Sokan vallják magukat környezettudatosnak, de kevesen vannak, akik értik is ezt a fogalmat. Mentségükre szóljon, hogy ez egy bonyolult fogalom, és még utánanézni is nehéz. Ezt kísérlem meg most pótolni. A környezettudatosság problémájának két része van: mi az elérni kívánt környezettudatos életmód, és hogyan kellene elérni, hogy a világ e szerint működjön?

Mi lenne a cél, az elérni kívánt környezettudatos életmód?

A világbékén kívül két nagy célt szoktak legtöbbet emlegetni. Az egyik a jólét, ami lényegében a világ javaihoz való jobb hozzáférés. A másik a környezetvédelem, a környezeti erőforrásaink megőrzése, a pazarlás visszaszorítása. Először is, vegyük észre, hogy

a jólét és a pazarlás majdnem ugyanaz.

Mert miről is szól a jólét? Eldobjuk az alig megkopott ruhát, kidobjuk a régi bútort, autózunk, megvesszük a csúcstechnológiát, elrepülünk a világ távoli, egzotikus tájaira, ők pedig onnan a mi egzotikus világunkba, mi megvesszük az ide szállított egzotikus gyümölcseiket, ők pedig a mi egzotikus barackunkat, hozatjuk az ételt és válogatunk, és nagy lakásban élünk, és azt fűtjük vagy hűtjük, hogy mindig kényelmes legyen. Jólétben nem spórolással töltjük az időnket, és nem adjuk fel a kényelmünket a spórolásért. 

De mindezekből sem az következik, hogy a jólét és a környezetvédelem összeegyeztethetetlen lenne. Hanem az, hogy a ,,majdnem'' szóban van elrejtve a lényeg. Van ugyanis, ami nagyobb mértékben jóléti, és csak kicsit pazarló, és van, ami fordítva. Az ideális az lenne, ha meghatároznánk egy árfolyamot, hogy mekkora jólétről vagyunk hajlandóak lemondani adott mértékű környezeti ártalom elkerüléséért cserébe. Ezen árfolyam mellett pedig az lenne a

célunk, hogy maximalizáljuk a jólét mínusz pazarlás különbséget.

Ez az ugyanis, ami adott jólét mellett minimalizálja a pazarlást, avagy ami adott szintű pazarlás mellett a legnagyobb jólétet eredményezi. (Ez abban a modellben látszik legjobban, ahol sok kis döntést hozunk, mindnek van egy jóléti és egy pazarlásbeli hozadéka, és ezek adódnak össze. A pazarlás itt az erőforrásaink felhasználásának mértékét és a környezetterhelést fejezi ki, tehát a feleslegességre vonatkozó morális tartalom nélkül értendő.)

Ennek persze előfeltétele lenne, hogy egyáltalán tudjuk, hogy mi mekkora pazarlással jár: hogyan viszonyul egymáshoz a rendszeres autózás, a számítógép-használat, a vízzel, fűtéssel, világítással vagy nyomtatással való pazarlás, és mondjuk évi egy oda-vissza repülőút. Jelenleg ugyanis a környezetvédők többsége is keveset tud ezekről, amivel nemcsak az a baj, hogy néha jelentéktelen környezeti szempontok elérésével töltik a saját idejüket. Hanem rombolják a környezetvédelem támogatottságát, amikor minimális pazarlás elkerüléséért kérnek aránytalan áldozatokat másoktól is (pl. használt buszjegy a szelektív hulladékgyűjtőbe, a WC leöblítése használt fürdővízzel).

Hogyan érjük el, hogy az emberiség környezettudatos legyen?

Van a népszerű megközelítés, miszerint mindenki maga vigyázzon a környezetre a legjobb tudása és képességei szerint, használja az erőforrásokat a szükségletei szerint, az egymással az életben maradásért versengő vállalatok is legyenek inkább mind lelkiismeretesek a profitorientáltság helyett, tegyen így a világ összes országa is, és akkor majd eljön a Kánaán. 

Ez a környezetvédelmi kommunizmus, a „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elv alkalmazása. Olyan ez, mintha egy nagyváros tisztaságát nem központi takarítással és a szemetelés büntetésével akarnánk biztosítani, hanem a szemét problémájáról való tájékoztató kampánnyal és önkéntes takarítók toborzásával. (Lásd még: free-rider problem.) Ezért rendszerváltást javaslok, a kapitalista környezetvédelem bevezetését.

A kapitalista kereskedelemben egy termék vagy szolgáltatás ára nagyjából tükrözi annak költségét, és a termék felhasználását azzal „büntetjük”', hogy ki kell fizetni az árát. Ezt a pénzt pedig ugyanekkora érték megteremtésével lehet megkeresni. Ez a rendszer jól működne a környezetvédelemre is, csak azt kellene elérni, hogy a termékek árában benne legyen a környezetre gyakorolt hatás is. (Borzalmas közgazdász szakzsargonnal: internalizálni kell az externáliákat.)

Amikor a környezetre gyakorolt hatás országon belül marad, akkor többnyire kezelhető a probléma: a helyi adókba és törvényekbe kell beépíteni a környezetkárosítási szempontot. A probléma leginkább akkor merül fel, amikor a környezeti ártalom világszintű, ilyen például a légszennyezés és a globális felmelegedés vagy az óceánok szennyezése. Ekkor ugyanis az lenne az igazi megoldás, ha világszinten vetnénk ki adókat. (A környezetvédelmi kvóták rendszere is ugyanez, másképp megfogalmazva.) Ehhez azonban az országoknak meg kell egyezniük a feltételekről, ami azért is nehéz feladat, mert a különböző országoknak más és más az érdeke.

Itt jön be a mechanizmustervezés, avagy a „fordított játékelmélet”: keressük meg azokat a játékszabályokat, amelyek mellett az önző játékosok úgy fognak viselkedni, ahogy mi szeretnénk. Ez ott kezdődik, hogy olyan szerződési feltételeket kell ajánlanunk az országoknak, amelyek igazságosak, arányos áldozatokat kérnek a közös cél érdekében. Abban a matematikai modellben, ahol minden paraméter, minden alkupozíció jól ismert, meg lehet konstruálni egy igazságos ajánlatot, amit mindenkinek érdekében áll elfogadni. Például az esőerdők irtásának adóztatása ellen joggal tiltakoznának az érintett országok, de ha azt is hozzátesszük, hogy az esőerdők megőrzéséért folyamatosan valamekkora jutalmat fizetünk, akkor már senki sem lenne ellenérdekelt az egyezménnyel szemben, ami így jó ösztönzőkkel védhetné a világ esőerdőit.

De így is nagy a kockázata, hogy néhány ország nem akarná aláírni a megegyezést, mondván, hogy szerintük ez nem igazságos, nekik jobb feltételek járnának. És talán még lenne is némi igazuk, hiszen a valóságban nincsen teljesen objektív módszer az igazságos (pontosabban az alkupozícióknak megfelelő) feltételek megtalálására, biztos, hogy sosem lesz teljesen tökéletes az ajánlat. Ráadásul azt sem engedhetjük meg, hogy egy-két ország csak úgy kimaradjon az egyezményből, de a többiek attól még aláírják a vállalásokat. Ekkor ugyanis a kimaradás vonzó lehetőséggé válna mindenki számára. 

Azért, hogy mindez ne fajuljon végtelen alkudozássá és vitává, és nagyobb eséllyel sikerüljön megállapodni, egyrészt bele kell foglalni a megegyezésbe, hogy aki nem vesz részt benne, azt a többiek embargóval és hasonló nemzetközi szankciókkal sújtják. (Feltéve, hogy a nagy többség elfogadja az egyezményt.) Másrészt az egyezményt egy világszinten elfogadott és elismert testületnek kell kidolgoznia, vagy nekik kell a tárgyalásokat irányítaniuk, a lehető legnagyobb nyilvánosság és szakértelem mellett. A világ közvéleménye ugyanis csak úgy gyakorolhat komoly nyomást az országokra, ha minél jobban el tudja dönteni, hogy ki volt konstruktív, és ki akadályozta a megegyezést.

Foglaljuk össze mindezt a városi szemetelés példáján keresztül is. Tehát a szemetelés elleni alulról jövő összefogás erejét arra kellene használni, hogy kidolgozzák a központi szemételtakarítás, illetve a szemetelés tiltásának és szankcionálásának alaposan végiggondolt szabályrendszerét, és az ehhez szükséges, mindenki számára kötelező adófizetés igazságos rendszerét. Utána pedig társadalmi támogatást kellene gyűjteni ennek a tervezetnek a bevezetésére. Ez hozná el a hatékony és hosszú távon is működő megoldást, a város tartós megtisztulását.

A társadalmi támogatás megszerzésében persze segít, hogy egyesek önkéntes munkával folyamatosan demonstrálták, hogy milyen hasznos, ha valaki veszi a seprűt és eltakarít. Az is hasznosul, hogy már korábban is tudatosították az emberekben a felgyűlő szemét problémájának súlyosságát. De ezek csak az első lépéshez kellettek, utána már nem sokat segít ezek ismételgetése. Hanem elő kell állni a (fent említett) reális és alaposan megtervezett megoldási javaslattal, ami egy olyan mechanizmus (szabályrendszer), amely megszünteti az önző érdek és a közérdek közti ellentétet.

Mindezt rendkívül fontos lesz szakmailag jól csinálni. Az elméleti modell (bargaining theory) is azt mondja, hogy tökéletes informáltság mellett biztosra vehetnénk a megegyezés sikerét, de minél kevésbé tökéletesen tudjuk felmérni, hogy mik az alkupozíciók, és mi lenne az igazságos ajánlat, annál nagyobb a veszélye a kezdeményezés bukásának. A naiv, szakmaiatlan próbálkozások pedig ronthatnak is a helyzeten, mert csökkentik a későbbiekre nézve a közvélemény nyomásgyakorló képességét.

Összességében úgy látom, hogy a rendszerszintű változás elérhető, a szakértőink megvannak hozzá, és az alulról jövő támogatottság, a társadalmi nyomás is bőven elég lenne egy világszintű egyezmény kiharcolásához. Már csak az hiányzik, hogy ezt a társadalmi nyomást, vagy legalább egy részét a bölcs és hatékony irányba fordítsuk. 

És én, a laikus egyén akkor most mit csináljak?

• Követeld a világszintű egyezményt a megfelelő ösztönzőrendszer bevezetésére! 
• Győzd meg a környezetedet is, hogy ez lesz a valódi megoldás, és a politikusaidtól is ennek elősegítését kérd számon!
• Terjeszd, hogy nem sokat ér az egyéni lelkiismeretesség, ha közben a nagyvállalatokat mi magunk ösztönözzük arra, hogy ne foglalkozzanak a környezetkárosításuk mértékével.
• Nem az a baj, hogy verseny van, hanem hogy rosszak a verseny szabályai. Amin viszont lehetne változtatni! A helyes ösztönzőrendszereket nem neked kell kidolgoznod, az a szakértők, a kutatók feladata, neked csak oda kell figyelned rájuk és támogatnod őket.
• Ha tudsz erről beszélni valakivel, akkor ne azzal foglalkozz, hogy műanyag szívószállal iszik, amit a végén az általános kukába dob, mert ez semmiség. Ami durva, az minden egyes nap, ami világszintű környezetvédelmi adórendszer nélkül telik el.

Kit kövessek, ki a szakértő?

Nem egyszerű hitelesen tájékozódni környezetvédelmi kérdésekben. Például aki megtalálja nekem, hogy a szelektív hulladékgyűjtés előnyei nagyjából hogyan aránylanak a repülőgépen utazás környezeti ártalmaihoz, szóljon! A legnagyobb baj pedig az, hogy a kókler önjelölt szakértők mindig többen vannak, hangosabbak és határozottabbak, mint a valódi szakértők, ezért utóbbiakat nehéz megtalálni.

Néhány támpontot azért adok hozzá. Ha közgazdasági Nobel-díjasok nyilatkoznak, akkor az hiteles. Ha szabad nyugati országok független tudományos akadémiáinak (az MTA is ide tartozott eddig) osztályai vagy a világ legnevesebb egyetemeinek kutatócsoportjai adnak ki nyilatkozatokat, az is nagyon hiteles. És amire ők hivatkoznak, vagy akikkel kapcsolatban állnak, az is valószínűleg eléggé hiteles. 

Ellenben egy a médiában látott, általad ismeretlen kutató véleménye, akit nem tudod, hogy mi alapján emeltek ki a sok kutató közül, az már kevéssé hiteles. Az újságírók környezetvédelmi cikkei sem hitelesek (kivéve, ha ellenőrizni tudod a cikkben hivatkozott forrást). A zöld szervezetek sem hitelesek, hiszen ők csupán annak a versenynek a győztesei, hogy kik tudtak a leghatékonyabban aggodalmat és lelkiismeret-furdalást kiváltani az arra fogékony laikus emberekből. A legrosszabbak pedig a szakmaiatlan környezetvédelmi divathullámok, amik néha egyenesen környezetkárosító hatással járnak (például a vízerőmű- és atomerőmű-ellenesség, vagy a bioüzemanyag támogatása). Igaz, a zöld szervezetek és a divathullámok mögött lévő szakértelem is egyre javul.

A szerző matematikus, az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetének munkatársa. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás