Eszeveszett űrversenyben előzte meg az USA a Szovjetuniót az 50 évvel ezelőtti Holdra szállással

„Hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre. E korszak semelyik más űrprogramja sem lesz nagyobb hatással az emberiségre, vagy fontosabb a távoli űr felfedezése során, és egyik megvalósítása sem lesz ilyen nehéz vagy költséges” – ezzel a hittétellel állt az Egyesült Államok Kongresszusa elé John F. Kennedy 1961. május 25-én, alig négy hónappal elnökké választása után.

Ekkorra már tombolt az űrverseny a világ két nagyhatalma között, és a Szovjetunió állt nyerésre. A szovjetek 1957. október 4-én Föld körüli pályára állították az első műholdat, a Szputnyik–1-et (négy hónappal az amerikai Explorer–1 előtt), novemberben az űrbe küldték az első élőlényt, Lajka kutyát, majd 1961. április 12-én a Vosztok–1 fedélzetén első emberként utazott a világűrbe Jurij Alekszejevics Gagarin. A hidegháborús retorikában ez felért egy három-nullás vereséggel.

Az Apollo-program három atyja: Jurij Gagarin, Fidel Castro és egy náci rakétatudós

Persze ki tudja, egyáltalán lett volna Holdra szállás, ha a NASA nem törekszik a legnagyobb biztonságra. John Logsdon, a washingtoni Űrpolitikai Intézet korábbi vezetője a History Extrának elmondta: „Az oroszok csak három héttel verték meg Amerikát az első ember űrbe küldésében. Alan Shepardnek kellett volna az elsőnek lennie, egy Mercury kabinban. Márciusban kellet volna repülnie, de egy január 31-i teszten, amikor a Ham nevű csimpánzt lőtték fel, a fékezőrakéták későn indultak be, így Ham a visszatérésnél több száz mérfölddel arrébb csobbant a vízbe, mint kellett volna.” Az űrügynökség ezért úgy döntött, még egy ember nélküli kísérletet végez, mielőtt május 5-én az űrbe küldik Shepardöt.

Ham, az űrcsimpánzFotó: NASA

Így a Kennedy-adminisztráció egészen Gagarin űrrepüléséig nem izgulta túl a versenyt. Az elnök tudományos főtanácsadója, Jerome Wiesner mindig is ellenezte az emberes űrmissziókat, és inkább az automatizált küldetésekre koncentrált volna, míg Kennedy még 1961 márciusában is visszadobta a NASA tervezett költségvetését, amelyben szerepeltek az 1970 előtti Holdra szálláshoz szükséges összegek, mert túlzottan drágának tartotta.

Aztán eljött az április, és a hónap közepén egymás után két esemény is arra sarkallta az elnököt, hogy valamilyen ikonikus, hazafias vállalással visszanyerje a kommunizmus térhódításától rettegő amerikai nép bizalmát. Gagarin utazása a nukleáris főellenség, a Szovjetunió túlerejét szimbolizálta a közvéleményben, míg pár nappal később a kubai kormány megdöntésére irányuló törekvés fulladt kudarcba – a disznó-öbölbeli invázió során a CIA által kiképzett 1500 kubai menekült a szovjet titkosszolgálat hírszerző munkájának köszönhetően Fidel Castro több százezer milicistájával találta szembe magát.

Kennedy kétségbeesésében alelnökéhez, a Nemzeti Űrtanácsot is elnöklő Lyndon B. Johnsonhoz fordult, és egy április 20-án címzett memorandumban a következő kérdéseket tette fel neki: „Van esélyünk legyőzni a szovjeteket azzal, hogy kutatóközpontot létesítünk az űrben, vagy megkerüljük a Holdat, vagy rakétát küldünk a Holdra, vagy űrhajóval embert küldünk a Holdra, és vissza is hozzuk? Van bármilyen más űrprogram, ami a győzelmünket elősegítő drámai eredményeket ígér?”.

John F. Kennedy amerikai elnök a Hold-program támogatását kéri a Kongresszustól 1961. május 25-én (a háttérben Lyndon B. Johnson alelnök és Sam T. Rayburn házelnök)Fotó: Arnie Sachs/Picture-Alliance/AFP

Az alelnök a kor legnevesebb rakétatudósa, a világháború után a náciktól igazolt Wernher von Braun véleményét kérte ki a lehetőségekről, majd von Braun április 29-én levélben ismertette Johnsonnal, mire jutott:

„Nincs túl sok esélyünk legyőzni a szovjeteket egy űrbeli emberes kutatóközpont létesítésében. Az oroszok akár már idén pályára állíthatnak egy ilyet, míg ez számunkra csak a megbízható Saturn C–1 rakéta üzembe állítása után lesz lehetséges, ami 1964-ben lesz. (...) Rendkívül jó esélyünk van azonban legyőzni a szovjeteket az első emberes Holdra szállás terén (a visszatérés lehetőségével együtt, természetesen). Bár ehhez a jelenlegi rakétáik teljesítményének tízszeresét kellene elérnünk, és ma nincs ilyen rakétánk, minden bizonnyal a szovjeteknek sincs. Így nem kéne egy olyan versenybe beszállnunk, ahol már reménytelenül nagy előnye van a szovjeteknek. Véleményem szerint 1967–68-ra megvalósíthatunk egy ilyen missziót.”

Ha nem ölik meg Kennedyt, jöhetett volna a közös amerikai-szovjet Hold-program

Miután a NASA vezetője, James E. Webb is úgy látta, hogy a hosszú távú Hold-misszió az egyetlen olyan lehetőség, amiben talán lehet esélye az USA-nak megelőzni a szovjeteket, Johnson javaslatára Kennedy erre a küldetésre kérte támogatást a Kongresszustól május 25-én – és erre szüksége is volt, Webb számításai szerint ugyanis 22 milliárd dollárra volt szüksége az országnak, hogy 1970-ig kivitelezhessenek egy ilyen méretű akciót.

Kennedy, James E. Webb NASA-igazgató és Johnson 1963-ban kitünteti a Mercury-program űrhajósait (a háttérben Alan Shepard, Donald Slayton, John Glenn, Virgil Grissom és Scott Carpenter)Fotó: NASA/Picture-Alliance/AFP

A Maclean's magazin 1961 novemberében közölt cikket az amerikai Hold-küldetés társadalmi elutasítottságáról. A cikk megemlíti a Gallup közvélemény-kutatását, miszerint az amerikai nép 58 százaléka ellenzi az Apollo-programot („az amerikaiakat nem sikerült teljesen meggyőzni, hogy a Hold-utazásra szánt pénzt nem lehetne értelmesebb célokra elkölteni, mint oktatásra, egészségügyre, parkokra, autópályákra, rákkutatásra, a hajléktalanság vagy a víz- és légszennyezettség felszámolására”), majd szakértők ellenérzéseit is idézi. „Nagyon kevés tudományos eredményt érünk el azzal, hogy hirtelen embereket küldünk az űrbe. Számomra az ilyen törekvések nem többek a gladiátorösztönökre rájátszó szenzációknál” – mondta a lapnak Vannevar Bush, aki a második világháború alatt az amerikai szövetségi kormány hadtudományért felelős ügynökségét vezette. Arnold Toynbee brit történész pedig amerikaifoci- és baseballmeccsekhez hasonlította az űrversenyt, és „meglehetősen gyerekes versengésnek” nevezte azt.

1962 szeptemberében, amikor Kennedy meglátogatta az épülő houstoni űrközpontot, már a nép támogatását is kérte. A Rice Egyetem amerikaifoci-stadionjának 40 ezres tömege előtt kijelentette: „Egy nemzet, amely más nemzetek vezetője kíván lenni, nem maradhat le ebben az űrversenyben. (...) Úgy döntöttünk, hogy még ebben az évtizedben eljutunk a Holdra. Nem azért, mert a feladat könnyű, hanem azért, mert nehéz. Azért, mert ez a cél képességeink és erőnk legjavát igényli, azért, mert ez olyan kihívás, amit készek vagyunk elfogadni, olyan, amit nem akarunk halogatni és amit meg akarunk nyerni." Bár a közhangulatot látványosan javította a nagy hatású beszéd, a politikában továbbra is erős volt az ellenállás: Kennedy elődje, Dwight D. Eisenhower szerint „40 milliárd dollárt költeni a Hold elérésére egyszerűen őrültség”, több szenátor pedig attól félt, hogy az űrkutatás elvonzza majd a legjobb mérnököket és tudósokat a hadipar elől.

Talán a költségvetéssel kapcsolatos folyamatos támadások miatt döntött úgy Kennedy, hogy 1963 szeptemberében, az ENSZ közgyűlése előtt tartott beszédében a nemzetközi együttműködést sürgeti az űrkutatás terén – többek között a Szovjetunióval közös Hold-misszióról is beszélt. Bár Nyikita Hruscsov ezt hivatalosan ellenezte, a szovjet vezető fia 1997-ben elmesélte, hogy apja novemberre meggondolta magát, és azon az állásponton volt, hogy mivel a titkos szovjet Hold-program sehogy sem halad, technológiai szempontból előnyös lehetne az együttműködés. A két vezető 1964-re tervezett találkozóin erről meg is állapodtak volna, ha nem szól közbe az élet: Kennedyt november 22-én meggyilkolták.

Nyikita Hruscsov szovjet vezető és Jurij Gagarin üdvözli German Tyitov űrrepülését a Vosztok–2 küldetésbenFotó: Sholomovich/Sputnik

Szergej Hruscsov szerint apja és Kennedy között egy sajátos, tiszteletteljes viszony alakult ki a kubai rakétaválság lezárása és a nemzetközi atomcsendegyezmény aláírása után, a szovjet vezető ezért hajlott afelé, hogy az űrprogramjaiban is működjön együtt a két ország. Bár később Lyndon B. Johnson kormánya is felajánlotta ezt a lehetőséget, vele szemben sokkal gyanakvóbb volt a szovjet vezetés. A keleti nagyhatalomnak végül sosem sikerült embert küldenie a Holdra, az erre irányuló Zond-programot 1970-ben, az N1/L3-programot pedig 1976-ban állították le.

A szovjet propaganda hajtotta az amerikai űrprogramot is

Nem nagy túlzás azt állítani, hogy a hatvanas évek űrversenyének nagy tudományos-technológiai eredményei jóformán melléktermékei voltak az első számú célnak: a propagandának. „A Szovjetunió úgy gyártja a rakétákat, mint más a kolbászt” – mondta Hruscsov 1962-ben, miközben már komoly lemaradásban voltak az amerikai állománnyal szemben. Az első emberes küldetéseknek sem volt sok értelmük azon kívül, hogy az országok elmondhatták, már saját állampolgáraik is jártak az űrben – a Vosztok vagy a Mercury első űrhajóit nem nagyon kellett irányítani, a mérnöki vagy pilótai képességek az Apollo-programban váltak igazán fontossá.

A két nagyhatalom űrprogramjai között már a működést tekintve is nagy különbség volt, ráadásul egy elég ironikus különbség:

„Az amerikai program inkább szocialista modellre épült – állami ügynökség, amit a nép finanszíroz –, míg a szovjeteknél több tervezőiroda versengett egymással, ami egy hagyományosan kapitalista modell”

mondta Francis French, a San Diegó-i űrmúzeum egykori igazgatója.

Szovjet űrpropaganda-plakátFotó: Photo12

És miközben az amerikaiak szinte az egész évtizedet a Holdra szállás céljának szentelték, addig a szovjetek Gagarin után is sorra döntötték a kisebb rekordokat: az első civil és az első nő az űrben (Valentyina Tyereskova), az első többszemélyes űrrepülés (Voszhod–1) vagy az első űrséta (Alekszej Leonov, Voszhod–2). A hatvanas évek közepén, mikor a szovjetek titokban már kezdték feladni a versenyt, az amerikai űripar a csúcsra ért, és közvetlen vagy közvetett módon az ország munkaerejének közel 2 százaléka az Apollo-program megvalósításán dolgozott – ez körülbelül 400 ezer embert, 20 ezer magáncéget és 200 egyetemet jelent.

De aztán jött az 1967-es év, és vele a tragédiák mindkét oldalon. Január 27-én az első Apollo-legénység mindhárom tagja életét vesztette gyakorlatozás közben, miután egy rövidzárlat után tűz ütött ki a fedélzeten – az Apollo-programot egy évre fel is függesztették, így a várva várt Holdra szállás időpontja is csúszott. Eközben az aktuális szovjet Hold-program, a Szojuz is elindult, az április 23-án fellőtt Szojuz–1 viszont szintén tragédiába torkollott. Miután Föld körüli pályára állt, a manőverezési kísérletek már sikertelenek voltak, ezért visszahívták a hajót, de a leszállóegység ereszkedését segítő fő fékezőernyő nem nyílt ki a tervezett 7 kilométeres magasságban, így a kabin meteoritként csapódott a földbe, a benne tartózkodó Vlagyimir Komarov pedig szörnyethalt.

Bár mindkét ország következő emberes missziója (Apollo–7, Szojuz–3) szinte egyszerre, 1968 októberében valósult meg, a szovjetek időközben folyamatosan és látványosan kísérleteztek automatizált űrhajókkal. Amikor a Zond–5 – négy teknőssel, bogarakkal, magvakkal és baktériumokkal a fedélzetén – 1968 szeptemberében sikeresen megkerülte a Holdat, majd első űrhajóként biztonságban visszatért a Földre, a szovjet propaganda minden addiginál erősebben állította, hogy készen állnak a Holdra szállásra. Ez az Apollo-program holdkompjával küszködő amerikaiakat is megijesztette, és felpörgették az eseményeket.

Neil Armstrong a holdkomp irányítását gyakorolja egy prototípuson, 1967-benFotó: NASA

Ennek eredményeként karácsonyra Hold körüli pályára állították az első embereket szállító űrhajót, az Apollo–8-at, amit sikerült is visszahozni, a holdkomp sikeres tesztelése után pedig már nem volt más hátra, minthogy – miközben a szovjet Hold-programot sorozatos rakéta- és indítóegység-robbanások hátráltatták – 1969. július 16-án az űrbe bocsátsák az Apollo–11-et, hogy négy nappal később Neil Armstrong parancsnok és Edwin „Buzz” Aldrin holdkomppilóta landoljon a Hold innenső oldalának egyik síkságán, a Nyugalom tengerén, miközben Michael Collins a parancsnoki űrhajón várta őket.

Poszt-holdraszállási szindróma

A mai vélekedés szerint a következők miatt tudott gyakorlatilag nyert helyzetből veszíteni az űrháborúban a Szovjetunió:

  • a szigorú hierarchia miatt a büntetéstől rettegő mérnökök gyakran nem vallották be, ha valami még nem állt készen, és ezt az irreális elvárásokat támasztó propaganda sem segítette;
  • a NASA egy technológiára fókuszált az Apollo programban, míg a szovjeteknél több rakétatervező versengett egymással;
  • a folyékony hidrogén tárolása elképesztően precíz mérnöki munkát kívánt, amit a Saturn V rakétánál a NASA biztosítani tudott, a szovjet rakéták viszont gyakran nem tudták megszelidíteni a veszélyes gázt;
  • az ötvenes-hatvanas években a leggazdagabb korszakát élte az Egyesült Államok, az űrprogram finanszírozása még a társadalmi ellenállás ellenére is zökkenőmentes volt.

Az Apollo–11 sikere után lecsendesedett az űrverseny. A szovjetek kezdték belátni, hogy nincs értelme harcba szállni a már jóval fejlettebb amerikai űrtechnológiával, az USA előtt pedig már nem lebegett egy olyan kitűzött cél, mint a Hold meghódítása, így csendben vitték véghez a további Apollo-küldetéseket – a költségvetést pedig a NASA helyett egyre inkább a vietnámi háborúra kellett szabni.

Nixon fogadja az Apollo–11 legénységét, 1969. július 24-énFotó: Archives Snark/Photo12

Richard Nixon elnök 1972 májusában ült le tárgyalni Leonyid Iljics Brezsnyevvel a hidegháborús ellenségeskedés csillapításáról, ennek lett az eredménye az Apollo–Szojuz-program is, amely során 1975. július 17-én Föld körüli pályán összekapcsolódott az Apollo–18 és a Szojuz–19 űrhajó, egy kísérleti űrállomást létrehozva, és egyértelműen szimbolizálva az űrháború végét.

A kokain és a hatalmi mámor neurobiológiája

A legdrágább illegális drogként számon tartott stimuláns az agy jutalmazó központjának működését befolyásolva egyszerre több helyen fejti ki hatását. A hatalmi mámor, az extrém motiváció, a hiperaktivitás és a zsigeri eufória együtteséért azonban nagy árat kell fizetni: a drogkereső magatartás beleég az idegsejtek kapcsolataiba.

A várható környezeti katasztrófa miatt megkezdték a Föld kincseinek archiválását

A Föld összes kulturális és ökológiai kincsét 3D-s térképre vinné kutatók egy csoportja – különös tekintettel a kincsek közeljövőben várható pusztulására. A LIDAR-os adatfelvételt azokon a területeken kezdik, amelyek a leginkább ki vannak téve a klímaváltozás hatásainak. Az ötletgazda szerint irtózatos mennyiségű munkáról van szó, amelynek eredményét leghamarabb a gyerekeik unokái élvezhetik majd.