Gyorsabban csökken a szülőképes nők összlétszáma, mint amennyivel emelkedik a gyermekvállalási kedv. Így aztán a magyar akkor is fogyni fog, ha nő a mostanában sokat hangoztatott termékenységi ráta – sokkolta közönségét a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének vezetője, Spéder Zsolt demográfus az Eötvös Csoport május 1-jén tartott előadásán, a Párbeszéd Házában. A nyilvános párbeszédként definiált rendezvényen ugyan lehetett ülőhelyet találni, de a szerencsétlen időpontválasztás ellenére meglehetősen sokan szerették volna megtudni a választ a szervezők által feltett kérdésre: 

meddig fogy a magyar?

Röviden: sokáig. Miközben a kormány úton-útfélen büszkélkedik vele, hogy intézkedéseivel sikerült 1,2 környékéről 1,5-re növelnie a termékenységi rátát, vagyis felizzani látszik a gyermekvállalási kedv Magyarországon, Spéder Zsolt a Párbeszéd Házában elmondta, hogy a negyvenévesek körében 92-ről 84 százalékra csökkent a legalább egy gyermeket, és 78-ről 67 százalákra csökkent a két gyermeket nevelők aránya 1990-hez képest. Igaz, ami igaz: a harmadik gyermeket vállalók aránya 28-ról 36 százalékra nőtt. Más kérdés, hogy mivel lényegesen kevesebb kétgyermekes van, a termékenységi mutatókat ez legfeljebb minimálisan, a konkrét gyerekszámot pedig még annyira sem kozmetikázza. Vagyis célszerűbb lenne az első (és a második) gyerek születését elősegíteni inkább.

Spéder szerint az első gyerek vállalásának időpontja, vagyis annak előrébb hozása lenne a megoldás egyik kulcsa. A halogatás, mint mondja, „azért veszélyes, mert amikor már csak 5 év marad arra, hogy egy nőnek gyereke születhessen, egyszerre kellene beletenni mindent, hogy passzoljanak a körülmények, a partner, a munka és minden más”. Amellett, hogy nem könnyű elérni, hogy minden klappoljon, öt év alatt egyébként is nehéz három gyereket szülni. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy későbbre tolódik a gyerekvállalás időpontja (ez esetben az alábbi ábrán a kék görbe valósult volna meg 2014-re), hanem egyúttal arról is, hogy nem is születik annyi gyerek, mint amikor az elsők korábban születtek (ahogy azt a sárga és piros görbék mutatják).

Bár a népességcsökkenés már az 1980-as években elindult, a nők még a rendszerváltást követő egy-két évben is 22 éves korukban vállalták első gyermeküket. Ez mostanra több mint öt évvel tolódott ki. Ráadásul nem elég, hogy a magyar pároknál később jön a gyerek, kevesebb is születik belőle, pedig ez nem feltétlenül lenne törvényszerű. Nyugat-Európa számos országában ugyanis csak az időpont tolódik ki, a gyerekszám nem csökken számottevően. Keleten, így Magyarországon is a jelentős halasztás lehet az oka – fejtegette Spéder –, hogy ha felteszik egy nőnek a kérdést, hogy 3 éven belül szeretne-e gyereket, és arra igennel válaszol, itt vagy például Bulgáriában ennek a megvalósulási aránya 30-40, Hollandiában és Franciaországban pedig 80 százalék körül mozog.

Mennyit számít a termékenységi ráta?

De mi köze ennek a mostanában áhítattal figyelt és a politikusok által előszeretettel emlegetett termékenységi rátához? Azt ma már a laikusok többsége is tudja, hogy a szóban forgó arányszámot, vagyis a termékenységi rátát 2 körülire, lehetőség szerint kicsivel fölé kellene feltornászni. De miért? A termékenységi átmenet miatt: azokban az országokban, ahol a születési ráta 2,1 alatt marad, a lakosság csökkenni kezd, bár Spéder szerint inkább 2,05 a bűvös szám.

Mint arról a Qubiten már írtunk, a termékenységi átmenet a korábbi tapasztalatok szerint tartósan képes egy-egy társadalmat átformálni. Van, aki szerint a városokban élő családoknak azért nem érdeke sok gyereket vállalni, mert a dolgos kezekre a földeken vagy a jószágok körül volt szükség. Mások szerint az élet drágulása, a gazdaság bizonytalansága veszi el az emberek kedvét a szaporodástól. A gyerekszám csökkenéséhez a nők iskolázottságának globális növekedése és a nőkre rótt hagyományos nemi szerepek szétfeszülése is hozzájárulhat. Akárhogyan is, a világ leggyorsabb ütemben zsugorodó társadalmai Európában, annak is a keleti felén vannak. Bulgáriában például az évszázad közepéig a becslések szerint negyedével csökken majd a lakosság.

A számítások szerint a csökkenés Magyarországon sem állítható meg. A magyar demográfusok több különböző forgatókönyv alapján kiszámolták, várhatóan hány gyerek születik majd 2070 környékén, illetve addig. A legpesszimistább verzió szerint, vagyis a például Németországra jellemző 1,4 körüli termékenységi rátával számolva az újszülöttszám akár a mainak kevesebb mint a felére, 45 ezer körülire is csökkenhet. (Előzetes adatok szerint 2017-ben 91 600, 2018-ban 89 800 gyerek született Magyarországon.)

Ennél optimistább – és a magyar demográfusok szerint egyébként valószínűbb – 1,6-1,65 körüli termékenységi rátával számolva a gyermekszám 2070-re 70-80 ezernél stabilizálódik, vagyis a csökkenés ha nem is drámai, de masszív marad. Növekedéssel, legalábbis hosszú távon a legoptimistább (viszont kevéssé valószínű) forgatókönyv szerint sem lehet kalkulálni: a legtermékenyebb európai országokra, például Finnországra és Dániára jellemző 1,8-as termékenységi rátával számolva a gyermekszámcsökkenés odáig mérséklődhet, hogy az éves „gyerekhozam” akár 90 ezer környékén is stabilizálódhat.   

Első gyerek híján nem lesz második

Mondjuk ez is egy kisebb bravúr lenne, tekintve, hogy miközben 1990-ben és az azt követő egy-két évben – a Ratkó-unokáknak köszönhetően – még 90 ezer körül mozgott, 2016-ra a felére csökkent a szülőképes korú nők száma. Így aztán hiába nőtt 2011 óta 1,5-re a születési ráta, a gyerekek száma mégis tovább csökken. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a Ratkó-unokák nemcsak kevesebb gyereket vállaltak, mint a szüleik, pláne a nagyszüleik, de mára el is múltak 40 évesek, így velük már nem nagyon lehet kalkulálni a számok kozmetikázásában.

Miközben az 1960-ban és 1965-ben születettek körében 1000 nőre 40-45 éves korára még 2000 gyerek jutott, az 1970-es években születettek már 300-400-zal kevesebb utódot vállaltak. Bár az 1980-as évjáratúak és a náluk fiatalabbak nem töltötték még be a 40. életévüket, nemigen mutatkozik esély rá, hogy akár csak az 5-10 évvel idősebbek gyerekvállalási kedvét elérjék, netán übereljék a negyvenes éveikig hátralévő néhány évükben.

Mindezek fényében mennyire lehet hatékony a kormány által 2019-re meghirdetett családvédelmi akcióterv? – jön a kérdés a hallgatóság soraiból. A jó hír, mondja Spéder, hogy a népesedési programok, legalábbis azok bizonyos tényezői tudnak segíteni. Az adókedvezmény bevezetése például közvetlen hatással volt a harmadik gyerekek megszületésére, még akkor is, ha az elsőkére nem volt akkora hatása. Hasonló hatása volt például a GYED bevezetésének is. 

Spéder leginkább a babaváró támogatáshoz fűz jelentős reményeket, ez ugyanis szerinte képes lehet jelentősen előrehozni az első gyerek vállalásának időpontját. „Ha nem születik meg az első gyerek, nem lehet számítani a másodikra, harmadikra sem.” Más kérdés, hogy a támogatás sikerét további körülmények árnyalhatják. Recesszió idején például törvényszerűen csökken a gyerekvállalási kedv, de hasonlóan jelentős befolyásoló tényező lehet az ellátórendszer, a bölcsődék, óvodák színvonala és férőhelyeik száma is. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy miközben a rendszerváltást követő években a bevándorlás rendre túlszárnyalta az országból kifelé tartók számát, néhány éve ellentétes irányú a tömegáramlás.

Nem nehezebb a fiataloknak, inkább túl jól érzik magukat

Dávid Beáta szociológus arra is igyekezett rávilágítani, milyen társadalmi normák változása vezetett oda, hogy a szülőképes nők (és partnereik) jó része csak későn vagy egyáltalán nem vállal gyereket. A családszociológus egy 1989-ben elkezdett longitudinális vizsgálatra hivatkozva elmondta például, hogy miközben közvetlenül a rendszerváltás előtti egy-két évben a vizsgálatban részt vett, első gyermeküket váró nők között egyetlen egy sem akadt, aki ne szeretett volna második gyermeket is, az ő időközben felnőtt gyerekeik 12 százaléka legfeljebb egy gyereket vállalna, 5 százalékuk pedig egyet sem. Más kérdés, hogy a férfiak között már három évtizede is volt olyan, aki a körülményektől tette volna függővé, hogy tovább gyarapodjon-e a család.

Dávid szerint a probléma hátterében nem feltétlenül az áll, hogy 1988-89-ben nagyobb biztonságban érezték volna magukat a családalapítók. Hét dimenzióban vizsgálták a potenciális (többgyermekes) szülők biztonságérzetét akkor és ma:

• munka,
• otthon,
• párkapcsolat,
• családi kapcsolatok,
• baráti kapcsolatok,
• testi, lelki egészség,
• jövő biztonsága.

Sem akkor, sem ma nem akadt olyan, aki mind a hét dimenzióban viszonylagos biztonságban érezte volna magát. Fontos különbség, hogy a három évtizeddel ezelőtti fiatalok átlagosan 3-4 dimenzióban számoltak be elfogadható biztonságról, míg a mai fiatalok többnyire csak 1-2 dimenzióban, de ezekben nagyfokúról. A válaszok átlagolásából viszont az derül ki, hogy a biztonsági faktor nagyjából 2 körüli volt akkor és ma egyaránt. Dávid, némileg leegyszerűsítően előadásában inkább a mai fiatalok hedonizmusra való nagyobb hajlamát hangsúlyozta, és kifejtette, hogy szerinte 

„a mai fiatalok nagyon jól érzik magukat otthon. Eszük ágában sincs elmenni otthonról, és nemcsak azért, mert nekik jó, hanem a szülők is mindent elkövetnek, hogy maguk mellett tartsák a gyerekeiket.”

Miközben a kutatásaiból levont következtetéseit a szociológus a vizsgált családokban hallott idézetekkel igyekezett alátámasztani, a közönség soraiból azért megkérdezték, nem segítene-e az egyébként Budapest agglomerációjában kérdezett, vagyis lakhatási szempontból kifejezetten hátrányos helyzetben lévő fiataloknak az elköltözésben, ha a főként a harmadik gyerekek megszületését elősegítő családtámogatásokat inkább szociális bérlakásokra költenék. Noha bevallottan nem tartja magát a bérlakástéma szakértőjének, azt Dávid is elismerte, hogy ez azért valószínűleg mégiscsak jelentősen segíthetne.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás