Egyre polarizáltabb a globális divatbiznisz: az egyik oldalon egy maroknyi márkánál és kereskedőnél keletkezik az iparág szinte összes nyeresége, mivel méretük, dizájnjaik, áraik és üzleti modelljük lehetővé teszi ezt. A másik oldal pedig megmarad nagyjából mindenki másnak – derült ki a McKinsey & Company tanácsadó cég, valamint a The Business of Fashion 2019-es divatipari jelentéséből.

A McKinsey több mint 500 divatcéget vizsgált, közülük 300 nyilvánosan működő részvénytársaság, a többi ugyan magáncég, de elegendő adatot bocsátott rendelkezésre a szállításról, az árkategóriákról és az árutípusokról, hogy beleférjen a jelentésbe.

Az elemzés fő megállapításai közé tartozik, hogy a teljes 2017-es profit legnagyobb részét az 500 cég ötöde termelte ki, az alsó 20 százalék viszont veszteségeket könyvelt el.

A felső 20 százalékba még mindig több mint száz cég tartozik, de amikor a McKinsey csak a vezető 20 céget vizsgálta, kiderült, hogy ezek a vállalatok zsebelik be a csoportban (a felső 20 százaléknál) keletkező teljes nyereség 97 százalékát – ez az arány egyébként évek óta viszonylag stabilan növekszik. Ez az iparágon belüli megosztottság egyik oldala, a másik pedig az, hogy 2010 és 2017 között megduplázódott azoknak a cégeknek a száma, amelyek lényegében csak veszítik a pénzt.

Hogy kik az abszolút nyertesek, azon nem fog meglepődni, aki nem egy kő alatt töltötte az elmúlt 10-20 évet. Közéjük tartozik például

• a spanyol Inditex, a Zara márka tulajdonosa,
  
• a svéd H&M,
  
• a Nike,
  
• az Adidas,
  
• a párizsi LVMH, többek között a Louis Vuitton, a Sephora, a Bulgari és a Givenchy anyacége
  
• illetve a svájci Richemont, a Cartier és a Montblanc tulajdonosa.
  

Ezeknek a cégeknek a bevételei nem voltak feltétlenül kiugróan magasak a többi vállalatéhoz képest, de nagyobb árréssel dolgoznak, hatékonyabban forgatják tőkéjüket, és méretük is fokozta előnyüket.

A 12 listázott szupercég 2008 óta tartja magát a top 20-ban. A stabil nyertesek közé nem véletlenül tartoznak régen bevezetett luxus-, sport- és fast fashion-márkákat birtokló cégek: sikerük mutatja, hogy a fenntartható üzleti modellek kulcsa ma ebben az iparágban egyfelől az értő márkabefektetés, másfelől pedig a működési hatékonyság – áll a jelentésben. Míg a működés hatékonysága például a Zara csodafegyvere, addig a Gucci és a Balenciaga márkákat tulajdonló francia Kering, valamint a Nike az ügyes márkaépítésben jeleskedik.

Az elemzésből az is kiderült, hogy az iparági polarizáció másban is megnyilvánul: a felső kategóriás márkák és az értékre koncentráló szereplők (magyarán azok a cégek, amelyek az áraikkal különböztetik meg magukat) virágoznak, míg a cégek derékhada egyre inkább présbe kerül. Ezért lehetséges, hogy a H&M-hez hasonló cégek olyan luxusgyárakkal osztoznak a lista legjobb helyein, mint az LVMH vagy a Richemont. Ez a trend is tartósnak látszik.

Mindemellett nemcsak ezek a cégek képesek pénztermelésre az iparágban. Számos kis márka termel szerényebb bevételeket, és léteznek olyan vállalatok is, amelyeknek jók az eladásaik, de nem működnek annyira hatékonyan.

Textilgyártás > nemzetközi légi járatok

A jelentés ugyan nem tér ki rá, de rávilágít a fast fashion egyre égetőbb problémájára: a divat az egyik terület, ahol nagy mértékben nőtt a fogyasztás az elmúlt évtizedekben. Egy éve írtunk arról, hogy a H&M egyetlen raktárából 15 tonna viselésre alkalmatlan selejt került elő (el is tüzelték egy erőműben), de a felesleg termelése csak része annak a problémának, hogy a fast fashion termékek gyártási folyamatai katasztrofális hatással vannak a környezetre. Nem beszélve a munkaerő-kizsákmányolásról, amivel az olcsó rongyok tömegének legyártása óhatatlanul jár.

Miközben a jóléti államokban nő a tudatos fogyasztók száma, és sokan egyre inkább keresik a helyi dizájnerek egyedi, gyakran újrahasznosított anyagok felhasználásával készült, de drágább termékeit, a nagyipari méretekben gyártók a jólét növekedésével újabb és újabb piacokat találnak márkáiknak például Brazíliában, Kínában, Indiában, Mexikóban, Oroszországban, és egyre csak döntik a termelési rekordokat, hogy kielégítsék új vásárlóik igényeit.

2010 és 2014 között a globális ruhagyártás volumene megduplázódott, 2011-ben az európai ruházati cégek már átlagosan évi öt új kollekcióval jelentkeztek, miközben 2000-ben még csak kettővel, nem csoda, hogy ma 60 százalékkal több ruhát vesz átlagosan az ember, mint az ezrefordulón. Ha nem változik a trend, 2050-re 2000-hez képest megháromszorozódik a divatipar által felzabált erőforrások mennyisége.

A textilgyártás az egyik legszennyezőbb iparág: 1,2 milliárd tonna CO₂-ekvivalenst bocsát ki évente, többet, mint a nemzetközi légi járatok vagy a tengeri hajózás. A textilipari termékek több mint 60 százalékát a divatipar emészti fel, és a ruhagyárak jókora része abban a Kínában és Indiában található, ahol az energiaellátás még mindig nagy részt szénalapú. Ez csak tovább növeli fast fashion ruháink ökológiai lábnyomát. Egyes források szerint a divatipar a teljes kibocsátás 5 százalékáért felel.

Ma, amikor egyre többen fogják fel, hogy létkérdés a CO₂-kibocsátás csökkentése, és egy szűk réteg a fogyasztói szokásain is változtatni kezdett (pl. Arnold Schwarzenegger kevesebb húst eszik), arra kevesebb figyelem irányul, hogy a ruhavásárlási döntéseinkkel is befolyásoljuk a bolygó jövőjét. Ha másra nem, lehet hallgatni Jane Goodall világhírű primatológusra, aki Budapesten járva arra biztatott, gondolkozzunk el rajta, miért olyan olcsó az a ruha, amibe a boltban beleszeretünk.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: