Az óra, ami először járt a Holdon
Javában zajlott az eszeveszett űrverseny a világ két vezető nagyhatalma, az USA és a Szovjetunió között, amikor az amerikai űrhivatal, a NASA az 1960-as évek elején elkezdett komolyan elgondolkodni azon, hogy milyen karórát adjon hivatalosan az asztronautákra. Addig ugyanis az űrhajósok, amerikaiak és szovjetek egyaránt, nagyjából olyan órát viseltek, amilyen éppen volt nekik: Jurij Gagarin, aki szovjet színekben, a világon elsőként járt az űrben 1961-ben, az Első Moszkvai Óraüzem Sturmanszkije (magyarul: navigátor) nevű, mai szemmel meglehetősen kezdetleges óráját hordta odafönt, minden érintett legnagyobb megelégedésére; az őt néhány hónappal később követő első amerikai űrhajós, Alan Shepard viszont egyáltalán nem viselt karórát, és abból sem lett semmi baj.
Egy évvel később, 1962-ben John Glenn, aki először kerülte meg a Földet a Friendship–7 fedélzetén, ráadásul rögtön háromszor, egy stopperes Heuer karórát viselt (a svájci Edouard Heuer által alapított cég volt a ma TAG Heuerként működő cég elődje), Scott Carpenter pedig, sorrendben a negyedik amerikai az űrben, egy szintén Svájcból származó Breitling Navitimert, amit külön az ő kérésére gyártott le a cég. Ugyanebben az évben Walter Schirra egy Omega Speedmasterben kerülte meg hatszor a Földet, de az az óra nem hivatalos NASA-beszerzés volt: Schirra egyszerűen besétált egy boltba, és vett magának egy olyan órát, amiről úgy gondolta, hogy ha jó itt a Földön, akkor jó lesz odafent az űrben is. (Ezt az órát ma úgy becézik, hogy a FOIS – First Omega in Space, az első Omega az űrben –, és a cég egy 2012-es, majd egy idei, 2019-es különkiadással is emléket állított neki.)
Az űrverseny kiéleződésével az elvárások is szigorodtak: a NASA-nak szüksége volt egy megbízható, a szokatlan mértékű gyorsulás és a még szokatlanabb súlytalanság körülményei között biztosan működő, pontos órára, ami nemcsak az órát, a percet és a másodpercet mutatja, hanem rendelkezik stopper (magyarul kronográf) funkcióval is. De melyik óra legyen az? Az ötletelés során szóba került számos, részben amerikai, részben svájci óragyártó, nevezetesen a Benrus, a Bulova, az Elgin, a Hamilton, a Gruen, a Longines, a Lucien Piccard, a Mido, az Omega és a Rolex. Hogy végül honnan szerezte be a NASA az órákat a teszteléshez, arról máig vitatkoznak a történészek: egy magát makacsul tartó anekdota szerint, amit sem bizonyítani, sem cáfolni nem sikerült az elmúlt fél évszázadban, a hivatal munkatársai a kilövések helyszínéül szolgáló Cape Canaveralhoz közeli Houstonban találtak meg egy helyi órást, a Corrigan’s-t, és vásároltak tőle különböző márkájú órákat, hogy kipróbálják, alkalmasak-e az űrbéli tartózkodásra. A valószínűbb verzió szerint a NASA egyszerűen megkereste a gyártókat és az óradílereket, hogy legyenek szívesek órát küldeni tesztelésre, és amelyik küldött, azét letesztelték.
Sós kútba teszlek, onnan is kiveszlek
A NASA által űrbéli felhasználásra szánt óráknak számos, kifejezetten szigorú követelménynek kellett megfelelniük: nem késhettek vagy siethettek többet napi 5 másodpercnél; ellen kellett állniuk a légnyomásnak és a légnyomásváltozásnak; könnyen leolvashatónak kellett lenniük, rossz fényviszonyok közepette is; a stoppernek mutatnia kellett az eltelt másodperceket, perceket és órákat; ütésállónak, vízállónak és antimágnesesnek kellett lenniük; az „üvegüknek”, pontosabban a számlapot fedő átlátszó anyagnak törés esetén szilánkmentesnek kellett lennie. És bár a specifikáció szerint az órák működési elve lehetett elektronikus, mechanikus, azon belül kézi húzású és automata is, fontos szempont volt, hogy kézzel mindenképpen fel lehessen húzni őket. (Az automata órákban nem kell a koronát tekerni, hanem egy a csukló mozgása által megforgatott rotor feszíti meg a főrugót; kvarcóra ekkoriban még nem létezett, azt később kellett feltalálni).
Három svájci gyár óráiról lehet tudni, hogy a NASA végül alávetette őket az elevenen sütéssel, főzéssel, fagyasztással és ütlegeléssel járó kínzásnak: a tesztelt órák között volt egy Longines, amit akkor éppen Longines-Wittnauernek hívtak, egy Omega és egy Rolex. (Mindhárom cég él és virul ma is: a Longines és az Omega a Swatch Group nevű svájci óráscég-konglomerátumhoz tartozik, a Rolex önálló vállalat, genfi székhellyel.)
Mit ad isten, a megmérettetésből az Omega Speedmaster került ki győztesen. A NASA hivatalosan kijelentette, hogy az óra alkalmas minden emberes űrküldetésre („qualified for all manned space missions”), és a következő űrmisszión, a Gemini–4-en Ed White, az első asztronauta, aki a szovjet Alekszej Leonov után mindössze néhány hónappal „járművön kívüli tevékenységet” (extravehicular activity, EVA) végzett, magyarul űrsétát tett, már büszkén viselte a hivatal által neki kiutalt Omega Speedmastert, és így tett az elkövetkező években az összes amerikai űrhajós, aki elhagyta a Földet.
Abban a feledhetetlen pillanatban pedig, amikor 1969. július 21-én, magyar idő szerint hajnali 3 óra 56 perckor Neil Armstrong az emberiség történelmében először a Hold felszínére lépett, nos, akkor nem volt rajta óra egyáltalán. Azért nem volt, mert a holdkompon rendszeresített fedélzeti óra elromlott, úgyhogy Armstrong a szolgálati Omegáját használta helyette odabent, és a holdkompon is hagyta, mielőtt a Holdra lépett. Volt viszont óra társán, a másodikként a Hold felszínére lépő Buzz Aldrinon – így lett az Omega Speedmaster az a karóra, ami először tiszteletét tette egy idegen égitest felszínén.
A Speedmaster a további NASA-küldetések során is gyakran fontos szerephez jutott: az egyik legemlékezetesebb esetben, 1970-ben az Apollo–13 legénysége a szolgálati óráját használta arra, hogy biztonságosan visszahozza a Földre a holdkompot, amire az egyik oxigéntartály felrobbanása miatt súlyosan megrongálódott parancsnoki modulról kényszerűségből átköltözött. Miután a houstoni központ közölte, hogy a jármű 60-80 tengeri mérföldre eltávolodott a kijelölt röppályáról, és ha így folytatja útját, visszapattan a Föld légköréről, és menthetetlenül elvész az űrben, Jack Swigert a Speedmasterét használta arra, hogy lemérje azt a 14 másodpercet, ameddig járatniuk kellett a hajtóművet ahhoz, hogy végrehajtsák az életmentő pályakorrekciót.
A tragédiát sikerült elkerülni, az űrhajósok épségben visszatértek a Földre, és az Omega a 45. évfordulón, 2015-ben ki is jött az akciónak emléket állító Speedmaster-modellel. A képregényre emlékeztető, egyúttal kifejezetten szájbarágósra sikeredett, az eredeti fekete helyett fehér számlapon a NASA kabalafigurája, Snoopy kutya látható, aki éppen hasra esett, középen buborékban a felirat, hogy „Failure is not an option!” (a kudarc nem opció), az első 14 másoderc alatt pedig a szöveg: „What could you do in 14 seconds?”, vagyis: Mit tudnál megtenni 14 másodperc alatt?
A Speedmaster a Holdra szállás óta eltelt évtizedekben nemcsak az Omega zászlóshajója lett, hanem a világ egyik legismertebb, ha nem a legismertebb, sokak szerint a legkívánatosabb órája, amivel a közvélekedés és a szakértők szerint legendásságban, ikonikusságban, emblematikusságban talán csak a Rolex Submariner, esetleg a Daytona veheti fel a versenyt. A Speedmasternek óriási szerepe van abban, hogy az Omega SA mára a becslések szerint nagyjából évi 2 milliárd dolláros (580 milliárd forintos) eladási adatokkal büszkélkedik – annak ellenére, hogy karórára mint olyanra a fejlett világban ma már nincsen semmi szükség. Aki rendelkezik egy mobiltelefonnal vagy legalább egy mikrohullámú sütővel, és nem kell feltétlenül minden másodpercben tudnia, mennyi az idő, egy egész életet boldogan le tud élni karóra nélkül; ráadásul az Omega Speedmaster-tulajdonosok 99,999 százaléka biztos, hogy soha nem teszi a lábát nemhogy a Holdra, de még az űrbe sem. Még az űr szélére sem.
De akkor mitől szárnyal rendületlenül az Omega és több mint fél évszázados űrórája, a Speedmaster?
Miként a Holdon, úgy a földön is
Az Omegát több mint másfél évszázada, 1848-ban, a magyar szabadságharc kirobbanásával egy időben alapította egy tehetséges, elhivatott órásmester, Louis Brandt, a mára épp az órás múlt miatt az ENSZ világörökség-listáján szereplő svájci kisvárosban, La Chaux-de-Fonds-ban, a meglehetősen semmitmondó La Generale Watch Co. néven. Brandt halála után a fiai vitték tovább a bizniszt, és 1880-ban át is költöztek a közeli Bielbe (franciául Bienne), ahol azóta is székel a cég, aminek nevében 1903-ban jelent meg az Omega, de csak 1984-ben keresztelkedett át Omega SA-ra.
Az Omega 1957-ben kezdte gyártani a Speedmastert, és természetesen esze ágában sem volt űrhajósokra targetálni a modellt, amiben nincs semmi különös, ha figyelembe vesszük, hogy űrhajósok akkor még egyáltalán nem léteztek. A második világháború végeztével, amikor a karórákat már gyakran használták hadi célokra a különböző hadseregek, az ötvenes években kezdtek széles körben elterjedni a civil használatra szánt úgynevezett tool watchok, vagyis az ékszer helyett inkább eszközként, valamilyen feladatra szánt karórák. 1953-ban a Blancpain, még ugyanabban az évben a Rolex is kijött klasszikus búváróráival, a Fifty Fathoms-zal és a Submarinerrel, az Omega pedig már jóval korábban, 1948-ban bemutatta saját vízálló óráját, a Seamastert, ami a cég marketingtevékenységének hála az utóbbi évtizedekben James Bond órájaként vált ismeretessé. Az Omega-trió másik darabját, a Railmastert ha nem is feltétlenül vasutasoknak, de mágneses mezők közelében dolgozóknak, például mérnököknek szánta a cég, a Speedmastert pedig, ahogy a neve is utal rá, elsősorban autóversenyzőknek. (Külön érdekesség, hogy az 1957-ben bemutatott Speedmaster kísértetiesen hasonlított egy nála évekkel korábban létező órára, a Rodania Geometer nevű modelljére.)
Az autóversenyzős tematika jegyében jelent meg a Speedmaster karimáján (franciául: lunette, magyarul: lünetta) egy tachymeter, vagyis egy olyan skála, ami az út hosszának ismeretében jelzi a sebességet. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy az autóversenyzők és az űrhajósok mellett az óragyártók ezzel a névadási gyakorlattal a kor férfijának gyermeklelkét igyekezték simogatni: a nagy versenytárs, a Rolex a Speedmasterrel szinte egy időben állt elő a Cosmograph Daytonával, aminek már a neve is egyszerre utalt a két legmenőbb tevékenységére, az űrutazásra és az autóversenyzésre.
A Speedmaster-eladások szárnyra kaptak, nem utolsó sorban azért, mert az Omega kitűnő érzékkel ismerte fel, hogy micsoda jelentősége van potenciális vásárlókörében annak, hogy egy modelljét az amerikai űrhivatal hivatalos űrórának minősítette. Az Apollo–11 legénységének tagjai, sőt néhányan a földi személyzetből is egy-egy arany emlék-Speedmastert kaptak a cégtől ajándékba, a nem űrhajós nagyközönségnek szánt hirdetésekben pedig az Omega nem győzte hangsúlyozni, hogy „Köszöni a NASA-nak”, illetve hogy „Választaná-e vajon a NASA a második legjobbat?”. Hát persze, hogy nem.
A holdas tematika aztán annyira bejött az Omegának, hogy egy jóval későbbi, 2009-es, a Wired magazinban futó kampányában a cég magát John F. Kennedyt sem átallotta felhasználni abból az apropóból, hogy az elnök annak idején kijelentette: „úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Holdra”.
De hogy lehet az, hogy a múlt század ötvenes éveiben fogant Omega Speedmastert ma is gyártják, szinte változatlan formában? És az még rendben, hogy gyártják, de az hogy lehet, hogy veszik, mint a cukrot?
Válság és forradalom 2 in 1
A hatvanas évek végén, nem sokkal Armstrongék és az Omega Speedmaster Holdra szállása után beütött a ménkű. Ezt a ménkűt jellemző módon két néven is emlegetik: a svájci óraipar úgy emlegeti, hogy kvarcválság, a világ többi része pedig úgy, hogy kvarcforradalom. 1969. december 25-én ugyanis, alig néhány hónappal azután, hogy a svájci óraipar büszkesége leszállt a Holdra, a japán Seiko bemutatta Astron nevű óráját, ami nem mechanikus szerkezeti elemekkel működött, hanem elemmel és kvarckristállyal. A kvarcóra, amin egyébként a svájci óragyárak is dolgoztak már az ötvenes években, csak a japánoknál kevesebb sikerrel, a kor technikai viszonyai közepette legalább akkora újítás volt a mechanikus órákhoz képest, mint egy mai okosóra a kvarcórákhoz képest. A kvarcórák nemcsak nagyságrendekkel pontosabbak voltak a mechanikusoknál, hanem nagyságrendekkel olcsóbbak is, a svájci órásmesterek kreativitása, szakmai tudása pedig nem tudta felvenni a versenyt a tömegesen, gépsorokon előállítható távol-keleti kvarcszerkezetekkel – különösen úgy nem, hogy a japánok után nem sokkal Kína és az ázsiai kistigrisek is beszálltak a versenybe. A sötét évek, sőt évtizedek, a 80-as évekig húzódó kvarcválság, illetve -forradalom idején a hagyományos svájci óragyárak és manufaktúrák egymás után szűntek meg létezni: hatalmas nevek mentek tönkre egyik napról a másikra, és nagyon úgy tűnt, hogy a mechanikus órának végleg befellegzett.
Azután mégis másképp alakultak a dolgok. Az alábbi táblázatban látható, hogy hosszú évtizedekkel a kvarcválság után, 2018-ban a svájci gyártók összesen 23,7 millió darab órát exportáltak, ami ráadásul 6,3 százalékos növekedést jelent az előző évhez képest. Ezek közül az órák közül 16,2 millió volt „elektronikus” (gyakorlatilag kvarcszerkezetes) óra, és durván fele annyi, 7,5 millió a mechanikus, tehát kézi húzós vagy automata. Az eladások értékén ugyanakkor az is látszik, hogy a kvarcórák exportjából 3,6 milliárd svájci frankos (vagy amerikai dolláros, nagyjából ugyanaz) bevétel származott, míg a mechanikusokéból több mint négyszer annyi, 16,3 milliárd svájci franknyi, ami különösen ahhoz képest elképesztő, hogy egy átlagos mechanikus óra az órát, a percet meg a másodpercet mutatja, néha a dátumot, és ha rettenetesen komplikált és drága, akkor talán még ébreszteni is tud, de hogy egy szemétdombon talált Casio százszor többet tud nála, mármint funkcióit tekintve, az egészen biztos.
Az, hogy mechanikus órák ma is léteznek, sőt a svájci óragyártás évi több tízmilliárd svájci frankos üzletet jelent, jelentős részben egy libanoni-amerikai-svájci üzletembernek, bizonyos Nicolas Hayeknek köszönhető, akiről úgy tartják, hogy egy személyben találta fel újra, strukturálta át, élesztette fel és tette nyereségessé a kvarcválság miatt döglődő svájci óraipart. Hayek radikálisan újrarendezte a Swatch Groupot, ami mostanra olyan brandeket tömörít, mint a Blancpain, a Breguet, a Longines vagy épp az Omega. És bár az ő nevéhez fűződik a Swatch, az eldobható, a lehető legkevesebb alkatrészből összeszerelt, eredetileg szigorúan olcsó műanyagból készült kvarcóra is, a rugós-fogaskerekes szerkezetekre specializálódott svájci óraipart alapjában véve egy egyszerű, mégis forradalmi gondolat mentette meg: ha a mechanikus óra nem szükségleti termék többé, mert van nála jobb, nagyobb tudású, pontosabb és főleg olcsóbb eszköz, akkor a mechanikus órát nem szükségleti termékként kell pozicionálni, hanem máshogy. Mondjuk luxustermékként. És akkor akinek az kell, az majd fizet érte.
Mi az a luxus?
Ha a luxust mint fogalmat megszabadítjuk a negatív konnotációktól (felesleges, pazarló, magamutogató, visszataszító, végső soron morálisan elítélendő), a száraz közgazdaságtani meghatározás szerint a luxustermék, pontosabban a luxusjószág egész egyszerűen olyan jószág, ami iránt a kereslet nagyobb arányban nő, mint ahogy a jövedelem növekszik – ellentétben például egy másik klasszikus jószágfajtával, a szükségleti cikkel, ami arról ismerszik meg, hogy a fogyasztók jövedelemtől függetlenül mindig meg fogják venni, tehát nem igazán érzékeny a jövedelemben beálló változásokra.
Az ötlet bevált: a stabilan gazdagodó európai, amerikai és ázsiai közép- és felsőosztály az 1990-es évek végétől, a 2000-esek elejétől úgy rákapott a drága mechanikus órákra, mint gyöngytyúk a takonyra, és ma ezeknek az óráknak (ebben az értelemben: luxusóráknak) sosem látott, a 70-es és 80-as évekbeli kvarcforradalom idején elképzelhetetlen reneszánszát éli a világ, legalábbis annak tehetősebb fele. (A svájci órák exportja mostanában elsősorban Hongkongba, az USA-ba és Kínába irányul, Japán, Nagy-Britannia és Németország előtt. A közgazdasági alaptételből emellett az is nyilvánvalóan következik, hogy a luxustermékek és -szolgáltatások piaca az, ami először megérzi a recessziót, nem beszélve a gazdasági krízisről: konjunktúra idején értelemszerűen megnő az igény a luxusra, válságban viszont ez az első dolog, amiről lemond a fogyasztó.)
A fenti tényezőknek köszönheti az Omega Speedmaster (mai hivatalos nevén: Omega Speedmaster Professional Moonwatch, vagyis Omega Sebességmester Professzionális Holdóra, közkeletű becenevén: Speedy), hogy nemcsak létezik, hanem kifejezetten nagy kereslet mutatkozik rá – annak ellenére, hogy számos technikai megoldása fölött eljárt az idő, és hogy mechanikus órából is lehet nála sokkal pontosabbat, komplikáltabbat vagy éppen olcsóbbat venni, a kvarcórákról nem is beszélve.
Hogy mit kap a pénzéért az ember, ha besétál egy a gyártó által meghatalmazott kereskedőhöz, úgynevezett authorized dealerhez, fickósan a pultra csap, és kirendel magának egy Speedmastert? Először is, bár maga az óra mindössze 150 grammot nyom (15 deka hűs párizsit tessenek elképzelni, csuklón), és ebben már benne van a 306L típusú acélból készült szíja is, egy összesen 3,5 kilogrammos, kisebb hokedli méretű dobozban, sőt matrjoskaszerűen egymásba pakolt dobozkomplexumban érkezik, és mintegy mellékesen adnak hozzá egy komplett bazárt: két további szíjat (az egyik egy NATO-szíj, a másik tépőzáras, hogy a szkafanderen kívül is lehessen viselni, ha úgy hozná a szükség); egy szemgödörbe csíptethető lupét, amilyen az órásoknak van, hogy lehessen megfelelő nagyításban nézegetni a szerzeményt; egy gondosan megdizájnolt szerszámot, amivel ki lehet cserélni a szíjat; további titkos rekeszekben két képeskönyvet a márka és a modell történetéről, különös tekintettel a űrkalandokra, illetve két kézikönyvet, hologramos kártyákat a garanciával meg a sorozatszámmal, és még egy acélból készült, órahátlapot mintázó, túlméretezett medált, csak úgy. Legalább nem gondolja a vásárló, hogy a semmiért dobott ki az ablakon nagyjából 5000 svájci frankot, vagyis 1,5 millió forintot, mert hogy ennyibe kerül az a nagy doboz, meg ami benne van.
A napjainkban újonnan gyártott Speedmaster első ránézésre alig különbözik attól az órától, amivel az Omega a múlt század ötvenes éveiben előállt. Időközben a szerkezet persze átment néhány, bár egyáltalán nem radikális változtatáson: a kezdeti, Lemania 2310 alapú 321-es kalibert 1968-ban felváltotta a 861-es, majd 1997-ben a mostani, a 1861-es; emellett készült az eredetinél kisebb átmérőjű, úgynevezett reduced, illetve zafírkristályos verzió is, a több tucatnyi különleges kiadásról nem beszélve. De a klasszikus Speedmaster, a Professional Moonwatch szinte ugyanaz maradt, ami fél évszázada volt. Sikere, csakúgy, mint a legtöbb svájci luxusóráé, jóval inkább rejlik a változatlanságban, az értékmegőrzésben, mint a progresszióban és az innovációban: minél inkább emlékeztet az eredetire, annál inkább vevő rá az úri közönség.
How much watch?
Amit a mai Speedmaster, konkrétan a klasszikus, 311.30.42.30.01.005 referenciaszámú modell megőrzött a múltból (igen, az egész világ az Omegán viccelődik, hogy képes volt előállni ezzel az enyhén autisztikus elnevezési konvencióval, amelyben persze minden szám jelent valamit), szóval amit a Speedmaster megőrzött a múltból, az funkcionális szempontból inkább defektus, mint erény. A legfeltűnőbb példa erre maga az óraüveg, vagyis a hesalite crystal, mondjuk ki őszintén: plexi, ami lehet, hogy nem törik szilánkosra, tehát fent az űrben kifejezetten biztonságos, és óriási szerepet játszott abban, hogy a NASA végül a Speedmastert választotta, de itt a Földön inkább csak a baj van vele. A hesalite a manapság már az olcsó kvarcórákon is egyre gyakrabban feltűnő zafírkristályhoz képest kifejezetten könnyen megkarcolódik, és csak a csere árából több pompás órát adnak, bár nem az Omega-butikban, az is igaz.
További gyakori észrevételek a tulajdonosoktól: a Speedmaster járástartaléka, vagyis az az idő, amennyit egy felhúzással eljár, kifejezetten kevéske, mindössze 48 óra, a gyakorlatban mondjuk 50-52, tehát legalább kétnaponta fel kell húzni, ami különösen annak fényében tűnik kevésnek, hogy manapság már vannak mechanikus órák, amik egy egész hétvégét kibírnak egy húzással, a jobb kvarcokban meg persze elég 10 évente elemet cserélni. A Speedmaster nem másodpercstoppos, ami azt jelenti, hogy csak némi trükközéssel lehet rajta beállítani a pontos időt, a vízállósága pedig mindössze 50 méter, ami papíron jól hangzik, és ilyen stopperes óráknál ma is elfogadott, a gyakorlatban viszont még kezet mosni is csak óvatosan érdemes benne, de inkább sehogy.
Ami a pontosságot illeti, az Omega a 1861-es szerkezet esetében napi -1-+11 másodperces pontosságot ígér; a beszámolók szerint napi 3 másodpercet szokott sietni a Speedmaster, legalábbis újkorában – tegyük hozzá, hogy a modern Rolexek általában napi egy másodperces sietésen belül teljesítenek, egy a fiók mélyén hánykolódó, összevissza karistolt G-Shock pedig havonta ha 5 másodpercet téved összesen. De nem is járt a Holdon!
Ha mindez nem lenne elég, a Speedmaster hátlapja, ami szerencsére ritkán látszik, tele van informatív, más értelmezésben csicsás és szájbarágós, csupa nagybetűs szöveggel, hogy a hülye is lássa, mije van: „THE FIRST WATCH WORN ON THE MOON”, és még: „FLIGHT QUALIFIED BY NASA FOR ALL MANNED SPACE MISSIONS”, és középen még az Omega logója, a tengeri csikó, meg még a biztonság kedvéért az, hogy „SPEEDMASTER”. Nem is gondolná az ember, mennyi minden ráfér egy óra hátlapjára. A számlapra szerencsére már csak annyi fért rá, mármint a görög omega betűn kívül („Ω”), hogy „OMEGA”, hogy „Speedmaster”, illetve hogy „PROFESSIONAL”, de az három különböző betűtípussal ám, és annak, aki ezt véletlenül nem tudná elolvasni, a csatra a biztonság kedvéért szintén rá van írva, hogy „OMEGA Speedmaster PROFESSIONAL”, a számlapról már megismert különböző betűtípusokkal.
A luxus: az ember joga a hülyeséghez
Hogy miként működik az emberi hülyeség, arra talán nincs is jobb példa azoknál az óráknál, amik ugyanúgy megjárták a világűrt, mint a Speedmaster, csak senki nem kerített olyan feneket az egésznek, mint az Omega a saját órájának, vagy ha próbált is neki feneket keríteni, nem csinálta olyan jól, mint az Omega. Ott van például a Gagarin-féle Sturmanszkije, ami mégiscsak az első óra volt a világűrben, gyártják is a mai napig, de kétségtelen, hogy a szovjet-orosz óragyártás korántsem olyan következetes és precíz, mint a svájci: ha valaki Gagarin-féle órát keres, gyakran ütközik ilyen-olyan alkatrészekből összelegózott darabokba, kamukba, tákolmányokba és olyan órákba, amiknek több közük van a szibériai kényszermunkához, mint Gagarinhoz. Cserébe olcsók.
Kevésbé közismert, hogy az amerikai űrhajósok is megcsalták olykor-olykor a hivatalosan kiutalt Omegájukat a konkurenciával. David Scott, az Apollo–15 küldetés parancsnoka, aki az első Holdra szállás után két évvel, 1971-ben nemcsak hogy a Holdra lépett, hanem az első emberként egy járművet is vezetett az égitest felszínén, a saját Bulováját használta, miután a nagyon menő és szanaszét tesztelt Speedmasteréről szégyenszemre lepottyant az üveg (bocsánat, a hesalite crystal). Bár Scott órája, pont az a darab, amivel megjárta a Holdat, évtizedekkel később 1,6 millió dollárért kelt el egy árverésen, a Bulova messze jár attól, hogy akár csak kicsiben is megismételje a Speedmaster sikerét. A cég csak az árverés évében, 2015-ben jött rá, hogy esetleg lenne keresnivalója holdóraügyben, és Lunar Pilot néven piacra dobta Scott Bulovájának újragondolt változatát, ami bumfordibb lett ugyan, mint az eredeti, cserébe kifejezetten pontos, kvarc, és egy Speedmaster áráért minimum tízet adnak belőle.
Egy másik asztronauta, William Pogue ezredes az 1973-as Skylab–4 küldetésre a Speedmaster mellett vitt magával egy olcsó automata Seikót is, amit az ellingtoni légi bázis kantinjában vett magának, mert megtetszett neki. És bár az órát a NASA hivatalosan nem nyilvánította küldetésre alkalmasnak, mint a Speedmastert, Pogue külön engedélyt kapott rá, hogy megűrutaztassa a Seikóját, és 84 napot töltöttek együtt az űrben, minden gond nélkül. (Az űrsétákon a szolgálati Speedmaster volt ugyan rajta, de a fedélzeten a Seikót használta különböző időzítési feladatok elvégzésére.)
Na és vajon mi a helyzet a NASA nagy vetélytársával, a Roszkoszmosszal? Gagarin órájáról már volt szó; Alekszej Leonov 1965-ben egy szintén Poljot gyártmányú órát, egy Sztrelát viselt a történelem első űrsétáján. Az orosz űrhajósok elméletileg 1994 óta a svájci, az Omegához hasonlóan neves, bár annál talán kisebb presztízzsel rendelkező gyártó, a Fortis óráit hordják az űrben. A Fortis és a Roszkoszmosz közötti kapcsolat korántsem olyan gazdagon és hitelesen dokumentált, mint a NASA-é és az Omegáé, de tény, hogy léteznek olyan bizonyító erejű felvételek, mint az alábbi, 2010-es videó, amelyen egy Pumukli-frizurás, némaságra ítélt kozmonauta egy Fortisszal bűvészkedik a súlytalanság körülményei közepette a Nemzetközi Űrállomás, az ISS fedélzetén:
Lehúzni a bőrről a bőrt
Látva a Speedmaster elsöprő sikerét, az Omega az elmúlt évtizedekben egymás után állt elő a különleges, a limitált szériás, a különlegesen limitált szériás, az évfordulós, a születésnapos, a kommemoratív és a kollaborációs Speedmasterekkel, amikből mostanra annyi változat létezik, hogy ember legyen a talpán, aki számon tudja tartani őket. A teljesség igénye nélkül: a fent már említett Snoopy kutyás karikatúra-órán kívül adtak ki Speedmastert az Apollo–11 35. évfordulójára, a közös amerikai-szovjet Apollo-Szojuz küldetés 25. évfordulójára, az Apollo–17 40. évfordulójára, az Apollo–11 45. évfordulójára, és természetesen az idei 50. évfordulóra is: a másodperc-segédszámlapon a holdkompból kikászálódó Armstrong feneke látható, az óra hátlapján pedig az asztronauta lábnyoma, a legendás idézettel, miszerint kis lépés ez, nagy lépés ez, satöbbi.
Ha ez még nem lenne elég, az Omega szentelt már Speedmastert a Hold sötét oldalának, a Hold szürke oldalának, a Hold kék (!) oldalának, egy teljesen ismeretlen és még annál is érdektelenebb japán filmsorozat hősének, Ultramannak, vagy éppen a mértékadó amerikai órás újság, a Hodinkee alapító főszerkesztője, Ben Clymer nagyapjától örökölt Speedmasterének is. De létezik olyan, összesen 50 példányban legyártott és eladott, minimum 200 ezer dolláros „küldetésbőrönd” (mission case) is, amiben az összes addigi NASA-küldetésnek szentelt Speedmaster helyet kapott, egy 1957-es újrakiadás és egy csupasz 1861-es szerkezet mellett. Legutóbb idén július elején a New York-i Metropolitan múzeum, a MET színeiben pompázó újabb különkiadás jelent meg a Holdra szállás 50. évfordulójára, az intézmény hivatalos piros-fehérjében pompázó NATO-szíjjal, számozott, összesen 100 darabos kiadásban, a Walter Schirra által 1962-ben viselt Speedmaster alapján. És még mindig csak július van.
És persze ahogy az már lenni szokott, a Speedmaster sikere számos más gyártót megihletett, legalábbis ami a dizájnt illeti. Íme néhány az általa inspirált modellek közül:
Hogy akkor mi a jó a Speedmasterben? Ez az óra a maga funkcionális, eszközszerű egyszerűségében egész egyszerűen gyönyörű, függetlenül a NASA-tól, Armstrongtól, Aldrintól, űrbéli pályakorrekciótól, Snoopy kutyától, Ultramantól és a köré kerített, helyenként nyilvánvalóan túlzásba vitt reklámhadjárattól. A szakértők és a laikusok is egyetérteni látszanak abban, hogy a Speedmasteren minden a helyén van: az arányok, a hangsúlyok, a betűtípusok, a feliratok mérete és helye, legalábbis a számlapon; a matt segédszámlapok elhelyezése és finom süllyesztése, az indexeket és a mutatókat fedő lumineszcens festék, és ahogy az idővel patinásodik; a hesalite különös, matt fénye, domborulata és torzítása; az óratok kialakítása; a tokfülek finom, elsőre fel sem tűnő csavarodása, a szálcsiszolt és a polírozott felületek váltakozása a tokon és a fémszíjon. Ha létezik óra, amire rá lehet mondani, hogy na, így néz ki egy óra, akkor ez az.
Az Omega Speedmaster dizájnja egyszerre régi (retro, vintage, sőt lassan antik, kinek hogy tetszik) és egyszerre hihetetlenül modern. Erre szokás rámondani, hogy kortalan, vagy hogy időtlen, és teljesen nyilvánvalóan ott a helye az iparművészet legnagyobb remekei között. Az pedig, hogy a NASA annak idején hosszas tesztelés után kiválasztotta, és hogy azok az órák, amik akkor működtek, ma is működnek, azt jelenti, hogy a Speedmaster nemcsak igazi óra, hanem igaz óra is. Hiába rakódott rá a rengeteg marketinges bullshit, tényleg volt egy pont több mint fél évszázaddal ezelőtt, amikor a világ legmenőbb űrhivatala (vagy második legmenőbb, akinek inkább a szovjet vonal jön be) úgy döntött, hogy erre az órára bízza az ember egyik legrégebbi álmát, a világűr meghódítását beteljesítő űrhajósai életét. Ennél jobb reklámot márpedig képtelenség kitalálni, vagy ha ki lehet találni, egészen biztosan nem lehet megfizetni.
Ja, és hogy mi lett Aldrin és Armstrong óráival, amik először a Holdon jártak? A NASA, állami hivatal lévén, az adófizetők pénzéből működik, abból vette az órákat is, és ezt az USA-ban olyan komolyan veszik, hogy a Speedmastereket az űrhajósok nem kapták meg örökbe, hanem a szolgálat végeztével vissza kellett őket adniuk a NASA-nak, és máig is állami tulajdonban állnak. Armstrong Speedmastere, amit a holdkompon hagyott, mielőtt kilépett volna a porba, a Smithsonian-féle washingtoni Air and Space Museumban van kiállítva, ahol bárki megtekintheti. Aldriné pedig, amiben a Hold felszínén sétált, elveszett. Néhányan úgy sejtik, hogy „elveszett”.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
