mindenki által gyűlölt pogány veszedelemnek adták el.” 

Az 1737 és 1745 közötti pestisjárvány idején is előfordult, hogy a potenciális gyanúsítottakat, vagyis a közösségi gyógyítókat, a bábákat, de még a hivatalból eljáró hatósági felcsereket is azzal vádolták, hogy elveszik a betegek életerejét, mérgezik őket. Az életerőt az ókortól egészen a 19. századig széles körben ismert nedvkórtani elmélet nyomán a vérrel, vagyis ugyancsak a nedvességgel rokonították. Ez magyarázta azt is, hogy a gyógyítók a legkülönbözőbb betegségek esetén is a vér útját nyitották meg, apró vágásokkal, piócák segítségével, általános kezelési módszerként. A boszorkányok a vádak értelmében a vért az esőhöz hasonlóan szívhatták el. 

Boszorkányok mint a társadalmi átalakulás gátjai

Másképp közelít a boszorkányüldözésekhez Sylvia Federici olasz szociológus, akinek Caliban and the Witch című (pdf) 2004-es kötete szerint „a boszorkányüldözés Európában támadás volt a nők azon képessége ellen, hogy ellenálljanak a kapitalista viszonyok terjedésének”. Federici szerint a nők nemcsak a reprodukció feletti kontrolljuk és a szexualitásuk miatt jelentettek fenyegetést, hanem azért is, mert – elsősorban a gyógynövények ismerete révén és különösen a központi nagyvárosoktól távolabb eső perifériákon – többnyire ők gyakorolták a gyógyítás mesterségét is. „A boszorkányüldözés ugyancsak eszköze volt az új patriarchális rend létrehozásának, melyben a nők teste, a munkájuk és a reproduktív képességük az állam felügyelete alá került, és gazdasági erőforrássá transzformálódott. Ez azt is jelenti, hogy a boszorkányüldözés lényege nem egyes bűnesetek büntetése volt, hanem általános női viselkedésformák megszüntetése” – érvel Federici. 

A középkorban a fogamzásgátlás terjedésével és a csecsemőgyilkosságok elszaporodásával járt együtt, hogy a paraszti és kézműves közösségekben nem volt kívánatos a bőséges gyermekáldás a föld korlátozott elérhetősége és a céhekbe bejutók számának a protekcionista korlátozása miatt. Az európai lakosságot rendszeresen megtizedelő pestisjárványokkel együtt ezek a hatások a 17. századra demográfiai válságot idéztek elő, ami az iparosodás hajnalán finoman szólva is előnytelennek bizonyult. 

Ekkor vették elő a nőket: miközben a 15. századig a boszorkány az eretnek, onnantól fogva inkább a nem reproduktív vagy a saját és mások reprodukcióját bármilyen módon szabályozó nő szinonimájává vált. Mindebben az egyházi érvek és a társadalmi-gazdasági érdekek egyaránt szerepet játszottak: az ellenreformáció eretneküldözése éppúgy ezt erősítette, mint a gazdasági előnyöket élvező társadalmi csoportok bűnbakképzési gyakorlata, vagy az, hogy a világi vezetők a munkaerő folyamatos utánpótlását célozták meg – hozott alternatív magyarázatot a boszorkányperek elszaporodására Kerényi Szabina és Csányi Gergely szociológus a tavaly év végén a Fordulat című társadalomtudományi folyóiratban megjelent tanulmányában.

A tehéngyakó kanördögök sem (mindig) úszták meg szárazon

A boszorkányvádak elterjedésének hátterében nem egyetlen kiváltó ok, sokkal inkább egy soktényezős folyamat sejlik fel Tóth G. Péter szerint is. A boszorkányperek vallási alapokról indulva, az eretnekekkel szembeni fellépés egyik formájából alakultak ki. VIII. Ince 1484-ben pápai bullában engedélyezte a boszorkánysággal vádoltak perjogi kivizsgálását Heinrich Kramer domonkos rendi inkvizitornak, aki nem mellesleg a hírhedt Malleus Maleficarum című (pdf) boszorkányügyi kézikönyv szerzője volt.

A keresztény egyházaknak tulajdonított „nőgyűlölet” viszont Tóth G. Péter szerint „nem elsősorban a nők, mint inkább a szexualitás, valamint a keresztény életvitelnek és erkölcsi normáknak ellentmondó viselkedésformák ellen irányult”. A történész szerint „az, hogy a boszorkányperekben többnyire nőket vádoltak meg, inkább azzal áll összefüggésben, hogy a szóban forgó vádakról (például magzatelhajtásról, csecsemőgyilkosságról, a családon belüli erőszakra reflektáló mérgezésről vagy a házasságtörésről) nők beszéltek többet, ez a téma a nőkön keresztül jutott el még az egyház tudós köreihez is. Mindez nem jelenti azonban, hogy boszorkányvádakkal csak nőket illettek volna” – hangsúlyozza Tóth G. Péter.

A magyar kutatócsoport terepmunkájából, például a levéltári dokumentumokból az rajzolódik ki, hogy a korabeli társadalomban az ellenségképnek három fő csoportja volt: Isten és a természet ellenségei mellett a társadalom ellenségeit üldözték. „A hétköznapi konfliktusokban Isten ellenségeként tűnt fel az »eretnek«, a »gonosz« vagy a »bűjös-bájos« ember, a természet ellensége volt a »fajtalan« vagy a »tehéngyakó«, míg a társadalomé a »kurvafia« éppúgy, mint a gyilkos. Mindezekhez pejoratív jelzőként társulhatott még a lélekkurva, ami egyet jelentett a boszorkánnyal, vagy férfiak esetében például a kanördög” – sorolja a történész. „Az efféle jelzőknek, szavaknak súlyuk volt, ami ellen védekeztek. Ez rajzolódik ki a boszorkányperekben”.

A Qubit kérdésére válaszoló Csányi Gergely szerint viszont a középkori Európában, ahol az egyház befolyása a társadalom minden alrendszerét átjárta, nemigen lehet kettéválasztani az egyházi és a társadalmi okokat. Az egyház akkoriban nemcsak egy-egy társadalmi csoport, hanem az összes ember mindennapjainak a része volt. Ezért is fordulhatott elő, hogy a világi vezetők az egyházi hatalmasságok aktív közreműködésével tartották kordában a népet, annak minden rétegét, így – a boszorkányvádak esetében – a nőket is.