Klímakemping

Hogy fagyna ki a velő a csontodból, te dög, sziszegem a fogam között, amikor Árgyelán, az aljasunk harmadszor is megtántorodik, és majdnem lelöki a jégtömböt a szánról. 

Ő persze meg se hallja, ahhoz túl erős a szél, Paavo, a hámtársam viszont mérgesen felém nyög, ez nála azt jelenti, hogy fogjam be, a magam dolgával törődjek, álljak be jobban a húzásba.

Tudom persze, hogy Paavo is gyűlöli Árgyelánt, mi gondatlanok mind gyűlöljük az aljasokat, és Árgyelánról mindenki tudja, hogy kétszáz hektár tölgyerdő szárad a lelkén, itt fog ezért megdögleni a klímakempingben, addig fogja húzni vagy tolni a szánt, amíg tart benne a szufla, és amikor meg már nem bírja, hát ki lesz téve szépen a betegek közé nagy úszó-táblára, aztán ha keményre fagyott, akkor kész, mehet a feldolgozóba hászkitápnak.

Belefeszítem a hátam a hámba, egyszerre húzzuk fel a lábunkat Paavóval, egyszerre vágjuk a sarokszegeinket a jégbe, egyszerre feszítjük meg a talpunk, egyszerre húzzuk a szánt a tömbbel. Nyögni szabad, lihegni nem érdemes, a szán feljebb csusszan a rámpán, Árgyelán mögé teszi az éket, ellentart neki a csákánnyal, feljebb zökkenünk Paavóval, egyszerre húzzuk fel a lábunk, egyszerre vágjuk a sarokszögeinket a jégbe.

Nemsokára felérünk a fel-rámpa csúcsára, hozzátesszük a tömbünket a többihez, egy mázsával nő fent a jéghegy, mögöttünk tíz perccel jön a következő hármas, ők is hoznak egy mázsát, számolok, pedig nem kéne, de nem bírom ki, könyvelő voltam a civil életemben, csak itt a Fimbul-selfen hatezren töltjük a büntetésünket, napi öt fordulóval számolva napi ezer tonnát teszünk a jéghez, nem számolom ki, hogy napi mennyi olvad, mennyi a deficit, amikor megkaptam az ítéletem, meg kellett tanulni a számokat, de a modellek akkor se voltak pontosak, ki tudja, az elmúlt százhat hétben mennyit olvadt a sapka, mennyit emelkedett a víz, mennyit melegedett, ami melegedhet. Majd ha az egész ötszázhúsz hetem lehúztam itt, anélkül, hogy a kutyák gyomrában végezzem, akkor majd megtudom, hogy mennyit tudtam visszaadni a bolygónak a kényszermunkával abból a kincsből, amitől gondatlanságból megfosztottam.

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Árgyelán sose fogja megtudni, nem is érdemli meg, hogy megtudja, se ő, se a többi aljas.

Nyolc húzás is lemegy rendesen, nem kéne számolnom, az csak annyit jelent, hogy várom a végét, de minél jobban várod, annál később jön el, az a jó, ha hagyja az ember jéggé fagyni az agyát, akkor semmit se vársz, semmit se remélsz, semmit se akarsz, csak a mozdulatra gondolsz, csak a mozdulat vagy, a húzás vagy, a feszítés, a húzás, a feszítés.

Nem akarom számolni az időt, Árgyelán akkor megint elbassza, ahogy leteszi az éket és bele akarja vágni a jégbe, a csákány fokával rosszul találja el, balfasz amatőr hiba, az ék felemelkedik, nekipattan a húzócsatornák falának, csúszni kezd visszafele a lejtőn.

Árgyelánnak kéne utánaugrania, de nem ugrik, direkt szabotálja a munkát, Paavo felmordul, villan a kezében a puuko, már le is vágta magát a hámról, hátrafekszik, csúszik visszafele az ék után, Árgyelán csak áll, mint aki megkukult, a hámnak feszülök, tartom a jégtömböt, üvöltök Árgyelánra, hogy bassza már a jégbe azt a kurva csákányt, tilos felsérteni a csúszó tükröt, de most végveszély van, Árgyelán csak áll, nem bírom már tartani, Paavo nevét kiáltom, a hangom elviszi a szél, ha meg is találta az éket, akkor se fog időbe visszakapaszkodni.

Árgyelán akkor felül a tömbre, nem látom a szélmaszk mögött az arcát, de mintha mosolyogna, üvöltök, hogy szálljon le, a hám szétnyomja csigolyáim, a gerincembe mélyed, nem fogom tudni megtartani, Árgyelán hanyatt fekszik a tömbön, hátrahajtja a fejét, megértem, hogy mit csinál, meg akarja ölni magát, tudja, hogy már csak pár másodperc és meg fog indulni lefelé a jégtömb, és ő fejjel előre fog nekicsapódni az alattunk levőnek, aljasul kigondolta ezt is, szét akarja zúzatni a fejét, idő előtt akarja elhagyni a Rakovica klímakempinget.

Ha sikerül neki, akkor büntetésből a mi letöltöttünket duplázva adják a hátralévőhöz, nem véletlenül jut minden aljasra két gondatlan, az a feladatunk, hogy életben tartsuk őket, adjanak csak vissza minél többet a bolygónak.

Ráüvöltök, hogy keljen fel onnan, hülye állat, de ő csak széttárja a karjait, úgy fekszik a tömbön.

Nem sokáig fogom tudni tartani, el fog kelleni vágjam a hámot, ha nem akarok én is vele csúszni, nyúlok a puukóm után, kicsusszan a tokjából, már a hámszíjon a penge, már vágnám, amikor röhögést hallok, lehet csak képzelem, de lehet, hogy Árgyelán kárörvendő röhögése.

Lendül a karom, tövig belevágom a puukót Árgyelán lábába, át a fegyenctermón, a penge csontot ér, félrecsúszik, ez a jó, fájjon csak, Árgyelán a fájdalomtól felül, a tömb csúszni kezd, megfogom a karját, magam felé rántom, átesik a tömbön, ott van mellettem Paavo helyén, kirántom a kést a sebből, Árgyelán megüt, eltalál, nem érdekel, nincs idő visszaütni, itt maradsz, kiáltom, átvetem magam a lassan csúszni kezdő jégtömbön, belevágom a sarokvasam a jégtükörbe, a jégtömb a hátamnak nyomódik, tartom, számolom magamban a másodperceket, várom hogy visszaérjen Paavo az ékkel.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.  

Őszierdő

Megtanulhattam volna már, hogy minden csak egyféleképpen történhet, nem történhet másként, ami kipusztul, annak ki kell pusztulnia, ami szétég, annak szét kell égnie, hát legalább vegyük ki a részünket a pusztítás élvezetéből mi is, mert ott a jövőben már pusztítani meg irtani sincsen mit.