Harc a klímaváltozás ellen: a morális nyomás csak az arra érzékenyekre hat, a pénzügyi nyomás mindenkire
Mit tehetünk, hogy a klímáért való aggódás ne csapjon át üres moralizálásba vagy olyan pótcselekvésbe, amely azt az érzést keltheti, hogy tettünk valamit a klímaváltozás ellen, vagy legalábbis mutatjuk a külvilág felé, hogy fontos számunkra a probléma – miközben nem sok minden változik?
Érzésre jó ötletnek tűnt…
Gyakran elkövetett hiba a klímaváltozás megállításáról szóló vitában, hogy sokan sokféle megoldást javasolnak, amelyek érzésre hozzájárulhatnak a megoldáshoz vagy legalábbis az időnyeréshez. Azonban mint sok más területen, itt sem feltétlenül esik egybe, amit érzünk, és ami a tényleges hatás.
Összetett rendszerek esetében a hatások kibogozásához több kell, mint érzelem, és sokszor még az egyéni ráció sem elegendő. Mi a jobb a szén-dioxid-kibocsátás szempontjából, ha szénerőművel termelt árammal villanyautózom, vagy ha egy takarékos benzines autóval? Létezik olyan ország, ahol jelenleg ez utóbbi a jobb opció, legalábbis az átlagos megtermelt áram esetén kibocsátott CO2-vel számolva. A „villanyautó használata jó a klímának” állítás helyessége tehát általában nem eldönthető, egész gazdaságokat, energiarendszereket és konkrét fogyasztói szokásokat érdemes csak vizsgálni (például hogy a nap mely szakában termelt áramot használunk).
Egyéni szinten sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy az egyes fogyasztási döntéseinknek és az alternatíváknak mi a hatása a klímára. Mi jár nagyobb kibocsátással: ha a metánt felböfögő tehénből készült pacalt reggelizek, ha üvegházban, fűtéssel termelt epres müzlit, vagy ha a trópusokról repülővel hozott gyümölcsöt? Itt is lehet olyan példát találni, amikor a távoli termelés és szállítás együttesen kevesebb kibocsátással jár, mint a helyi, energiaintenzív termelés. A pontos kibocsátási értékek megbecsülése a legtöbb esetben komoly kutatómunkát igényel: vajon a tehén kivágott őserdő helyén legelt, vagy fűtött istállóban tartották, és az is kérdés, hogy a kibocsátott gázoknak mekkora részét számolhatjuk a pacalra, és mekkorát a tehén többi részére?
És akkor még az időtényezőt vagy a korlátos pénzügyi keretek miatti választási kényszert nem is említettük. Akkor vagyok jobb, ha elektromos autót veszek, vagy ha napelemet a háztetőmre? (Mindkettőre nem biztos, hogy telik.) Ha most veszek egy hibridautót, vagy ha 3 év múlva egy elektromosat, amikor várhatóan olcsóbb lesz, és megengedhetem magamnak? Ezekkel a dilemmákkal a kormányoknak is számolniuk kellene, amikor szabályozással és nem ár alapon hoznak kibocsátáscsökkentési döntéseket, de ott sem sokszor tudatosulnak ezek a kérdések.
A problémát az állam és a cégek tudják megoldani, nem a fogyasztók
A másik fontos tényező, ami miatt az egyéni viselkedés változásnak kicsi a hatása, hogy a beruházási, fejlesztési és technológiaválasztási döntések jó részét vállalatok és kormányok hozzák, és ezen a szinten is kell drasztikus változásokat elérni. A cégek pedig versenyeznek, ami azt jelenti, hogy nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben engedhetik meg maguknak, hogy ne a gazdasági ösztönzőkre hallgassanak, hanem mondjuk a klímavédelmet tegyék előtérbe (azaz beárazzanak valamit, ami nem jelenik meg számukra konkrét költségként). A fogyasztók nyomása csak a szélsőséges, kiugró normaszegést tudja esetleg visszaszorítani, az általános, rendes vállalati működésre kicsi a hatása (nehéz a bojkott, ha a terméknek nincs alternatívája, vagy sokkal drágább/rosszabb).
A fentiek miatt véleményem szerint az egyéni viselkedési változásokkal csak korlátozott eredmények érhetők el a klímaváltozás terén. Ez egy kollektív probléma, és a hatékony, hosszú távú megoldások is valamiféle kollektív politikai-szabályozási-ösztönzési megoldásból kristályosodhatnak ki. Az egyén a politikán keresztül tud a legtöbbet tenni a klímaváltozás ellen. Ezzel nem az akarom mondani, hogy ellenzem mondjuk a szelektív hulladékgyűjtést (gyakorlom is), csak hogy az egyéni viselkedési változások nagyon kevesek a megoldáshoz, új technológiák kellenek, és az is, hogy ezek drága beruházásokon keresztül elterjedjenek.
Véleményem szerint a szükséges technológiai váltást leghatékonyabban azzal lehet elérni, ha a gazdasági szereplők erre anyagilag is ösztönzöttek – a morális nyomás nem elég. A morális nyomás csak az arra érzékenyekre hat, a pénzügyi mindenkire. Ebben az államnak szerepe lehet a kínálati oldalon (olyan új technológiák kifejlesztésének támogatása, amelyek olcsóbbá teszik a tisztább gazdasági tevékenységet) és a keresleti oldalon is (valamilyen módon költségesebbé tett kibocsátás). A teljes tiltás vagy bizonyos technológiák előírása nem hatékony megoldás, legfeljebb arra jó, hogy az átmenetet gyorsítsa, amikor piaci ár/hasznosság alapon (ebbe beleértve egy esetleges szén-dioxid-adót is) az adott új technológia már (közel) versenyképes.
Érzelmes klímavédelem
A félreértések elkerülésére: nem akarom senki érzelmeinek a jogosságát megkérdőjelezni. Az érzelmeknek ugyanis fontos szerepük van a klímavédelemben. Hiszen a politikusok is csak akkor veszik komolyabban a klímavédelmet, ha azt látják, hogy ez a szavazóiknak egyre fontosabb téma. A választásokat sokszor érzelmek döntik el, nem csak a pártok szakpolitikai programjai. Ezért lehet közvetve egy kislánynak is – talán elsőre meglepően nagynak tűnő – hatása a klímapolitikára.
Az egyéni fogyasztói változtatások jelentősége tehát nem abban rejlik, hogy megmentik a világot, hanem abban, hogy az egyén szavazóként valószínűleg inkább számon fogja kérni a politikusokon is a klímavédelmet, ha maga is tesz azért. Öntudatos fogyasztókra, öntudatos szavazókra van szükség a hatékony klímavédelemhez. De ismétlem, az érzelem és öntudat önmagában kevés, versenyképes technológiákra is szükség van.
Szép csendben nagy dolgok történnek a tiszta energia területén
A széleskörű klímapesszimizmus ellenére egyes „tiszta” technológiákban nagyon nagy fejlődés volt az utóbbi években, ami olcsóbbá tette ezeket – és az olcsóság a kulcs az elterjedéshez. A napenergia az USA déli részein például már akkumulátoros tárolással együtt is olcsóbb, mint a hagyományos, szén-dioxidot kibocsátó energiatermelés. A Bloomberg New Energy Finance szerint 2024-re az elektromos autók előállítási költsége a hagyományos autókéval fog egyezni. Egy kanadai cég szerint kb. 100 dollár/tonna költséggel ki lehet vonni a levegőből a szén-dioxidot, és utána folyékony üzemanyaggá lehet alakítani. Sok más cég is kutatja a „kibocsátásból üzemanyagot” témát, még ha ez a technológia most korai fázisban is van. Idén húsvéthétfőn a német áramfogyasztás 77 százalékát megújuló forrásból termelték.
A jövő tehát itt van, csak nem egyenletes az eloszlása, ahogy William Gibson sci-fi író megjegyezte. Sok területen a „tiszta” megoldások már léteznek, és akár már támogatás nélkül is versenyképesek, csak az elterjedésük sebessége kérdéses. Az elterjedés viszont lassú lehet, egyebek mellett azért, mert sok a létező szennyező megoldás, amelyet még azért megéri üzemeltetni, ha ma már nem is építenénk meg.
A közgazdászok a szén-dioxid-adót preferálják
A meglévő technológiák elterjesztését és az új innovatív technológiák kifejlesztését is hatékonyan segítheti, ha a kibocsátást drágává tesszük. Erre valószínűleg a legjobb módszer a szén-dioxid-adó – itt egy jó blogbejegyzés, ami az előnyeit taglalja. Ennek támogatottsága az utóbbi években tovább nőtt a közgazdászok között, a Climate Leadership Council (CLC) javaslatát több mint 3500 közgazdász írta alá, köztük az amerikai jegybank összes élő volt elnöke.
A szén-dioxid- vagy üvegházgáz-adó nekem legjobban tetsző verziója egy előre meghirdetett, egyre emelkedő szintű, minden kibocsátóra (fosszilis üzemanyagoknál az elsődleges kitermelő szintjén) kivetett adó, amely vagy világméretű, vagy pedig a nem adóztató országokból érkezett import feltételezett kibocsátására is kiterjed. Akik tartósan szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, azok megkaphatnák az adó mértékét.
A CLC javaslata szerint a beszedett (nettó) adót kiosztanák fejenként egyenlő „szén-dioxid-osztalékként” – ez a politikai elfogadottságot valószínűleg nagyban növelné. Tonnánként 50 dollár szén-dioxid-adót feltételezve az USA-ban egy négytagú család jelenleg havi kb. 260 dollárt kapna csak a hazai kibocsátás alapján, az EU-ban ez a szám havi kb. 120 euró (50 euró/tonna adót feltételezve). Ehhez jönne még az importra kivetett szén-dioxid-adó, ha külföldön (különösen Kínában) nincs adóztatás. Az adó valószínűleg az árakat is növelné, ez inkább csak annak lenne a kompenzációja, plusz egy újraelosztás a szegényebbek – tehát átlagban kevesebb szén-dioxidot kibocsátók – felé .
A fokozatosan növekedő adó időt adna az alkalmazkodásra mind egyéni, mind vállalati szinten. Ezzel szemben bármilyen olyan adó vagy szabályozás, amely hirtelen sok szennyező módon fűtő nyugdíjast vagy nagy kibocsátású céget lehetetlenít el, mert nem hagy időt az alkalmazkodásra vagy a rendezett visszavonulásra, nagy eséllyel politikailag is fenntarthatatlan lenne. A sokk hatása alá eső cégek/választók lobbizása megfúrná az intézkedéseket, hiszen kevés politikus (és érintett) szereti, ha sokan hirtelen munka vagy fűtés nélkül maradnak, még ha nemes is a cél.
A fokozatosság mellett szól továbbá, hogy időt ad az alkalmazottak átképzésére is. A másik oldalon persze ez azt jelenti, hogy illúzió azt gondolni, hogy a kibocsátás pár év alatt nagy mértékben csökkenthető.
A szén-dioxid-adó a vállalati előrejelzők álma
A fokozatosan emelkedő szén-dioxid-adó olyan tényező, amit könnyű beiktatni a vállalatok tervezési Excel tábláiba, és a részvényeseik azt fogják számon kérni, ha ezt nem tették meg. A vállalatok menedzsmentje is szereti a kiszámíthatóságot. Az adó mindenki számára beárazná a kibocsátást, nem kellene az egyéneknek sem azon gondolkodniuk, hogy vajon mi az üvegházhatása egy adott fogyasztói magatartásnak. A kibocsátás csökkentése a legolcsóbbtól haladna a legdrágább felé, tehát a legkevesebb költséggel lenne megvalósítható. Nem kellene azon a központi szabályozás szintjén gondolkodni, hogy mi a legjobb csökkentési technológia, mert a piac magától kitermelné azt – a pár tucat gazdaságpolitikus helyett a fogyasztók és termelők milliói dolgoznának a problémán.
A szén-dioxid-adó rendszerének kiépítése időt, pénzt és tervezést igényelne, viszont utána nagyon hatékony lenne a kibocsátás csökkentésére. Ha gyorsabb kibocsátáscsökkentést szeretnénk, növelhetjük az adó mértékét, növekedési ütemét. Ha szükséges, a végén eljuthatunk egy olyan adószintre, amikor már a szén-dioxid kivonása is megérheti a cégeknek. Nem kibocsátani azért valószínűleg a legtöbb esetben olcsóbb, de ki tudja, pontosan milyen technológiai mix lesz a zéró/negatív kibocsátás mögött a jövőben.
Az eszközök adottak, de attól még lehet, hogy nem használjuk őket
A tiszta technológiák tehát léteznek, és egyre olcsóbbak, és a szén-dioxid-adó hatékony mechanizmus lenne az elterjesztésükre. A probléma az lehet, hogy a politikusok és a közvélemény is gyakran azokat a megoldásokat preferálja, ahol kiválasztott technológiákat támogatnak, és nem a kibocsátás csökkentését technológiasemlegesen. Napelem-telepítést vagy elektromos autót jó érzés támogatni, holott éppen ez a két terület az, ahol már piaci alapon is terjedőben van a technológia.
A mezőgazdaság vagy az ipar kibocsátása sokkal kevésbé került a figyelem fókuszába, pedig együtt a kibocsátás 45 százalékát adják. Az üvegházgáz-adó itt is hatna – csak egy adóban kevés a pátosz, amíg valaki nem veszi magának a fáradságot, és nem csodálkozik rá, hogy a piacok milyen ötletesek és hatékonyak tudnak lenni, ha jók az ösztönzőik.
A szén-dioxid-adó szükségességének emlegetése persze lehet, hogy a közgazdászok pótcselekvése, és a széles körű bevezetéséhez soha nem lesz meg a politikai elszántság. Jelenleg az sem segít, hogy a nevében szerepel, hogy adó, amit az azt bevezető politikusok gondosan próbálnak is elkerülni, csak nem mindig sikerül (mint például Justin Trudeau-nak az alábbi videóban). Lehet, hogy meg kell várni, amíg a tiszta technológiák egy kibocsátási adó nélkül is annyira versenyképesek lesznek, hogy kiszorítják a szennyezőket, és nem kizárt, hogy a kormányok csak kevésbé hatékony megoldásokat fognak alkalmazni, például tiltásokat és hatékonysági előírásokat.
Sajnos nincsenek végtelen pénzügyi lehetőségeink, és a kibocsátás csökkentésének sem végtelen a politikai támogatottsága (még ha sok éves csúcson van is éppen az USA-ban). Valószínűleg nem működik, hogy azt mondjuk, csináljunk mindent egyszerre, mindegy, mennyibe kerül. Lehet, hogy az emberiség túl lassan és nem hatékonyan fog reagálni, megvárja, amíg nagyon látványos a klímaváltozás hatása, és ebből a tétlenségből sok kára származik majd. De a probléma egyáltalán nem megoldhatatlan, és szerintem előbb-utóbb meg is fogjuk oldani. Sokkal jobb lenne előbb, mint utóbb, amihez ezzel a cikkel is szeretnék hozzájárulni.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: