Klímakemping

Hogy fagyna ki a velő a csontodból, te dög, sziszegem a fogam között, amikor Árgyelán, az aljasunk harmadszor is megtántorodik, és majdnem lelöki a jégtömböt a szánról. 

Ő persze meg se hallja, ahhoz túl erős a szél, Paavo, a hámtársam viszont mérgesen felém nyög, ez nála azt jelenti, hogy fogjam be, a magam dolgával törődjek, álljak be jobban a húzásba.

Tudom persze, hogy Paavo is gyűlöli Árgyelánt, mi gondatlanok mind gyűlöljük az aljasokat, és Árgyelánról mindenki tudja, hogy kétszáz hektár tölgyerdő szárad a lelkén, itt fog ezért megdögleni a klímakempingben, addig fogja húzni vagy tolni a szánt, amíg tart benne a szufla, és amikor meg már nem bírja, hát ki lesz téve szépen a betegek közé nagy úszó-táblára, aztán ha keményre fagyott, akkor kész, mehet a feldolgozóba hászkitápnak.

Belefeszítem a hátam a hámba, egyszerre húzzuk fel a lábunkat Paavóval, egyszerre vágjuk a sarokszegeinket a jégbe, egyszerre feszítjük meg a talpunk, egyszerre húzzuk a szánt a tömbbel. Nyögni szabad, lihegni nem érdemes, a szán feljebb csusszan a rámpán, Árgyelán mögé teszi az éket, ellentart neki a csákánnyal, feljebb zökkenünk Paavóval, egyszerre húzzuk fel a lábunk, egyszerre vágjuk a sarokszögeinket a jégbe.

Nemsokára felérünk a fel-rámpa csúcsára, hozzátesszük a tömbünket a többihez, egy mázsával nő fent a jéghegy, mögöttünk tíz perccel jön a következő hármas, ők is hoznak egy mázsát, számolok, pedig nem kéne, de nem bírom ki, könyvelő voltam a civil életemben, csak itt a Fimbul-selfen hatezren töltjük a büntetésünket, napi öt fordulóval számolva napi ezer tonnát teszünk a jéghez, nem számolom ki, hogy napi mennyi olvad, mennyi a deficit, amikor megkaptam az ítéletem, meg kellett tanulni a számokat, de a modellek akkor se voltak pontosak, ki tudja, az elmúlt százhat hétben mennyit olvadt a sapka, mennyit emelkedett a víz, mennyit melegedett, ami melegedhet. Majd ha az egész ötszázhúsz hetem lehúztam itt, anélkül, hogy a kutyák gyomrában végezzem, akkor majd megtudom, hogy mennyit tudtam visszaadni a bolygónak a kényszermunkával abból a kincsből, amitől gondatlanságból megfosztottam.

Árgyelán sose fogja megtudni, nem is érdemli meg, hogy megtudja, se ő, se a többi aljas.

Nyolc húzás is lemegy rendesen, nem kéne számolnom, az csak annyit jelent, hogy várom a végét, de minél jobban várod, annál később jön el, az a jó, ha hagyja az ember jéggé fagyni az agyát, akkor semmit se vársz, semmit se remélsz, semmit se akarsz, csak a mozdulatra gondolsz, csak a mozdulat vagy, a húzás vagy, a feszítés, a húzás, a feszítés.

Nem akarom számolni az időt, Árgyelán akkor megint elbassza, ahogy leteszi az éket és bele akarja vágni a jégbe, a csákány fokával rosszul találja el, balfasz amatőr hiba, az ék felemelkedik, nekipattan a húzócsatornák falának, csúszni kezd visszafele a lejtőn.

Árgyelánnak kéne utánaugrania, de nem ugrik, direkt szabotálja a munkát, Paavo felmordul, villan a kezében a puuko, már le is vágta magát a hámról, hátrafekszik, csúszik visszafele az ék után, Árgyelán csak áll, mint aki megkukult, a hámnak feszülök, tartom a jégtömböt, üvöltök Árgyelánra, hogy bassza már a jégbe azt a kurva csákányt, tilos felsérteni a csúszó tükröt, de most végveszély van, Árgyelán csak áll, nem bírom már tartani, Paavo nevét kiáltom, a hangom elviszi a szél, ha meg is találta az éket, akkor se fog időbe visszakapaszkodni.

Árgyelán akkor felül a tömbre, nem látom a szélmaszk mögött az arcát, de mintha mosolyogna, üvöltök, hogy szálljon le, a hám szétnyomja csigolyáim, a gerincembe mélyed, nem fogom tudni megtartani, Árgyelán hanyatt fekszik a tömbön, hátrahajtja a fejét, megértem, hogy mit csinál, meg akarja ölni magát, tudja, hogy már csak pár másodperc és meg fog indulni lefelé a jégtömb, és ő fejjel előre fog nekicsapódni az alattunk levőnek, aljasul kigondolta ezt is, szét akarja zúzatni a fejét, idő előtt akarja elhagyni a Rakovica klímakempinget.

Ha sikerül neki, akkor büntetésből a mi letöltöttünket duplázva adják a hátralévőhöz, nem véletlenül jut minden aljasra két gondatlan, az a feladatunk, hogy életben tartsuk őket, adjanak csak vissza minél többet a bolygónak.

Ráüvöltök, hogy keljen fel onnan, hülye állat, de ő csak széttárja a karjait, úgy fekszik a tömbön.

Nem sokáig fogom tudni tartani, el fog kelleni vágjam a hámot, ha nem akarok én is vele csúszni, nyúlok a puukóm után, kicsusszan a tokjából, már a hámszíjon a penge, már vágnám, amikor röhögést hallok, lehet csak képzelem, de lehet, hogy Árgyelán kárörvendő röhögése.

Lendül a karom, tövig belevágom a puukót Árgyelán lábába, át a fegyenctermón, a penge csontot ér, félrecsúszik, ez a jó, fájjon csak, Árgyelán a fájdalomtól felül, a tömb csúszni kezd, megfogom a karját, magam felé rántom, átesik a tömbön, ott van mellettem Paavo helyén, kirántom a kést a sebből, Árgyelán megüt, eltalál, nem érdekel, nincs idő visszaütni, itt maradsz, kiáltom, átvetem magam a lassan csúszni kezdő jégtömbön, belevágom a sarokvasam a jégtükörbe, a jégtömb a hátamnak nyomódik, tartom, számolom magamban a másodperceket, várom hogy visszaérjen Paavo az ékkel.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.