Laszlovszky József régész: Harmadik Buda biztosan nem létezett

Folytatódik a Közép-európai Egyetem (CEU) idén februárban kezdett Határtalan tudás című sorozata. Az új évad első témája a régészetet megújító technológiai forradalom, de szó esik majd a Pilis titkairól is. A CEU nagyelőadójában szeptember 19-én, csütörtökön 18 órakor kezdődő rendezvény fő előadója Laszlovszky József régész, a CEU középkorkutató professzora.

Qubit: A tudósok is a Föld szívcsakráját keresik a Pilisben, akárcsak a műkedvelő hobbirégészek?

Laszlovszky József: A Föld szívcsakráját véleményem szerint nem feltétlenül a régészet iránt érdeklődők keresik a Pilisben, legyenek azok akár szakemberek, akár a múlt iránt érdeklődő, a legjobb értelemben vett amatőr kutatók. A szívcsakra ugyanis sokkal inkább hit kérdése. Másrészt nem is csak az a fontos, hogy kinek milyen tudományos fokozata van, sokkal inkább az, hogy alá tudja-e hitelt érdemlően, tudományos érvekkel támasztani az állítását, bármi legyen is az. Egyébként régre visszanyúló ismeretek támasztják alá, hogy a Pilis a magyar történelem kulcsfontosságú helyszíne volt. Más kérdés, hogy többnyire idáig terjed az egyetértés a hivatásos kutatók és a műkedvelők egyes csoportjai között. Egy biztos: történettudományi módszerekkel nem lehet Dobogókőnél a Föld mélyéből hallható szívhangokat alátámasztani. Ettől még lehet, persze, hogy valaki mégis úgy gondolja, hogy ilyesmit hall ott, ez szíve joga. 

Laszlovszky József régész, középkor-kutatóFotó: Balázs Zsuzsanna

A Pilisben sokan kézzelfoghatóbb dolgokat is sejtenek. Van, aki szerint ott kell keresni az Árpád-házi királyok ősi várát, avagy Ős-Budát. Ez hit vagy tudomány kérdése?

A középkori Árpád-házi magyar királyok Budáját, vagyis az eredeti budai várat, ha úgy tetszik Ős-Budát a mai Óbudán érdemes keresni, mert ott van. Amikor a tatárjárás után felépült a ma is látható budai vár, az eredeti királyi központ nevéhez a krónikákban és az oklevelekben hozzátapadt a Vetus, avagy ősi, régi jelző. Ős-Buda csak egy van, és Óbudán már megtalálták a nyomait.

Akkor milyen Budát sejtenek mások a Pilisben?

Ős-Buda, vagyis egy potenciális harmadik Buda mítosza a 19. században, de nem a történettudományban, hanem a szépirodalomban gyökerezik. A nemzeti öntudat formálódásakor a reformkori íróink és költőink pótolni akarták a hiányzó középkori hősi irodalmat. Felbecsülhetetlen érték, hogy ezek a teremtők akkora óriások voltak, mint Vörösmarty Mihály és Arany János. Miközben a középkori krónikákat is kutatva maradandót és örök érvényűt teremtettek az irodalomban, műveik, például a Buda halála nem tekinthető hiteles forrásnak a középkori történelmünk szempontjából. A legfontosabb forrásaink közé tartoznak viszont, ha éppen azt kutatjuk, hogy mit gondoltak arról a 19. században. 

Az előzményekre később ráépült néhány időről időre felerősödő politikai szándék is. A vélt nemzeti nagyságunkkal nem, de legalábbis nagyon nehezen hozható közös nevezőre az a néhány alig észrevehető kődarab, ami Óbudán látható. Így keletkeztek azok az összeesküvés-elméletekre hajazó szólamok, amelyek hol a Habsburg uralkodók, hol a kommunista rendszer, hol pedig a finnugor rokonságot a magyarokra erőltető tudósok szándékos nemzetpusztító törekvésének vélte, hogy be kell érnünk az óbudai romokkal. Ezek ugyanis olyanok, mintha a Notre-Dame-székesegyház vagy a Sainte-Chapelle kápolna épületeit a földtől 80 centis magasságban letarolnánk, elhordanánk, aztán még a modern épületeket is ráépítenénk arra, ami marad. Nehéz lenne elképzelni azokat a fenséges és monumentális épületeket, ahogy egyébként kinéznek. De a franciák szerencséjére a szóban forgó épületek máig hirdetik a középkori Franciaország dicsőségét. A késő középkori magyar királyok, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás hatalmát épp így hirdeti az új budai vár. Ezek egykori szerepét nem is kérdőjelezi meg senki, hiszen ma is láthatók, kézzel foghatóan robusztusak. Az óbudai (eredetileg budai) királyi várból viszont alig látható valami, és az se alkalmas arra, hogy az Árpád-kori Magyarország erejét és hatalmát érzékeltesse. Az ősi budai vár az Árpád-kori Magyarország egyik legjelentősebb épületkomplexuma volt. A korai Buda ráadásul még számos további nagy és fontos épületből állt, és mindezekből egyedül a klarissza kolostor maradványai látszanak ma Óbudán, egy közönséges iskola udvarán.

Erre mi a magyarázat?

Először is a középkor végén elkezdődött a 150 éves oszmán-török hódoltság, ami egyet jelentett másfél évszázadnyi háborúval és polgárháborúval. Az ősi épületek döntő többsége ennyi idő alatt rommá vált, egy részük szinte teljesen eltűnt. Az építőanyaguk pedig beépült a modern városainkba. Székesfehérváron, a középkori koronázó és temetkezési városban például az egykori hatalmas bazilika romjaiból és köveiből épültek fel a ma ott álló barokk és klasszicista épületek. Visegrádon bárhol elkezdenek felújítani egy régi házat, abból garantáltan előkerülnek olyan kövek, amelyek jó eséllyel a középkori palotából származnak. Amikor faragott köveket találnak, azokról mindezt többnyire be is lehet bizonyítani. Az Óbudán található ősi budai vár feltárására egyébként az 1930-as években voltak viszonylag kisebb területű, de nagyon fontos ásatások. Csak aztán újabb háború kezdődött, az ásatások helyszínét visszatemették, majd ráépültek a lakóházak és a lakótelepek.  

Ha Aranynak a hősi eposza megalkotásához megfeleltek a középkori krónikások leírásai, a történészek miért mellőzik azokat ilyen könnyedén?

Az írott szövegek nem csak úgy maguktól keletkeznek, minden írott szövegnek célja van ma is, és célja volt régen is. Amikor valaki önéletrajzot ír, többnyire nem hazudik ugyan, de úgy csoportosítja vagy épp hallgatja el az információt, hogy a megpályázott állásra a lehető leginkább alkalmasnak tűnjön. Ha viszont a gyerekeinek, unokáinak ír memoárt, abban egészen másképp ír a munkájáról. Olyan ez, mint amikor ma egymás mellé teszek két újságot és ugyanarról a hírről vagy beszámolóról az a benyomásom támad, mintha két külön világban íródtak volna.

A középkori krónikák esetében szó sincs mellőzésről, viszont a történészeknek nemcsak Kézai Simon és Anonymus írásait kell fenntartásokkal kezelniük, hanem a fennmaradt írásos emlékeknek azt az egyébként objektívnek vélt nagyobbik részét is, amely hivatalos okmányokból, birtoklevelekből, adománylevelekből áll. A krónikák és a geszták, még ha nem is mindig megrendelésre születtek, gyakran egy adott dinasztia vagy uralkodó hírnevét voltak hivatottak öregbíteni. De az adománylevelekkel is érdemes csínján bánni: egy-egy birtoklevél másolásakor gyakran előfordult, hogy a birtokos megfelelő ellentételezés fejében rábírta a másolót, hogy a balkézről szerzett birtokait is írja bele a hivatalos dokumentumba, nehogy bajba kerüljön. Az oklevelek hemzsegnek az efféle hamisításokról.

A szerzetesek történetíróként sem feltétlenül voltak feddhetetlenek. Egy szerzetesrend életéről szóló iratba például nemigen került bele, ha két szerzetes úgy összeveszett, hogy erről az esetről még az éves rendi találkozón is beszélni kellett, mivel az egyik agyba főbe verte a másikat. Csakhogy az efféle találkozókon készült jegyzőkönyvekből mégis kiderül az ilyesmi is. A szövegelemzések célja nem az, hogy a történész el tudja dönteni mi az abszolút igazság. Azt viszont tudni kell, hogy adott típusú szöveg milyen témában tekinthető hitelesnek és miben nem az. Kézai, Anonymus, Thuróczy krónikáinak elemzése akkor válik történettudománnyá, amikor az elemző forráskritikát kezd alkalmazni.

És a történészek szerint van bármennyi esélye, hogy létezett egy harmadik, Ős-Buda?

Harmadik Buda biztosan nem létezett. Az eredeti, 1241 előtti budai várat nevezhetjük Ős-Budának, de az a mai Óbuda alatt van. Még ha egy pillanatra el is játszunk a gondolattal, hogy a Pilisből egyszer mégis előkerülnek egy régi vár romjai, akkor is meg kellene magyarázni, hogy a régészek mit találtak Óbudán. A klarissza kolostort nem a Habsburgok vagy a kommunisták rakták oda. Egy potenciális pilisi lelet pedig, bármi is kerülne elő, nem szolgálhatna perdöntő adalékkal a finnugor rokonság vitájában, mert a két dolognak nincs közvetlen kapcsolata egymással.

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy előkerülhet-e a Pilisből olyasmi, amire eddig még csak nem is gondoltunk, erre a válasz, hogy ez nagyon is könnyen elképzelhető. Sokáig nem sikerült például tárgyi bizonyítékát találni annak, hogy Visegrád vonzáskörzetében már a honfoglalás előtt is emelhetett valaki magasan fekvő építményt, innen eredeztethető a település neve. A régóta fennálló elmélet szerint egy ilyen építményt nevezhetett a saját nyelvén fellegvárnak a honfoglalás előtt itt élő szláv lakosság. Csakhogy a közelmúltig egyetlen olyan épületromot sem sikerült azonosítani, amely a 11. század előttről származott volna. Nemrégiben azonban a közeli Sibrik-dombon a középkorban újrahasznosított római erődben egy olyan korai templom romjai kerültek elő, amely az Árpádok kora előtt épült. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy már korábban is állt és használatban volt egy ősi vár ezen a területen egy magaslaton.

Laszlovszky József: Forráskritikával együtt válik egy krónika elemzése történettudománnyáFotó: Balázs Zsuzsanna

Visegrád egyébként más szempontból is jó példa arra, hogy a Pilis környékéről előkerülhet fantasztikus lelet. A visegrádi palotát is évtizedeken át keresték. A munkát nehezítette, hogy a Schulek Jánosnak a visegrádi lakóházak kertjében kellett volna ásni, viszont senki nem akarta megengedni, hogy a gyümölcsösében turkáljon. Végül szívós kitartással mégis talált egy olyan helyet, ahol el tudott kezdeni dolgozni. De a visegrádi királyi palota koránt sincs teljesen feltárva, pedig már több mint 70 éve folynak ott régészeti ásatások.

Pilis-ügyben nagy kár, hogy a legnagyobb publicitást az Ős-Buda elmélet kapja, pedig lenne ott mit keresni egy titokzatos birodalmi központon kívül is. Kétségtelen, hogy a történettudomány és a régészet is sokat tehetett volna azért, hogy a potenciálisan ott rejlő leleteket a nagyközönség számára is ismertebbé tegye. Ebben talán sokat segíthet a jövőben a számítógépes rekonstrukció, vagy a VR-technológia. Az ősi budai várat rejtő Óbuda esetleges feltárására és helyszíni bemutatására viszont pillanatnyilag nincs sok remény.

A Pilisben miért nem akarnak feltárásokat végezni? Az nem döntené el a vitát egyszer és mindenkorra?

A mai régészeti feltárások döntő többsége, több mint 90 százaléka nem ott folyik, ahol a tudósok ásni akarnak, hanem ott, ahol ásniuk kell, például mert autópályákat, stadionokat, lakóházakat, bevásárlóközpontokat, gátakat szándékoznak építeni a területen. Az úgynevezett tervásatásatások száma viszont elenyésző, és nemcsak azért, mert a régészeti feltárás az egyik legdrágább létező munkamódszer. Úgy lehet ezt érzékeltetni, mintha lenne egy olyan könyvünk, amelynek egy lapját le tudnánk fényképezni, ki tudnánk jegyzetelni, erősen az emlékezetünkbe véshetnénk, ám amikor lapozunk, az oldal örökre eltűnik. A régészeti ásatás ilyen: amit egyszer valaki feltár, azt soha többé senki más nem tudja még egyszer feltárni, akkor sem, ha később kiderül, hogy mást és másképp kellett volna kiásni. Ezért is van szükség perdöntő előzetes bizonyítékokra már az első csákányütés előtt.

Mi számít perdöntő bizonyítéknak?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mert egyetlen olyan kődarab sem fog a Pilisből előkerülni, amelyre rá lesz vésve, hogy „ez volt Ős-Buda vára”. Valamilyen szinten minden bizonyíték olyan, mint az írásos emlékek: egyfelől el kell tudni dönteni, hogy miben lehet hiteles a megtalált részlet, másfelől pedig tudományos igényű magyarázatot kell adni arra, hogy mi is az pontosan. A tudományos érvelésnek és értelmezésnek megvannak a szabályai. Így például a légi felvételek sem bizonyítanak önmagukban sok mindent. Össze kell azokat vetni a többi forrással. 

Ugyanakkor egyre újabb és újabb technológiai eljárások segítik a munkánkat. A közeljövőben forradalmasíthatja a régészetet egy új technológia, a LIDAR. Ez hasonlít egy légi felvételhez, a műszereket repülőgép vagy drón viszi a vizsgálandó terület fölé. Csakhogy a lézerszkennelés technológiáján alapuló LIDAR olyan területekre is belát, ahová a fényképezőgép nem. A legkisebb domborzati különbségeket is megmutatja, még erdős területeken is. Az efféle technológiai újítások hozzájárulhatnak ahhoz, hogy 5-10 év múlva olyan bizonyítékok kerüljenek elő, amiről ma még csak nem is álmodunk.

Ezek olyanok lesznek, amelyekkel egyszer és mindenkorra pontot lehet majd tenni a pilisi rejtély végére?

Még ha hozzá is tudna ehhez járulni, a vita eldöntése nemcsak eszköztár kérdése,  sok múlik a bizonyítékok értelmezésén is. A végső bizonyíték többnyire a régészeti ásatás, amit viszont nem érdemes elkezdeni megfelelő előzetes bizonyítékok hiányában. Éppen most próbáljuk rekonstruálni a muhi csatamezőt, és többször is feltették nekem a kérdést, hogy miért nem kezdünk el ásatásokat a területen. Erre az a nagyon egyszerű válasz, hogy a muhi csata helyszínét egy nagyjából 15-ször 15 kilométeres területen lehet elképzelni. Úgy két hónapnyi munka szükséges ahhoz, hogy ennek egy 10-szer 10 méteres szakaszát a régészek aprólékos munkával elemezzék. Egy-két hétre még akkor is szükség van, ha az adott szakaszon épp semmit nem találnak. Hol ássak a Pilisben, és meddig? Mennyi pénzt lehet erre áldozni, és miből?

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására szolgálnak egyebek mellett a terepbejárások, a légi felvételek, a geofizikai vagy a magnetométeres vizsgálatok, az írott források elemzése, a radar és legújabban a LIDAR. Azt például már a 19. század óta találgatták, hogy mi lehetett Pomáz határában, a Pilisszentkereszt felé vezető út melletti úgynevezett Nagykovácsi pusztán. A területen már az 1930-as években végeztek egy amatőr ásatást. A látható romok mellett ennek a feltárásnak a nagyon zavaros, néhol hitelesnek nem tekinthető forrásokra hivatkozó, hiányosan dokumentált jegyzőkönyve állt rendelkezésre. Az amatőr régész egyébként üveggyártást sejtett a romok egykori helyszínén, ám a jegyzőkönyv zavarossága miatt ezt sokan vitatták. Ennek ellenére már az egyik első terepbejárásunk során előkerült egy olyan speciális tégladarab, ami épp úgy nézett ki, mint máshol feltárt üvegműhelyek kemencéjének egy része. Ez bizonyította végül, hogy a műkedvelő régésznek igaza volt és a romok egykor üvegműhelynek adtak otthont.

Eszerint nem feszül végzetes ellentét az amatőr és a hivatásos régészek között?

Egyáltalán nem, sőt, a közösségi régészetnek fontos szerepe volt és lehet a jövőben is. Számtalan olyan múzeumbarát ember akad, aki a szabadidejében szeret például fémkeresőzni. Muhiban, a már említett csatatér-kutatás során több mint 70 amatőr régész segítette fémkeresőzéssel a munkát. A lelkesedésük és a saját pénzükből, saját maguk szórakoztatására vásárolt eszközökkel végzett munkájuk olyan információhalmazt eredményezett, amihez sehogy máshogy nem lehetett volna hozzájutni, mert ekkora létszámban nem tudtuk volna a szakemberek napi díját megfizetni.

Arról nem is beszélve, hogy a hobbirégészeknek a lelkesedése is nagy hozzáadott érték lehet egy munkafolyamatban, hiszen minél érdekesebb dolgot találnak, annál lelkesebben keresnek tovább. Elengedhetetlen viszont, hogy szakemberek irányítása alatt, és a szakmai irányelvek pontos betartása mellett dolgozzanak. Amellett, hogy pontosan követniük kell a régészeti lelőhelyek megóvására vonatkozó szabályokat, a dokumentálás szigorú szabályait is be kell tartaniuk. Az általuk talált leletek a régészeti közgyűjteménybe kerülnek, a megtalálóé az elismerés dicsősége lesz. Arról pedig már a legkülönfélébb dolgokat gondolhatja a szerencsés hobbirégész, hogy mit sikerült találnia. A szakemberek egymás közt is megállás nélkül vitatkoznak, tudományos alapokon nyugvó szakmai vitát pedig bárkivel lehet folytatni, függetlenül attól, hogy hivatásos vagy amatőr-e. 

A Qubit a CEU Határtalan tudás előadássorozatának médiatámogatója.