Honnan szerzik a csecsemők a tudásukat? A Közép-európai Egyetem (CEU) Határtalan tudás című rendezvénysorozatának legutóbbi, április 25-i eseményén a kisgyermekkori kognitív fejlődés volt a központi téma. Sigmund Freud és a pszichoanalitikusok, majd Jean Piaget fejlődéslélektana nyomán a fejlődéskutatók felismerték, hogy már az 1-2 éves gyerekeknek is bonyolult vágyaik és elvont gondolataik vannak. A CEU-n és az ELTE-n világviszonylatban is figyelemre méltó babalaborokban vizsgálják a kisgyermekkori kognitív fejlődés jellegzetességeit és stációit. Minderről a Határtalan tudás sztárelőadója, Pléh Csaba Széchényi-díjas nyelvész-pszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi főtitkár-helyettese, a BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapítója és a CEU oktatója beszélt a rendezvénysorozat médiapartnerének, a Qubitnek.

Qubit: Milyen kérdésekre adhat választ a 8-10 hónapos kisbabák kommunikációjának a kutatása?

Pléh Csaba: A babalaborokban 3 éves korig fogadják a gyerekeket, bár leginkább a csecsemőkori kognitív fejlődést vizsgálják. A CEU és az ELTE laborjaiban a társas intelligenciának azt a részét kutatják, amely a gyermekek és környezetük tanuló-tanító rendszerének működését tárja fel. A kisbabák és a környezetük, ami legtöbbször az édesanyát jelenti, egymástól elválaszthatatlan egységként alkotnak tanuló és tanító rendszert: a baba elvárja, hogy tanítsák, az anya pedig azt várja el, hogy a gyermek odafigyeljen. A tanítás a figyelem irányítását jelenti, így fontos szerep jut például annak, hogy mennyire erőteljesek a figyelemirányító gesztusok.

Mit lehet ebből megfigyelni egy babalaborban?

A babák játék formájában feladatokat végeznek el, például egy fülhallgatóban hallják azt a szót, hogy cica, az előttük lévő monitoron pedig felvillan egy cica és egy kutya képe. A monitorba épített szemmozgásfigyelő rendszer segítségével meg lehet állapítani, hogy a kisgyermek azt a figurát nézi-e hosszabban, amelynek a nevét hallotta. Egy másik feladatban két nagyon hasonló játék közül kell kiválasztania az egyiket, amelyiket megmutat a kísérletvezetőnek. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy azt mutatja-e meg, amelyiket a vizsgálatot végző felnőtt korábban már alaposan megnézett, vagy azt mutatja-e meg, amelyikről úgy gondolja, hogy a felnőtt még nem látta.

Hogy lesz ebből kommunikációkutatás?

A CEU babalaborjában például bebizonyosodott, hogy ha egy csecsemőkorú gyereknek felmutatunk egy tárgyat, mondjuk egy mobiltelefont, és azt mondjuk, hogy zügü, a baba megismétli a hangsort akkor is, ha egy másik telefont lát. Vagyis tudja, hogy a zügü nem egy tulajdonnév, általánosít. De nyolc-tíz hónapos korára már azt is tudja, hogy a személyek neve egyedi, a tulajdonneveket nem viszi át egy másik emberre. 

A CEU babalaborját vezető Csibra Gergely és Gergely György kognitív tudósok az úgynevezett természetes pedagógia legfontosabb sarokpontjait, működését vizsgálták ehhez hasonló módszerekkel. Egyebek mellett ilyesmiből derül ki, hogy a csecsemők a körülöttük lévő emberektől nemcsak azt várják el, hogy kielégítsék a szükségleteiket, hanem azt is, hogy kommunikáljanak velük. Közben pedig azt is tudják, hogy a tárgyaktól ezt nem lehet elvárni. 

Azért a tárgyakkal is akad tennivaló. Az is kiderül a kutatásokból, hogy tanulják meg a gyerekek a tárgyak használatát?

A kultúra elsajátításának egyik fontos része, hogy a tárgyakhoz jellegzetes funkciókat rendelünk: a kés másra való, mint a csavarhúzó. Mindezt a gyerekek a mintákból tanulják meg. A babalaboros kutatásoknak fontos célja kideríteni, milyen szerepe van az eszközhasználat elsajátításában a másoktól látott mintáknak. A mintakövetésnek egyébként nemcsak előnyei vannak. Egy meghatározott szerepben megfigyelt eszközt később nehezebben használunk másra, a minta pillanatok alatt rögzül. A mintakövetés pedig határt szab a kreativitásnak.

A társas kapcsolatokon nyugvó természetes tanulás előnye ugyanakkor, hogy nagyon korán, már az első 2-3 életévben figyelemre méltó hatékonysággal működik. Az emberiség egyedülálló képessége, hogy tanulás közben másokat figyel és tőlük tanul. Ez magyarázza, hogy az embergyerek olyan gyorsan képes fejlődni: nem kell mindenhez saját tapasztalatot gyűjtenie.

Állatbarátoktól sokat hallani, hogy az emberekkel évezredek óta szoros barátságot ápoló kutyák, macskák éppúgy tanítják a saját kölykeiket. Ez akkor nem igaz?

Egy macska addig piszkálgatja a kölykeit, hogy menjenek oda a macskavécéhez, amíg meg nem teszik. Az emberekre jellemző minta alapú tanulás viszont nem jellemző rájuk. Emberi környezetben nevelkedő állatoknál előfordulhat egy-két kirívó példa, amikor az állatok utánozzák egymást. De a lényeg, hogy egy-két kirívó példa áll szemben egy egész fajra általánosan jellemző működéssel.

Nem szólva arról, hogy többnyire még az elszigetelt példák némelyike is sántít. Vadon élő csimpánzokról úgy hírlik, hogy az anyjukat megfigyelve megtanulnak diókat, magvakat feltörni. Csakhogy amikor mindezt filmre veszik, alapos megfigyelés után kiderül, hogy nem mintakövetésről, hanem nagyon sok kudarccal kísért egyedi tanulásról van szó. A kis csimpánzok annyit értenek meg, hogy találniuk kell egy nagy tárgyat és azzal kell ütögetniük a kemény csonthéjat. De azt már nem tudják, hogy mindezt egy kővel kell megtenniük. Megragadják az első nagyobb tárgyat, ami a kezük ügyébe kerül. Ez sokszor egy fadarab, és csak számtalan kudarc után, kínkeservesen jönnek rá, hogy követ kell keresniük. Ezt az embergyerek rögtön, vagy nagyon kevés próbálkozás után tudná.

Egy-egy macska vagy kutya az anyja hathatós segítségével elsajátít nagyjából 5-6 kívánatos alapcselekvést egy háztartásban. Az emberi környezetben nevelt csimpánzok 5-6 év alatt megtaníthatóak 100 egyedi jelre, amivel kommunikálni is tudnak. Az embergyerekek ugyanennyi idő alatt 10 ezer szót és sok száz tárgy hibátlan használatát tanulják meg. Az embergyerek a nap 24 órájában tanításra éhesen figyeli a környezetét. Ez a hatékonysága titka.

Arról lassan egy évszázada vitatkoznak a kognitív fejlődés korai szakaszait vizsgáló pszichológusok és nyelvészek, hogy a gyerekek miként is sajátítják el azt a bizonyos 10 ezer szót. Ez a vita eszerint nyugvópontra ért?

Sem a tabula rasa elméletben, vagyis abban nem hiszünk, hogy az embergyerekek teljesen üres lappal jönnének a világra, sem azt nem gondoljuk, hogy egy gyermek a szülei anyanyelvének alapvető nyelvtani szerkezetével a fejébe kódolva születne. Ehelyett azt gondoljuk, hogy a tanulás rendszere, a tanulás elve az, ami genetikailag kódolt sajátja az emberiségnek. A másoktól való tanulás képessége az, ami előkészíti az emberi agyat a kultúra elsajátítására. Az embergyerek egy sajátos háromszögelésben egyszerre figyeli a szükségleteit kielégítő gondviselője, az anyja tekintetét és azt, hogy az anya mit mond. Feltételezi, hogy az anya arról beszél, amire néz. Az anya tekintete vezeti az ő tekintetét. Így tanulja egyszerre a nyelvet és a környezetét alkotó tárgyakat és azok használatát. 

Ha ilyen képességekkel születik az ember, miért olyan nehéz később idegen nyelveket tanulni?

Az emberek sajátosan érzékeny csecsemő-, illetve kisgyermekkori korai tanulási rendszere egyesek szerint bezárul, mások szerint megkopik. A nyelvtanulásban az egyik tábor szerint 5-6, a másik szerint 10-12 éves korban beszűkül a nyelv könnyű elsajátításának a képessége. Nagy kérdés, és egyelőre a szakma sem tudja a választ, hogy az erre nyíló kapu zárul-e be, vagy csak nehezebb egy már berögzült rendszer mellett egy másikat is elsajátítani.

Annyi bizonyos, hogy a környezeti nyelv gyors elsajátítására az idegrendszerünk felkészít minket. A kommunikációs rendszer elsajátítása egyébként is az első években a legfontosabb. Ezért van az, hogy minden 4 éves gyerek felkapja a fejét, ha azt mondjuk neki, hogy „a kutyák ugat”, pedig még sosem hallott a számbeli egyeztetésről. Elbutulásról, képességek elvesztéséről ugyanakkor szerintem ezután sem lehet beszélni. A gyerekek 7-8 éves korukban már nem a nyelv használatát tanulják, hanem feltörik annak írott kódját. Amellett, hogy megtanulnak írni és olvasni, bonyolult képességeket sajátítanak el a számolás területén is. 

A babalaborokban végzett kutatási eredményeket a felnőttek világában is fel lehet használni?

A picikkel végzett tanítási helyzetekből világosan látszik, hogy a kultúratanítás nem más, mint a figyelem irányítása. Ebből következtetni lehet arra is, milyen hatása lehet a figyelemért vívott küzdelemnek. A felnőttek világában a politikai és marketingpropagandától a közösségi médiumok térnyerésén át a valós kapcsolatokért folytatott harcig a kommunikációban minden a figyelemért folytatott küzdelemről, vagyis a kultúra, a vélt kulturális értékek átadásáról szól. A kereteit tekintve minden kultúraátadás az ember figyelméért folytatott küzdelem.

 A miénkhez hasonló kutatásokból az is világossá vált, hogy sokszor jobban hiszünk a másik embernek, legyen az a gondviselőnk, a társunk, vagy a választott vezetőnk, mint a saját szemünknek. A csecsemőkkel és kisgyermekekkel végzett kutatások jól mutatják, milyen nehezen tud az ember fenntartásokat megfogalmazni, szkepszist kialakítani egy másik emberrel szemben. A hozzáértőnek tartott személynek szentelt figyelem sokszor téves következtetésekre juttat minket.

Az kiderül a kutatásokból, hogyan csorbul a természetes tanulási folyamat az emberek környezetét egyre inkább uraló monitorok révén?

Mi úgy gondoljuk, hogy az emberek alapvető tanulási folyamata, a természetes pedagógia alapja a szemtől szembeni figyelemirányítás, a hús-vér emberi kapcsolatok. A virtuális ismeretátadás, az internet épp ezt vonja ki a tanítási folyamatból. Nem lehet tudni, hogy ennek mi lesz a vége, de serdülőkortól ennek már lehetnek súlyosak a következményei. Ugyanakkor nem véletlen például a TED-előadások átütő sikere. Noha technikai értelemben virtuálisak és a képernyőn keresztül jutnak el a hallgatókhoz, az ismeretanyagot közben egy ember adja elő. A képernyőn keresztül is vissza lehet csempészni a tanításba a természetes pedagógiát.

Ez akár a közoktatásban is működhet?

A kulturális tanuláselméletek szerint elengedhetetlen, hogy a gyerekeket gazdag tárgyi világ vegye körül. Bölcsődei és óvodai nevelésnél különösen fontos az aktivitás lehetősége. Az anyagokkal, gyurmával, festékkel való kapcsolatot nem lehet multimédiával kiváltani, elengedhetetlen, hogy a gyerekek gyurmázzanak, maguk firkálhassák össze a papírt. Digitális táblát legalább 3-4. osztályig nem használnék. Tengernyi szó esik az általános iskolákban bevezetendő digitális tananyagról, miközben az egyetemi matematika kurzusokon a tanár a táblára írja a levezetéseket. Miért nem vetíti ki? Szándékosan lassítja a folyamatot, mert azt akarja, hogy a diák elsajátítsa az egyes lépéseket. Az eszköz nagyon csábító lehet a leegyszerűsítésre, a tempósabb haladásra, pedig az együtt gondolkodás fontosabb ennél. A figyelem természetes irányítása már 30 diáknál is problémás, olyankor fontos a hús-vér emberekkel való személyes kapcsolat. 

Mi lenne az optimális tanár-diák arány?

Életkoronként különböző, viszont az óvodai oktatásban egy nevelőre nem juthatna 8-10-nél több gyerek és érdekes módon ugyanez lenne optimális az egyetemi oktatásban is. A nagyon sikeres és a tömegképzést nyújtó egyetemek között épp ez a különbség: a Harvardon sokkal jobb a tanár-diák arány, mint mondjuk az ELTÉ-n. Az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének egy sokat vitatott kutatásából kiderül, hogy a hazai általános iskolák felső tagozatán és a legtöbb középiskolában jelentősen javul a tanárok és a diákok aránya a gyerekszám csökkenése miatt. Miközben utóbbin siránkozunk, a szakpolitikai tétlenség miatt nem sikerül kiaknázni a pedagógiai lehetőségek javulását.