Komoly fenntarthatósági célokat fogalmazott meg júliusban a Zara, a Pull&Bear és egyéb népszerű márkák tulajdonosa, a spanyol Inditex:

• 2025-ig elérik, hogy új kollekcióik kizárólag fenntartható anyagokból készüljenek.
• 6 éven belül az összes irodában, gyárban és boltban megújuló forrásokból fedezik az energiaigényt.
• Hulladékmentessé teszik létesítményeiket.
• 2023-ig vállaják, hogy a textiliparban gyakori műselyem-alapanyag, a viszkóz is fenntartható forrásból származik majd.
• 2020-ig elérik, hogy a beszállítói lánc egyik pontján se kerüljenek veszélyes vegyszerek a természetbe.
• Tovább dolgoznak a használt, illetve fel nem használt ruhák problémájának megoldásán, a rostszál-újrahasznosítás kidolgozásának érdekében együtt dolgoznak a massachusettsi műegyetemmel, az MIT-vel.

Miközben ez máris több, mint amit a ruhaipar többi nagy szereplője megtesz, és az sem véletlen, hogy az Inditex évek óta a fenntarthatósági céglisták élén végez, Elizabeth L. Cline újságíró, a fast fashion hatásaival foglalkozó könyvek szerzője óvatosságra int. 

Az igaz, hogy a fent sorolt célok nagy lépést jelentenek egy olyan cég életében, amely több mint ötszáz új dizájnnal jön ki egy héten, és az intézkedések erős üzenetet hordoznak a beszállítói lánc minden szereplőjének. Ám a jelentős környezeti és társadalmi hatások magából a fast fashion üzleti modellből fakadnak, amely Cline szerint alapvetően összeegyeztethetetlen a fenntarthatósággal.

Textilipar = sok más ipar

A Zara ruhák gyártója nem tesz mást, mint hogy olyan anyagokra áll át, amelyek kevésbé ártanak a környezetnek, és amelyek előállítása kevesebb vizet, energiát és vegyszert igényel. De még ha a Zara maga át is tér ezekre az anyagokra, állítja Cline, a divatipar negatív környezeti hatásaiért nagyrészt a beszállítók termelési folyamatai okolhatók. Ha az üzlet maga arra épül, hogy pillanatokon belül új dizájnra kell átállni, az alapanyagok előállítása akkor is rengeteg energiába fog kerülni, ha éppen organikus pamutból gyártják az árucikket, amit aztán energiahatékony üzletben értékesítenek.

„Ahhoz, hogy fenntarhatóan működjenek, az üzleti modellnek kell megváltoznia”

– mondta az amerikai NPR-nak Cline. Mark Sumner, aki a Leedsi Egyetemen ad elő divatról és fenntarthatóságról, arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyapottermesztés hatással van a termőföld minőségére, a szén-dioxid-kibocsátásra és a vízfogyasztásra is. A ruházati ipar közkezdvelt és olcsó alapanyagának, a poliészternek az előállítása pedig kőolaj-finomítással kezdődik, ami ugyancsak nem tekinthető kimondottan klímabarát folyamatnak. Utána újabb energiaigényes procedúrával alakítják a nyersanyagot hordható ruhákká, a textilfestés pedig nehezen elképzelhető káros vegyszerek előállítása és felhasználása nélkül. 

Sumner szerint csak akkor látjuk a ruházkodás környezeti hatásait, ha mindezeket összeadjuk – és akkor a kutató még nem is említette az alapanyagok és késztermékek ide-oda szállításából fakadó környezeti terhelést. „A divatipar valójában nem egy iparág, hanem egy csomó további iparág, amelyeket azért járatnak csúcsra, hogy mi ezeket a ruhákat hordhassuk.”

Cline is ezért gondolja, hogy nem szabad túl lelkesen fogadni az Inditex vállalásait, amelyet szerinte túlzott magabiztossággal adott elő a cég. „Olyan területen tesznek nagy ígéreteket, amelyet még nem ismerünk pontosan, még folyik az adatgyűjtés, a jó gyakorlatok kidolgozása. Így a Zara vállalása, hogy 2025-ig fenntartható lesz, meghazudtolja magát a tényt, hogy milyen hosszú út áll még előttünk a fenntartható divat megvalósításáig.”

Forradalom helyett céges greenwashing

Cline szerint előremutató, hogy az Inditex 3,5 millió dollárt tol az MIT rostszál-újrahasznosítási kutatásaiba, ugyanakkor ezeket a változtatásokat hiba lenne az iparági szereplőkre hagyni, a fogyasztóknak és a szabályozó szerveknek ugyanúgy szerepet kell vállalniuk a divatipar átalakításában. Az is a fogyasztói nyomásnak köszönhető, hogy az Inditex idáig eljutott – mondta Cline, aki szerint egy fogyasztói fenntarthatósági divatforradalom kellős közepén vagyunk.

Cline sajnálatát fejezte ki, amiért ez a forradalom nagyrészt a látszat felé hajlik, elfogadva, hogy a cégek csalóka marketingeszközzé silányítják a fenntarthatósági törekvéseket, és adott esetben több energiát fektetnek zöld imidzsük kialakításába és fenntartásába, mint a valóban környezetbarát megoldások kidolgozásába. Cline a greenwashing (kb. ‘zöld agymosás’) kifejezést használta erre a jelenségre.

Sumner szerint viszont jó hír, hogy a Zara a nyilvánosság elé lépett fenntarthatósági célaival. „Idővel ezek a cégek elszámoltathatóvá válnak a részvényesek, a civil szervezetek vagy a média által. Remélhetőleg a lépéseik más ruhamárkák gyártóit és kereskedőit is arra ösztönöznek, hogy hasonló vállalásokat tegyenek.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: