Az emberiségbe van kódolva, hogy elbukja a klímaváltozás elleni harcot

2030-ig van időnk, hogy érdemben csökkentsük az üvegházhatású gázok kibocsátását, különben elkerülhetetlenül bekövetkezik a klímakatasztrófa – írja legfrissebb jelentésében az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi testülete, az IPCC.

Az alábbi cikk azt mutatja be, hogy vannak olyan, az emberiség lényegéből fakadó „sötét erők”, amelyek megakadályozzák, hogy radikális fordulatot hajtsunk végre a klímaváltozás megállítása érdekében. Bár tudunk ezekről a láthatatlan erőkről, mégis észrevétlenül épültek be mindennapi döntéseinkbe, és afelé terelnek minket, hogy a klímavédelem céljaival tökéletesen ellentétesen viselkedjünk. De melyik is ez a három láthatatlan sötét erő?

1. A rövid távú túlélés parancsa

A természetben, az állat- és növényvilágban mindennapi küzdelem folyik a túlélésért. Minden szereplő azért küzd, hogy táplálékhoz jusson, és hogy ne ő legyen a következő áldozat más élőlény étlapján. Az ember életének döntő részét szintén a természeti elemekkel való küzdelem tette ki már a kezdetektől fogva, hogy ne fagyjon meg, ne éhezzen, ne legyen beteg, és meg tudja védeni a területét, illetve saját magát más ragadozóktól vagy embertársaitól. A célja az volt, hogy túlélje az adott napot, a másnapot és esetleg a következő évet, és ez az ösztön épült be az emberi génekbe.

Ha a túlélés a cél, akkor a cselekedeteink pozitív hatásának már rövid távon is látszódnia kell. Ez a rövid távú szemlélet behálózza az ember tetteit – és ez az első sötét erő. Mindannyian tudjuk, hogy hosszú távon káros, ha túl sok egészségtelen ételt fogyasztunk, ahogyan a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a túl sok stressz, a szűrővizsgálatok kihagyása, és a „most élvezd az életet, ne törődj a holnappal” mentalitás is. Ezek mégis velünk vannak a mindennapi életünkben, mert azt diktálja az ösztönünk, hogy addig élvezzük az életet, amíg lehet, hiszen maholnap még létezünk, de 20 vagy 30 év múlva már egyáltalán nem biztos. Akkor tudunk érdemben hosszú távra koncentrálni, ha a rövid távú igényeinket már kielégítettük, azaz a létbiztonságunkat nem fenyegeti veszély. Azonban ilyen magas szintű létbiztonság még manapság is csak a fejlett országokban létezik.

A rövid távú szemlélet áthatja az egész társadalmi rendszerünket is. A tőzsdei vállalatok negyedévente teszik közzé pénzügyi gyorsjelentésüket, és sokszor ilyen időtávra optimalizálnak, választásokat általában négyévente tartanak, de ha utánanézünk a politikusok nyilatkozatainak és döntéseinek, az ezek mögötti mozgatórugók még rövidebb időtávot céloznak. A gazdaság növekedését szintén negyedéves és éves időtartammal hasonlítják legtöbbször össze a statisztikusok, a gazdasági elemzők és a politikusok is.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy sosem gondolkodunk hosszú távon. Sokan vannak olyanok, akik nem költik el a teljes megkeresett havi jövedelmüket, hanem takarékoskodnak hosszú távra. Vannak befektetők, akik 10 évnél is hosszabb időtávra fektetnek be, és vannak olyan politikusok, akik négy évnél hosszabb távú döntéseket is hoznak közvetlen rövid távú haszon nélkül. Azonban ezen döntések aránya fájdalmasan kicsi az összes meghozott döntésünkhöz képest, hiszen miért is az ilyen típusú döntésekre koncentráljunk erőforrásokat, amikor nem biztos, hogy megéljük ezek jótékony hatását?

Mi köze ennek az egésznek a klímakatasztrófához? A klímaváltozás elleni küzdelem nem tipikus hosszú távú döntések sorozata, hanem extrém hosszú távú intézkedéseké, ahol minimum 30, de inkább 50-100 évben mérik a mai döntések hatásait. Ez már túlságosan beláthatatlan ahhoz, hogy könnyen fókuszáljunk rá.

2. Kényelem és mohóság

Soha nem volt még ilyen magas az életszínvonal az emberiség történetében. Napjainkban több milliárd embernek már nem a közvetlen túlélésért való küzdelem teszi ki a napjai nagy részét, ennél jóval magasabb rendű célokat is kitűzhet maga elé. Ez a sok milliárd ember azt mondhatja magáról, hogy „mostanában sokat dolgoztam, megérdemlem a pihenést és egy kis nyaralást, esetleg egy-egy luxuscikk megvásárlását is”. A társadalom jólétben élő rétege ezeket az igényeket többé-kevésbé ki is tudja elégíteni a saját életében, ha megvan hozzá a biztos anyagi háttere. Azonban ez nem volt általános az emberiség múltjában, hatalmas kiváltság, hogy meleg vízben fürödhetünk, hogy itt, a kontinentális Európa közepén mindennap déligyümölcsöket fogyaszthatunk – még soha nem tapasztalt ilyet egyetlen előttünk lévő generáció sem. Több milliárd embernek jobb az életminősége, mint az emberiség történetében akár az uralkodó osztályok bármelyikének (természetesen nem a hatalmuk nagyobb, hanem az elérhető fogyasztási cikkek és szolgáltatások – pl. egészségügyi, távközlési, utazási – tárháza).

De az ember a rövid távú túlélési ösztönök miatt úgy működik, hogy ha sok van valamiből, akkor még több kell, hiszen ha több van valamiből, akkor az növeli (de biztosan nem rontja) az egyed és utódainak túlélési esélyeit. Ez a vágy hajt minket, hogy többet és többet keressünk, így jobb lehetőségeink legyenek válságos helyzetek túlélésére. A többletkeresetünk jelentős részét pedig gyakorta el is fogyasztjuk, amivel a pillanatnyi jólétünket tudjuk maximalizálni.

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / Qubit

Ez tehát a második sötét erő: a kényelem és a mohóság. Ameddig nincsen erős külső kényszerítő erő, addig csak lassan vagyunk hajlandók megváltoztatni fogyasztási szokásainkat. Emellett környezetünk is arra ösztönöz, hogy próbáljuk meg lehagyni ismerőseinket, akikhez mérjük magunkat. Nagyon tanulságos az a Warwick Egyetem és Cardiff Egyetem által elvégzett kísérlet, amelyből kiderült, hogy a magasabb jövedelem csak akkor idéz elő magasabb boldogságszintet az egyén számára, ha az egyben a társadalmi státusz növekedésével is jár, és ezáltal többet keres, mint azon barátai és kollégái, akikhez méri magát. Ez a pszichológiai motiváció okozza, hogy ha látjuk, hogy környezetünk többet fogyaszt, akkor az minket is többletfogyasztásra sarkall.

Márpedig az emberiség történetében kimagasló szintű fogyasztás által okozott környezeti terhelés nem tartható fenn hosszabb távon. Egyszerűen túl sokan vagyunk, túl sokat fogyasztunk, nem törődünk a hosszú távú következményekkel, túl sok szénhidrogént égetünk el, miközben a Föld erőforrásai korlátosak. Sajnos arra már nincsen idő, hogy fokozatosan álljunk át egy alacsonyabb környezeti terhelésű gazdasági modellre. Csak a drasztikus lépések segítenének, de már pár százalékos életszínvonal-visszaesés miatt is megbuknak vagy meghátrálnak kormányok (lásd a francia sárgamellényes tüntetést), mi lenne, ha esetleg pár tíz százalékkal kellene visszafogni a fogyasztást? Ki tenné ezt meg, melyik döntéshozó élné túl politikai értelemben?

3. A közlegelők tragédiája és a potyautasok

Emellett van még egy láthatatlan sötét erő, amely a klímaváltozás sikeressége ellen dolgozik, ez pedig népszerű nevén a közlegelők tragédiája, amely áthatja a globális szén-dioxid-szennyezés elleni küzdelmet.

Garrett Hardin amerikai ökológus eredeti cikkében egy angol közlegelő szerepel példaként, amely tíz tehenet tud eltartani, és így mindegyik tehén tíz liter tejet ad. Az egyik gazda egyszer csak gondol egyet, és kienged még egy tehenet a legelőre. Ekkor egy-egy tehénnek már kevesebb fű jut, ezért az állatok 10 helyett csupán 9 liter tejet adnak naponta – de az a gazda, amelyik két tehenet legeltet, 10 helyett 18 liter tejhez jut. Ezt idővel észreveszi egy másik gazda, és az is kienged még egy tehenet a közlegelőre. Ekkor már minden tehén csak 8 liter tejet ad, de a két dezertőrnek fejenként 16 liter teje lesz. És így tovább, minden egyes gazda akkor jár jobban, ha még egy tehenet hajt a legelőre. Azonban amikor már legalább hatan cselekednek így, akkor már azok is az eredeti 10 liternél kevesebb tejet kapnak, akiknek két tehenük van. Végül, amikor már nyolc gazda tart két tehenet, a kéttehenes gazdák csak négy liter tejet kapnak az eredeti tízhez képest. (A kilencedik gazda már nem nyerne semmit egy második tehénnel.) Ennek ellenére ha egy gazda úgy döntene, hogy visszavonja az egyik tehenét, rosszul járna.

Azaz ha egyéni érdekek mentén használunk közösségi tulajdonban lévő erőforrásokat, akkor szabályozás nélkül az egyéni érdekeket követve a lehetségesnél jóval rosszabb kimenetelhez jutunk.

A közlegelő mint erőforrás addig működik optimálisan, amíg minden felhasználó betartja a közös megegyezéssel megállapított szabályokat. Azonban egy szabályokat betartó szereplő számára bármely időpontban nyereségesebb a „dezertálás", mint a szabályok betartása – miközben a szabályokat betartó többi szereplő számára egyénenként csak mérsékelten (esetenként alig érzékelhetően) romlik a helyzet. Végső soron a szereplők azáltal, hogy a közvetlen érdekeiknek megfelelően cselekednek, saját maguknak ártanak.

Mikroszinten is rengeteg példát találni a közlegelők tragédiájára, ilyen lehet például a társasházak közös területeinek, tárolóinak egyének általi túlhasználata vagy elhanyagolása, illetve az erdőkben lerakott illegális szemét helyzete is.

A fenti jelenségnek a szén-dioxid-szennyezésre vonatkozó tanulsága, hogy megéri potyautasként viselkedni, azaz az egyének és államok akkor járnak a legjobban, ha a többiek betartják a szabályokat és a szennyezésre vonatkozó korlátozásokat, míg ők nem, hiszen ekkor tudják maximalizálni a saját hasznosságukat a legkisebb ráfordítás mellett. Viszont egyénileg ez minden államnak érdekében áll, így mindenki arra motivált, hogy potyautasként viselkedjen, miközben a többiek betartják a szabályokat.

A légkör mint közjószág és a lehetséges megoldások

A közlegelők problémájára általában háromfajta megoldást szoktak említeni. Az egyik, hogy felülről, központilag szabályozzák az adott közjószág használatát, ekkor az egyének egy szabályrendszer alapján férnek hozzá az erőforráshoz.

A másik, alulról szerveződő megoldás, hogy az érintett kis létszámú közösség megállapodik a közösen használt eszköz használatáról önkéntes alapon, és tartják magukat a megállapodáshoz, mert felismerik, hogy ezáltal növelhetik az egész közösség jólétét.

Egy harmadik megoldás az értékrend és a világnézet megváltoztatása és az ismeretterjesztés (attitűdök megváltoztatása). Ez a megoldási módszer inkább kiegészíti, támogatja és hatékonyabbá teszi az előző két megoldást, önmagában általában kevésbé alkalmazható.

A szén-dioxid és egyéb üvegházhatású gázok kibocsátása klasszikus példája a közlegelők tragédiájának. Az emberek által kibocsátott szennyezések együtt járnak az adott egyén kényelmének és jólétének növekedésével, azonban ennek költségét, a később megváltozó és melegedő éghajlatot már mindenki viseli. Rendszerszinten, ha mindenki így cselekszik, olyan szintű túlhasználat áll elő, amely hosszabb távon globális felmelegedést okoz.

De mennyire használhatók a fenti megoldások ebben az esetben?

A felülről jövő, központilag rákényszerített szabályrendszer ebben az esetben nem működik, mivel a probléma globális, és nincs olyan bírói testület, intézmény, amely az összes ország felett tényleges hatalommal bír ilyen ügyekben. Annak az esélye, hogy egy olyan szervezet létrejön a közeljövőben, amely eredményesen szankcionálni tudja az esetleges szabályszegőket, gyakorlatilag nulla.

A másik megoldás az alulról jövő kezdeményezés és önkéntes normakövetés. Egy ilyen típusú megoldás jellemzően csak kis létszámú közösségek esetében vezet eredményre, ahol a szereplők személyesen ismerik egymást. A Föld lassan közel 8 milliárd lakosa és 200 versengő országa közel sem tekinthető kis létszámnak, így ennek a megvalósulási esélye is viszonylag alacsony.

A harmadik megoldástípus az értékrend és a világnézet megváltoztatása és az ismeretterjesztés. Ennél jóval kisebb és egyszerűbb ügyekben is homlokegyenest más nézeteket vallanak az emberek, egy ilyen folyamatot végigvinni globálisan kivitelezhetetlennek tűnik.

Nem mindegy, hogy mennyivel nő a hőmérséklet

Összefoglalva látható, hogy a három sötét erő láthatatlanul körbefonja az életünket, döntéseinket, és rettenetesen nehéz ellenük tenni. Az egyik ilyen erő, hogy génjeinkből fakadóan a szervezetünk nem ilyen típusú, nem ennyire hosszú távú problémák megoldására lett optimalizálva, és túlságosan nagy erőfeszítést jelent folyamatosan ellenük hadakozni. A másik a mohóság és a kényelmes életmód miatti túlfogyasztás, amellyel a génjeink szintén javítani akarják saját rövid távú túlélési esélyeiket. A harmadik tényező pedig az, hogy túl sok szereplőnek kellene túl sok ideig, túl sok költséggel együttműködnie úgy, hogy közben szüntelenül él a csábítás, hogy ő legyen a potyautas, aki nem tartja be a szabályokat. És nincsen olyan szervezet, amely ezért büntetéssel tudná sújtani a szabályszegő államot.

Természetesen a fentiekben kifejtett gondolatmenetből semmiképpen nem az a levonandó következtetés, hogy adjuk fel, és törődjünk bele a megváltoztathatatlanba anélkül, hogy bármit is tennénk. Épp ellenkezőleg: a mai tetteink hatványozottan hatnak majd a jövő nemzedékek életére – így vagy úgy. Bár a klímaváltozás be fog következni, és a bűvös 2 Celsius-fokos melegedést minden bizonnyal meg fogjuk haladni, ugyanakkor nem mindegy, mennyivel.

Jelentős különbség van a 2, a 4 és a 6 Celsius-fokos melegedés között, és ezáltal annak gazdasági, környezeti és társadalmi hatásai is radikálisan különböznek egymástól. Minden apró lépés, döntés számít, és bár még rengeteg lépést kell megtenni, ez egy olyan út, amelyen nem szabad megállni annak ellenére sem, hogy ösztöneink alapvetően mást diktálnának.

A szerző közgazdász.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Környezeti válság idején ne pont a zöldeket támadjuk!

A környezetvédelem az utóbbi időben a közbeszéd egyik legfontosabb témájává vált. A zöldek számára ez nagy siker, hisz évtizedek óta küzdöttek érte, hogy a fenntarthatósággal kapcsolatos kérdések több figyelmet kapjanak. Ugyanakkor nagy kudarc is, mert a mostani figyelem jórészt abból adódik, hogy néhány rendkívül fontos problémát nem sikerült megoldani, írja Antal Miklós, a Leedsi Egyetem ökológiai közgazdásza.

Miért az ártatlanok fizessenek az önvezető autók baleseteiért?

Az önvezető autók által okozott balesetek morális és jogi megítélése annak ellenére tisztázatlan, hogy közel járunk a valódi önvezető autók megjelenéséhez. Bernáth László filozófus amellett érvel, hogy ilyen esetekben a jogi felelősséget a tulajdonosra kellene hárítani, annak ellenére, hogy nem tartja az autót közvetlen ellenőrzése felett.