A gyerekek kétkedve fogadják annak a szavait, aki akcentussal beszéli az anyanyelvüket, viszont legalább 3 éves korukig nem foglalkoznak azzal, ha valakinek eltér az övéktől a bőrszíne. Egy másik gyereknél jobban bíznak a felnőttek szavában, sőt, utóbbinak inkább hisznek, mint a saját szemüknek. Rossz hír, hogy a másokkal szembeni szkepszis kialakítása idősebb korban is rendkívül nehéz, még rosszabb, hogy a felnőttek nemcsak egy másik nyelvet beszélőnek, egy nőnek is hajlamosak kevésbé hinni, mint egy férfinak.

Pedig a tudás sokféleképpen határtalan, és nemcsak földrajzilag – vezette fel a gyermekkori kognitív fejlődést a középpontba állító előadásokat Pléh Csaba nyelvész-pszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja a CEU Határtalan tudás című rendezvénysorozatának évadzáró eseményén április 25-én, a Közép-európai Egyetem nagyelőadójában. A megismeréstudomány kisgyerekek segítségével szerzett legújabb eredményeit a BME Kognitív Tudományi Tanszékét alapító akadémikus mellett Csibra Gergely és Király Ildikó kognitív pszichológusok, a CEU és az ELTE babalaborjának vezetői ismertették. A panelbeszélgetésbe Farkas Katalin, a CEU filozófus oktatója is bekapcsolódott.

Nemcsak a 6-8 hónapos gyerekek, legtöbbször a 3-4 évesek sem tudják sem átlátni, sem elmondani, mit miért csinálnak. A kognitív pszichológusok ezért a gyerekek viselkedését elemezve következtetnek arra, mit tud és azt vajon honnan tanulhatta meg egy kisgyerek. Ennek a módszertannak is van Pléh professzor szerint egy határtalan jellege: a felnőttek tudása is csupa rejtett, implicit rendszerrel van tele, amelynek megismerése a pici gyerekek vizsgálatából is építkezik. 

A gyerek feltételezi, hogy a környezet tanítani fogja

A gyermekkori kognitív fejlődés vizsgálatának Magyarországon komplett iskolája működik, a CEU mellett az ELTE-n is babalaborban elemzik a legkisebbek viselkedését. A megismeréstudomány „budapesti iskolájában” a kutatók azt vizsgálják, miként képezik le mások viselkedési mintáit a csecsemők. A jelenségnek nevet is adtak: természetes pedagógia alatt Pléh szerint azt értik, hogy „a gyerek feltételezi, hogy a környezet tanítani fogja, a környezet pedig azt feltételezi, hogy a gyerek tanulni fog”. Akár olyasmit is, aminek egyébként semmi értelme, legalábbis egy másik közegben. Ez magyarázza, hogy egyéves korára minden gyerek több száz szót ért az anyanyelvén, másfél évesen ebből már több tucatnyit használ is, 4-5 éves korára pedig sok ezer önkényes nyelvi jelet és az azok kapcsolódására szolgáló bonyolult nyelvi rendszert használja rutinszerűen. 

Az előadások végén, a panelbeszélgetésben a Pléh-család életének műhelytitkaiba is bepillantást nyert a népes hallgatóság: az anyanyelv fontosságát az akadémikus azzal a példával is bizonyította, hogy háromnyelvű unokái kevéssé adnak hitelt a szavainak, ha a nagy családi körben oroszul, a gyerekek egyik anyanyelvén folyik a társalgás. Ha az általa második nyelvként, vagyis akcentussal beszélt oroszt használja, hogy közölje, eljött a lefekvés ideje, automatikusan ránéznek orosz anyanyelvű rokonaikra. Ha magyarul közli ugyanezt, nincs ilyen probléma. 

Az akcentussal beszélők iránti bizalmatlanság nagyon korán, az aktívan még nem beszélő, egyéves kor körüli gyerekeknél is megfigyelhető. Pléh szerint ennek lehet előnye is: ilyen mozzanatokra épülhet később a kételkedés, a tanult egészséges szkepszis, a mérlegelés képessége.

Még a másoktól ellesett praktikák sincsenek ingyen

Már csecsemőkorban is kell ugyanis számolni az úgynevezett „megerősítési torzítással” – hangsúlyozta a saját előadásában Csibra Gergely pszichológus, a CEU kognitív fejlődéstani kutatóközpontjának vezetője. Ha olyan adattal szembesül, ami ellentmond korábbi tapasztalatainak, képes azok újragondolásra. Ha viszont egy erős inger megerősíti a korábbiakat, még akkor is hajlamos azokhoz ragaszkodni, ha közben – például a körülmények változása miatt – az eredeti elgondolás tévesnek bizonyul. De hogy lehet egy ilyen bonyolult állítást csecsemők segítségével igazolni?

Például úgy, hogy a vizsgálatba bevont gyerekek kapnak egy-egy játékot, ami gombnyomásra világít. Lelkesen nyomogatják, fél perc alatt ötször-hatszor. Ezután kapnak egy másik ugyanolyan játékot, csak épp abból a kísérletvezetők előtte kivették az elemet. A gyerekek töretlen lelkesedéssel nyomogatják ezt is. A trükk viszont még csak most jön: a gyerekek egyik csoportja különösebb instrukciók nélkül, önállóan szerezhetett tapasztalatot a szóban forgó tárgyakról. Egy másik csoportnak viszont közben egy felnőtt lelkesen mutogatta az először még világító játékot. A két csoport közti különbség akkor vált egyértelművé, amikor egy harmadik, az első kettőre a megtévesztésig hasonlító játékot is szétosztottak. Az elem ezúttal is hiányzott. Azok a gyerekek, akik teljesen a saját tapasztalataikra hagyatkozhattak, 2-3 próbálkozásnál nem fecséreltek többet az utolsó játékra. Azok viszont, akiket győzködtek is az első alkalommal, ugyanannyiszor próbálkoztak a második és a harmadik, elem hiányában semmilyen attrakcióra nem képes játékkal is.

„A másoktól megszerzett tudás olcsón van, de nincs ingyen” – állítja Csibra, aki szerint mások utánzása ugyan alkalmassá teszi az embereket arra, hogy gyorsan tanuljanak korábban soha nem látott dolgokról is, viszont az így szerzett ismeretek rugalmatlanok, nehezen változtathatók. Vagyis „a megerősítési torzítás nem bug, hanem feature, amely bele van építve a társas tanulási rendszerünkbe” – mondta  előadása végén a pszichológus.

Rugalmatlansággal fizetünk a könnyen szerzett tudásért

Kutatótársaival hasonló eredményekre jutott Király Ildikó kognitív pszichológus, az ELTE babalaborjának a vezetője is: „a kisgyerekek rugalmatlan és kitartó tanulással sajátítják el a tudást a felnőttektől”. A megszerzett ismereteiket nemcsak a tárgyi világra vonatkoztatva általánosítják, hanem azt is feltételezik, hogy a szóban forgó tudást a környezetükben mások is osztják. A rugalmatlanságra jó példa, hogy amikor 1-3 éves gyerekeket egy olyan szobába vezetnek, ahol az ő méreteikkel arányos, vagyis használatba vehető játékautót, csúszdát, ágyat találnak, és a tárgyakkal boldogan játszanak, egy kísérlet szerint ugyanezt próbálják megtenni a szomszéd szobában a játékok miniatűr változataival is. Megpróbálják bedugni a lábukat a játékautóba, összekucorodnak az ágyon, ahol még arra is alig van hely, hogy leüljenek.

Hasonló aránytévesztés várható egyébként a felnőttektől is: ha utóbbiaknak két tárgy képéből ki kell választani azt, amelyik szerintük almaszeletelésre alkalmas, a legtöbben a műanyag kést választanák az egyszerű, simára csiszolt fémlapokkal szemben, holott a gyümölcsöt csak az utóbbival lehetne felszeletelni – világít rá a kognitív pszichológus. Azért választjuk mégis a műanyagot, mert számos társunkkal osztozunk azon az információn, hogy a szeletelésre a kés való. 

A gyerekek kognitív fejlődésének elemzéséből az is kiderül, hogy a tanító személye sem lényegtelen. Egy kísérletben a gyerekek rövid bemutatót követően azt a feladatot kapják, hogy egy műanyag csőből kibányásszanak egy golyót. A demonstráció során egy felnőtt apró gombócban végződő botocskával tolja ki a szóban forgó másik golyót a rejtekhelyéről. A gyerekeknek viszont két tárgyat kínál fel: egy olyan botot, amely nagyon hasonlít az általa használt eszközre, csak épp a végén lévő gombóc nem fér be a csőbe, illetve egy másik, az általa használt tárgyra nem hasonlító, viszont a csőbe illeszkedő girbe-gurba botocskát. A gyerekek közel fele a hasonló külsejű, ám a csőbe nem illeszkedő tárgyat választja. De csak akkor, ha a demonstrátor az ő anyanyelvén beszél, miközben a feladatot mutatja. Idegen nyelven beszélő tanító esetén már csak a gyerekek 30 százaléka próbálkozik a feladatra alkalmatlan eszközzel. 

Ennél is nagyobb az eltérés a modellkövetésben, ha az egyik demonstrátor felnőtt, a másik viszont gyerek. Természetesen az előbbi javára. Mindebből később könnyedén kialakulhat az úgynevezett episztemikus igazságtalanság – veti fel Farkas Katalin, a CEU filozófus oktatója. Noha a gyerekek sokáig nem tesznek különbséget a tanítók között etnikai alapon, az idősebbeknél (vagy a felnőtteknél) már nemcsak ez, hanem az is megfigyelhető, hogy a nőktől kevésbé fogadják el a tudást, mint a férfiaktól.

Csibra Gergely szerint mégsem reménytelen a helyzet, a szkepszis, amellyel akár a saját vélt vagy valós tudásunkat is ellenőrizhetjük, tanulható. Ennek egyik legbiztosabb módja, így a kognitív pszichológus, ha a gyerekeknek nem mondják meg mindig, minden helyzetben, hogyan muszáj viselkedniük, hanem a környezetükben lévő felnőttek megengedik, hogy saját döntéseik, saját véleményük legyen.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: