A patkányok tudnak bújócskázni, és még élvezik is

A patkányok kiváló kísérleti állatok, már régóta közismert, hogy meglehetősen intelligensek, de az csak most derült ki róluk, hogy bújócskázni is szeretnek. Nem is rosszak benne: ha elbújnak, csendesek maradnak, ha viszont keresik a társaikat, vígan visonganak hozzá. 

A tudományos áttöréshez a berlini Humboldt Egyetem neurológusai kitartóan bújócskáztak a patkányokkal. A kísérletben egészen fiatal, öthetes egyedek is szerepeltek, de a biztonság kedvéért 23 hetes, meglett állatokkal is játszottak. Miután megtanították nekik a játékszabályokat, az ügyes patkányokat becézgették – ez volt a jutalom, ha képesek voltak jól elbújni, illetve hatékonyan megkeresni a másik állatot. Nem csak állatokkal próbálkoztak; a tudósok először maguk bújócskáztak a patkányokkal. 

Egy idő után elhagyták a jutalmat is, de a patkányok nem bírtak leállni a bújócskázással: kiderült, hogy már csak a móka kedvéért is szívesen csinálják, sőt tudatosan törekednek is arra, hogy elnyújtsák a játékot. A patkányok képesek voltak bújóként és keresőként is játszani, meg tudták különböztetni a két szerepet, és eltérő stratégiákat alkalmaztak a két esetben. Amikor sikerrel jártak, vidáman ugrándoztak, de a kutatók az öröm más jeleit is felfedezték, az állatok agyi aktivitása is arra mutatott, hogy valóban élvezik a játékot. 

Nehéz egy patkányt elbújtatni

Michael Brecht és Annika Reinhold, a kutatás két vezetője szerint általában túl szigorú keretek között vizsgálják a kísérleti állatok viselkedését, ezért döntöttek úgy, hogy lazítanak egy kicsit a fegyelmen, és azt tanulmányozzák, hogyan lehet játszani velük. Rájöttek, hogy egy idő után már nem a jutalom motiválja a patkányokat. Azok a patkányok, amelyeket megtaláltak, gyakran újra elbújtak, ezzel is tovább húzták a játékidőt.

Konstatin Hartmann, a kutatás egyik résztvevője szerint meglepő, hogy a patkányok milyen hamar megtanultak bújócskázni, az pedig még inkább, hogy milyen okos stratégiákat alkalmaztak, amikor elbújtak. Hartmann szerint épp ez jelentette a legnagyobb kihívást a kísérletben: arra viszonylag könnyű rávenni egy patkányt, hogy keressen valamit, de arra, hogy játékból elbújjon, már nehezebb feladat. Miután viszont rájöttek, hogy mi a játék lényege, egyre komplexebb viselkedési mintákat mutattak: a kereső patkány először is ellenőrizte az addigi búvóhelyeket, majd próbált rájönni, hová bújhatott még el a társa. Azok a példányok, amelyek elbújtak, hamar beletanultak, hogy mi ad jobb fedezéket.

Freudensprung!

A kutatók szerint a patkányok tiszta játékörömére utaló jel, hogy a megtalált patkányok gyakran elfutottak és újra elbújtak, valamint hogy a kereső patkány örömében ugrált (ezt freudensprungnak nevezik a német kutatók). Jennifer Vonk, az Oaklandi Egyetem kognitív pszichológusa szerint további kutatásokra van szükség a témában, az ugyanis, hogy a bújó patkányok jobb fedezéket keresnek, szerinte természetes – amúgy is ezt tennék. 

Peggy Mason, a Chicagói Egyetem neurobiológusa szerint viszont a kutatás igencsak hasznos volt: kiderült belőle, hogy mennyire hasonlítanak egymásra a patkányok és az emberek. A kutató szerint nem meglepő, hogy a patkányok bújócskáznak, sőt, úgy véli, hogy valószínűleg épp azért, mert az emberek is – egyszerűen az az oka, hogy bújócskázni jó. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: