Dajkaterhességtől a méhátültetésig: az anyaságért való küzdelem etikája
Sokáig úgy tűnt, hogy a méh hiánya az anyaság reményének elvesztését, meghiúsulását is jelenti egyben. Pedig ma már az anyaméh hiányában nemcsak egy, hanem számos különböző út áll azok előtt, akik gyermekhez szeretnének jutni. Az áthidaló megoldások között azonban nemcsak, biológiai, orvosi és jogi, de etikai különbségek is vannak.
Az elmúlt években az anyaság biológiai akadályainak kiváltására számos ígéretes kísérlet született. Ezek a hírek szórványosan jelennek meg a híradásokban, és ha kapcsolódik is hozzájuk valamifajta etikai szempontú értékelés, ezek szintén csak az adott bejelentésre vonatkoznak gyakran leegyszerűsítő, szélsőséges formában, azaz vagy dicsőítik, vagy épp démonizálják az adott beavatkozást. Épp ezért érdemes lenne ezeket az eljárásokat egymással is összehasonlítani, mert vannak olyan etikai dimenziók, amelyek csak az összehasonlításban tűnnek ki. Most erre teszünk kísérletet.
Béranyaság és dajkaterhesség
A tudományetikai gondolkodás általában egy-egy új módszer megítélésére, elemzésére fókuszál, holott ugyanannak a célnak az elérését biztosító alternatív lehetőségek etikai összevetése is fontos lenne. A legismertebb, de etikai szempontból sok helyütt máig is vitatott eljárás a béranyaság. Ma a leggyakrabban a béranyaság vagy dajkaterhesség segíthet azokon a nőkön, akik saját génjeiket öröklő gyermeket szerettek volna, de méhüket korábban betegség vagy más műtéti szövődmény miatt eltávolították.
A béranyaság, illetve dajkaterhesség esetében nem a gyermeket felnevelni szándékozó anya hordja ki a magzatot, hanem egy erre felkért más személy. A magyar nyelvben markánsan különböző két kifejezés tartalmilag az ellenszolgáltatás különbségében tér el egymástól. A béranya fizetségért, a dajkaterhes szívességből vállalkozik az eljárásra. Bár a korai béranyasági megállapodásokban még a béranya petesejtjét vették igénybe, ma már leginkább az a forma terjedt el, amikor a nevelőanya petesejtjét megtermékenyítik, s az így létrejött embriót a béranya méhébe ültetik. Fontos megemlíteni, hogy Magyarországon a dajkaterhesség (azaz az altruista forma) 1997-ben ugyan bekerült a törvényi szabályozásba, de 2000-től nemcsak a béranyaságot, hanem a dajkaterhességet is betiltották nálunk.
Ahol ez lehetséges, ott a dajkaterhesség altruista felajánlásként, sokszor épp rokonok között jön létre, s ilyenkor a terhesség kiviselésére valami okból képtelen nő anyja, testvére, barátnője, ismerőse segít, hasonlóan a szervadományozáshoz, ingyenesen, legfeljebb az orvosi költségek és a munkából való kiesés megtérítése mellett.
Az elmúlt évben az ENSZ figyelme is a béranyaság felé fordult, és ezen megállapodások teljes tiltása is felmerült. A legtöbb probléma a béranyaság azon formáiból fakad, amelyekben a gyermeket kívánó párok távoli országokba mennek az olcsóbb és hazájukban nem engedélyezett reprodukciós eljárások miatt. Számos per, vita keletkezett ezekből a megállapodásokból. Az is gyakori és jogos kritika, hogy a szülőanya kap ugyan ellenszolgáltatást a terhesség kihordásáért, de az eljárás során mégsem egyenlő partnerként, és nem is mindig páciensként kezelik.
A nemzetközi béranyasági ellátások színterei a jogi szabályozás függvényében gyakran változnak. Mind a thai, mind az indiai jogszabályokat szigorították azóta, hogy történetek súlyos visszaélések, legutóbb pedig Kambodzsában tiltották be a béranyasági megállapodásokat. Az itt meghozott törvény a már folyamatban lévő terhességekre is vonatkozik. Ezáltal itt nem a megrendelő szülők, hanem a béranyák kerültek nehéz helyzetbe, ugyanis a jogszabály megváltoztatása óta már több tucatnyi béranyát tartóztattak le, és volt olyan, akinek kiadatását kérték Vietnámból. Jelenleg is eljárás folyik több béranya ellen. A letartóztatott nőkre akár 20 évi börtön is várhat, mert a béranyaságot emberkereskedelemnek minősítették. Fontos kiemelni, hogy ezek a nők eredetileg jogszerű, sőt kifejezetten reklámozott megállapodások alapján vállalták a terhességet, most azonban csak akkor menekülhetnek meg a börtöntől, ha maguk vállalják a gyermekek felnevelését. Mivel többnyire épp pénzkereseti lehetőségként tekintettek a béranyaságra, nyilván óriási nehézségek elé állítja őket a jogszabály, és a gyermek szempontjából sem biztos, hogy ez a jó megoldás, hiszen ezeket a gyermekeket, akik külsőleg is különböznek a család többi tagjától, nem biztos, hogy érzelmileg befogadják – mivel nem örömből, hanem kényszerből fogják felnevelni őket.
Nem gyermekkereskedelem
Úgy tűnik, különösen a nemzetközi béranyasági megállapodásokat nehezen tudja kezelni a jog, amely vagy engedékenyen félrenéz, vagy hirtelen a büntetőjog teljes szigorával lecsap. Számos európai jogi esetben külföldről hazatérve a szülők nehezen tudták elismertetni a gyermeket a hazai jog szerint, és így a gyermekek identitáshoz és családi kapcsolatokhoz való jogai sérültek, például a Labassee kontra France és a Mennesson kontra France esetben.
Maud de Boer-Buquicchio, az Európa Tanács titkárhelyettese, aki korábban az ENSZ-ben is foglalkozott a gyermekek jogaival, úgy véli, hogy a béranyaság a gyermekkereskedelem egyik formája. Ez ellen a markáns vélemény ellen persze többen szót emeltek. Nyilván látni kell a különbséget a sajnos tényleg működő gyermekkereskedelem és aközött, amikor meddőség okán valaki mást bíz meg a terhesség kiviselésével, annak reményében, hogy egészséges gyermeket tud majd szeretetben felnevelni, és a béranya fáradozásait is meg tudja fizetni.
A béranyaság vagy a dajkaterhesség megfelelő keretek között véleményem szerint nem minősül gyermekkereskedelemnek. A gyermekkereskedelem jórészt olcsó munkaerőre, mindenesre, cselédre, gyermekprostituált megszerzésére, beszervezésére irányul. Ezekben az esetekben a gyermek cselédként vagy prostituáltként való kihasználásért fizetnek, nem azért, hogy valaki más gyermekét megszülje. Sajnos a mai napig léteznek olyan illegális megállapodások, amikor valaki a hivatalos örökbefogadási eljárást megkerülve gyermekkel kereskedik. Ezek a cselekmények a gyermekek jogait nyilvánvalóan súlyosan sértik. A mesterséges reprodukciós eljárásokban azonban az eljárásért, az orvosi beavatkozásért kell fizetni, valamint az ivarsejtdonorok vagy béranyák költségeit kell megtéríteni. A gyermek itt nem lehet alkudozás tárgya, az egész eljárás tulajdonképpen a gyermek iránti vágyra épül. Mivel a reprodukció területén többféle erkölcsi, jogi megközelítés létezik, véleményem szerint hiba volt ezekben a nemzetközi béranyasági esetekben a jog évtizedes félrenézése, aminek következtében magukra maradtak a felek, és egyértelműen az üzletiesség felé sodródtak ezek az ellátások.
A jogi buktatók miatt elképzelhető, hogy – mint megannyi hasonló esetben – itt is a technika hozza majd el a megoldást a jövőben. Csak az idősebb generáció emlékszik arra, hogy a mesterséges reprodukciós eljárások hozzáférhetősége előtt a meddő párok sokszor elhallgatott vagy eltűrt félrelépéssel, megcsalás vagy válás után az új partnerük révén jutottak gyermekhez. A mesterséges reprodukció ma már nem állítja a meddő párok többségét ilyen választás elé, mert a technika révén sok olyan párnak is lehet gyermeke, akiknek korábban együtt nem lehetett.
Mesterséges méh és méhátültetés
Ha a béranyaságtól sokan viszolyognak, a dajkaterhességet pedig irreálisnak vélik, akkor könnyen megtörténhet, hogy a tehetősebbek új technikai kiutakat keresnek a jövőben. A biotechnológia területén nemegyszer előfordul, hogy az új eljárás nemcsak új etikai kérdéseket vet fel, de korábbi etikai kérdéseket is megold. Jó példa erre, hogy az embrionális őssejtek felhasználásával kapcsolatos vitákat nagyban lehűtötte az iPS (indukált pluripotens őssejt, amely nem embrióból származik) alkalmazásának lehetősége.
Vannak ugyanis alternatív technikai lehetőségek, például ígéretes kísérletek a mesterséges méh kifejlesztésére is. Itt az eljárás egyelőre csak feltételezett sikeressége mellett nyilvánvalóan háttérbe szorulnának az anyasággal járó pszichológiai és a kötődés kialakulásához szükséges testi elemek. Ugyanakkor kétségkívül az anyák és a gyermekek is mentesülnének a szüléssel, terhességgel járó biológiai traumáktól. A mesterséges méh nyilván megoldaná a béranyák esetleges kihasználásából fakadó helyzeteket, ugyanakkor a várandósság időszaka személytelenné válna, a gyermekhez való kötődés is nehezebben alakulna ki.
A méhátültetés egy másik lehetőség. Ez mindeddig nem szerepelt a transzplantációs eljárások között, és ma is csekély még ezen beavatkozások száma; eddig 40 méhtranszplantációból 10 gyermek született világszerte. Tübingenben 2019 márciusában és májusában két gyermek született sikeres méhtranszplantáció után. Ezek az anyák egy ritka genetikai betegségben, az ún. Müllerian agenesisben szenvednek. Ezt azt jelenti, hogy sem vaginájuk, sem méhük nincs, de petefészkük, peteérésük van, kamaszkorban a mellük is nőies jelleget ölt, és a szeméremtestük is nőies.
A műtétsorozat első lépése az ún. lányból nővé operálás. Ekkor ún. neovaginát képeznek, erre azért van szükség, hogy nemi életet tudjanak élni. Eddig csak Tübingenben 560 nőn végeztek el ilyen műtétet. A műtét második lépése a méhtranszplantáció. Az első sikeres méhátültetésre 2016-ban került sor. Az idei tübingeni műtét során a szervadományozók a születendő gyermekek nagymamái voltak. A méhátültetés szükségessé teszi a mesterséges reprodukciós eljárást, azaz a művi inszeminációt, vagy az in vitro (testen kívüli) megtermékenyítést. A szülés sem lehetséges természetes úton, hanem császármetszést kell végezni a műtéti úton létrehozott méh és a vagina védelmében. A tübingeni műtétekben 18 osztály negyven szakembere vett részt – ebből is látszik, hogy rutin eljárásról nem beszélhetünk. A beavatkozás sikere azonban komoly reménnyel kecsegtethet.
Talán ezért is vélik úgy sokan, hogy ez a fajta adományozás semmiféle etikai aggályt nem támaszt, és könnyen illeszthető a transzplantáció szabályai közé. Érdemes azonban alaposabban megvizsgálni az eljárás mellett és ellen szóló érveket, hogy az etikai kérdésekben tisztábban lássunk. A nemzetközi béranyasági megállapodásokkal szemben itt valóban komoly etikai előnyt jelent a transzplantáció adományozáson és nem üzleti modellen alapuló volta. Ugyanakkor a két páciensen végrehajtott műtét egy harmadik leendő személy érdekében még tovább medikalizálja a reprodukciót. Nyilvánvaló, hogy komoly egészségügyi rizikó jelentkezik mind a donornál, mind a recipiensnél, mind a későbbi magzatnál. Másrészt a rokoni körben végzett transzplantáció nyilván kisebb szervkilökődés-veszéllyel jár. A transzplantáció egyéb formáival szembeni további előny, hogy ebben az esetben a recipiens egészséges személy, míg a transzplantáció egyéb formáinál súlyos betegek a recipiensek.
Etikai elemzés indulatok nélkül
A béranyaság megannyi formája és a sok ellentmondásos eset, a méhátültetés, a mesterséges méh lehetősége, vagy más bonyolult eljárások a jövőben lehet, hogy a helyzet átgondolására késztetik a méh nélkül anyaságra vállalkozókat. Ugyanakkor az altruista, őszinte emberi kapcsolatokon alapuló dajkaterhesség lehetőségét sem kellene eleve kizárni. A méhátültetésnél talán mindenki számára kevésbé megterhelő lenne – feltéve, hogy nem kihasználás, nem kényelem vezeti a leendő szülőket, tudnak olyan megállapodást kötni, amely egyik fél emberi méltóságát sem sérti, és a dajkaterhesnek megadja az összes olyan jogot, ami neki páciensként, dajkaterhesként jár.
A mesterséges méhátültetés lehetősége talán nem véletlenül akkor került előtérbe, amikor a nemzetközi béranyasági megállapodások terén számos botrány, ellentmondásos eset vagy épp büntetőeljárás merült fel, és ennek hatására most túlzó ellenreakció van kialakulóban az anyaság minden effajta formájával szemben. A visszásságok jelentős részét azonban nem a béranyaság/dajkaterhesség lehetősége, hanem a szabályozatlanság, a külföldi megbízók sokszor irreális elvárásai, előítéletei a béranyákkal szemben, a közvetítők, cégek zabolátlan nyereség iránti vágya, és nem utolsó sorban a nők kiszolgáltatott helyzete eredményezte.
Épp a jog félrenézése lökte ezt az anyasági formát a szélsőséges üzleti megállapodások, visszaélések vagy a kizsákmányolás felé. Ma már gyermekkereskedelmet, sőt egyesek gyermekprostitúciót emlegetnek, holott a béranyaság és dajkaterhesség nagyon ritka esetben válhat ilyen szélsőséges bűncselekménnyé, de akkor is egy bűnszövetkezet révén, amely elrabolja a termékeny nőt és béranyaságra kényszeríti, vagy a megszületett gyermeket újabb személynek adja el profitért. Valóban voltak olyan esetek (például Indiában), hogy félreérthetően és agresszívan keresték meg a lányos családokat, sok pénzt ígérve és kevés információt adta a béranyaság útvesztőiről. (Erről szól a Can we See the Baby Bump, Please? című dokumentumfilm is.)
A méhátültetés bonyolult és megterhelő eljárása – ha nem csak kísérleti beavatkozásként alkalmaznák – a dajkaterhességet válthatná ki, de sok rizikó mellett. Való igaz, az az anya nevelné fel később a gyermeket, akinek a testében, azaz más testéből transzplantált méhében növekedne fel a magzat. A testi kapcsolat tehát korábban kialakulna, szemben a dajkaterhességgel. Ennyi előnye van az eljárásnak kétségkívül. De a dajkaterhesség lényege pont abból fakad, hogy a két nő közeli kapcsolatban van egymással, és nem a haszonszerzés, hanem a testi szolidaritás vezérli őket, azaz egymást segítik, és a gyermek születése után sem válnak szét útjaik. Ez persze igaz lehet a méhátültetésre is.
Hogy a dajkaterhesség lehetséges, és a nők képesek és hajlandók arra, hogy gyermeküknek, testvérüknek vagy más közelálló személynek segítsenek, számos, a nagy nyilvánosságot kapott botrányos béranyasági ügyekhez képest kevésbé mediatizált eset is bizonyítja. Talán meg sem tudtuk volna, hogy egy oregoni ikertestvér kihordta testvére magzatait, ha véletlenül nem pont ikerterhesség jön létre, így az ikertestvér ikergyermekeknek adott életet, az ikertestvérének.
A béranyaság és dajkaterhesség kétségkívül szabályozásra szorul, méghozzá valóban az ENSZ égisze alatt, hiszen az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha Indiában, Thaiföldön nem lehet nemzetközi béranyasági beavatkozást végezni, akkor mondjuk Nepálba költözik az iparág. Vagy míg korábban az amerikai párok az olcsóbb lehetőség miatt Mexikóba utaztak, a politikai helyzet változása miatt most Afrika felé mozdult el a reprodukciós piac. Sokan azért utaznak, vállalva pénzügyi, jogi nehézségeket, mert a saját országukban nem lehet, vagy bizonytalan az eljárásokhoz való hozzájutás, vagy olyan összegekbe kerül, amely elérhetetlenné teszi az ellátást.
Az in vitro központok a meddőség megannyi formájára kínálnak már megoldást; – így a spermium-, petesejthiány esetén segítenek, genetikai betegségek esetén teszteket végeznek, és sok esetben a nő más nő megtermékenyített petesejtjéből létrehozott magzatot hord ki a petesejt-adományozás révén. Ebből pedig az következik, hogy a méh hiányát pótló beavatkozásoknál nem lehet meghúzni a jogi határvonalat. Ha az ivarsejtek hiányára vagy nem megfelelő voltára van megoldás, akkor a méh hiányára is kell, hogy legyen válasz a meddőség kezelésével foglalkozó medicinában. Hogy milyen választ adunk, azt csak körültekintő tudományos, kockázatelemzési és etikai analízisből kiindulva érdemes eldönteni, nem pedig indulatok mentén, szélsőséges eseteken hátrahőkölve.
A szerző bioetikus, jogász, a CEU tanára. A Qubiten megjelent további írásai itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: