Ki tud megírni olyat, amit nem szabadna megírni?

Konrád György első, 1969-ben megjelent és rögtön nyugati kiadókig, kritikarovatokig jutó regénye, A látogató írása idején Szelényi Ivánnal együtt szociológusként dolgozott. Közös pályájuk 1974-ben ért véget, ebben az évben nagylélegzetű társadalomelméleti szintézisük, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz hamarabb került a politikai rendőrséghez, mint a nyugati nyomdákba. A pártállam választás elé állította a szerzőket; Szelényi a kivándorlást, Konrád a belső emigrációt választotta, de társadalomkutatóként nem működhetett tovább, itthon ezután íróként is csak tiltott szerző lehetett. Munkásságára visszatekintve számos interjúban hivatkozott úgy a társadalom- és városkutatóként szerzett tapasztalataira, mint olyan alapvető élményekre, amelyek prózaíróként sokáig inspirálták. Most ennek az élményanyagnak egyetlen, de markáns részével foglalkozunk: hogyan látta a hatalomhoz és kortársaihoz képest Konrád és Szelényi a hatvanas évek dinamikusan növekedő társadalmi csoportját, az ingázókat? Miben állt Konrád és Szelényi állításainak újszerűsége? A kérdések megválaszolásához először azt kell tisztáznunk, hogy valójában kik voltak a korszak ingázói, és mit gondoltak róluk a többiek.

Konrád György és Szelényi Iván 2015-ben a Szelényi-konferenciánForrás: szociologia.btk.pte.hu

Rossz úton járunk, ha a fekete vonatok utazóközönségére gondolunk

Ha az ingázó szó hallatán Schiffer Pál 1970-es filmje, a Fekete vonat főszereplői ugranak be először, az nem meglepő, de nem is korrekt. Ugyanis a kádári évek alatt az ingázók jelentős többségét nem a fővárosból hetente vagy havonta Szabolcsba hazajáró, pályaudvarokon féldecizők tették ki, hanem a néha nem is olyan közeli városokba a falvakból naponta bejáró, paraszti sorból származó munkások és munkásasszonyok.

Ingázók a Savaria CipőgyárbanForrás: a szerző archívuma

Számuk a hatvanas évek elején, a termelőszövetkezetek tömeges szervezése után emelkedett meg jelentősen, és már ekkor a politikai és ideológiai érdekcsatározások középpontjába kerültek. Konrád és Szelényi publikációja 1971-ben jelent meg, amikor már minden ötödik aktív kereső közülük került ki, és már majdnem egymillióan voltak. Ezekben az évtizedekben az ingázókról a sajtóban és a tudományos diskurzusban is többnyire negatív kép élt, a naponta ingázók jellemzését pedig sokszor összemosták a távolsági ingázókéval: alkoholistának, durvának, kártyásnak, primitívnek, lógósnak tartották őket. Nagyon-nagyon ritkán ejtettek szót arról, hogy a deviáns viselkedés közel sem igaz mind a közel egymillió emberre. Arról pedig még kevésbé, hogy az ingázók nem jókedvükből utazgatnak akár napi 4-5 órát sokszor fűtetlen, koszos vonatokon, vagy hogy nem egy triatlonversenyre való felkészülés kedvéért gyalogolnak és bicikliznek napi 20-30 kilométert, gyakran 10-15 kilogrammos plusz teherrel, gyerekekkel, terményeszsákokkal.

A hatalom divatot teremtett az ingázók hibáztatásából

Az ingázók nem illettek bele a „két osztály, egy réteg” modellbe, ezért a hatalom osztályok között megrekedtekként, outsiderekként tekintett rájuk. Szintén problémásak voltak a népművelés szempontjából, az 1976-ban elfogadott közművelődési törvény előtti jogrend az ingázókat kulturálisan diszkriminálta. A munkásokat a brigádhoz, párthoz, szakszervezetekhez kötődő szabadiős programokon is próbálták szocialista emberré nevelni. Ebben az időszakban az állampárt, az MSZMP legfőbb problémája az ingázókkal szemben hivatalosan az volt, hogy az utazás és az otthon végzendő mezőgazdasági munka miatt kevés szabadidővel rendelkeztek, tehát a pártnak kevés ideje maradt arra, hogy hasson rájuk.

Konrád György, az International Pen Club elnöke 1991-ben BécsbenFotó: Kurt Keinrath/APA-PictureDesk

Ráadásul a mezőgazdaság és az ipar fejlesztésében érdekelt csoportok között kialakult érdekkonfliktusok célkeresztjében is ők álltak, mert az ingázók munkaerejére a termelőszövetkezetekben és a gyárakban egyaránt szükség volt. Az ország nagy részén a vállalatok kötelesek voltak bejelenteni teljes munkaerőigényüket a helyi munkaerő-közvetítő irodába, és csak az iroda által kiajánlott munkásokat vehették fel. A tsz-ek gördülékeny működésében érdekelt lobbicsoportok ugyanakkor mindig azon voltak, hogy a munkaerő-közvetítő irodákban szigorítsanak a nyilvántartásba vétel feltételein, vizsgálják keményebb feltételek mentén a munkakönyveket, a lakcímeket és kérjenek tanácsi igazolásokat annak érdekében, hogy kiszűrjék a tsz-tagokat a potenciális üzemi munkásjelöltek közül. Az ellenoldalnak pedig az volt a célja, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb fizetésért alkalmazza az ingázókat, akár feketén is, a munkaerő-közvetítést kikerülve. Az öntudatos tsz-vezetők és érdekköreik, amikor csak tudtak, gyári razziákat indítványoztak. Mindeközben az ingázók érdekeivel senki sem foglalkozott.

Ingázók besegítenek a tsz-benForrás: a szerző archívuma

A falvak és városok közötti feszültségből adódó kisebb-nagyobb pofonokat mindkét oldalról az ingázók állták. A bejáró dolgozók földje és terménye állandóan indulatokat generált a városi, földdel nem rendelkező lakosok és a faluról ingázók között. Ezek az indulatok már régóta jelen voltak, és a Rákosi-korszak propagandája csak szította a feszültségeket. A városi lakosok irigysége leginkább abból eredt, hogy a faluról bejáró dolgozóknak a fizetésük mellett egyéb jövedelmi forrásuk is volt: a tsz-ből a családtagjuk által kapott termény vagy egyéb fizetség, illetve a háztájiban végzett munkából származó termény. A hatvanas és hetvenes években a sajtó is leginkább arról számolt be, hogy a „kétlaki” családok nagyobb jövedelemmel rendelkeztek, mint a csak mezőgazdaságból vagy csak bérből élő munkások.

A verseny célja: „megírni olyat, amit nem szabadna megírni”

Konrád György és Szelényi Iván közösen írt munkái közül mindenekelőtt az 1969-ben megjelent Az új lakótelepek szociológiai problémái és a már említett, 1974-ben befejezett, legnagyobb port kavaró könyv, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz számít ma kötelező olvasmánynak a társadalomtudományi szakokon. Az előző két kötethez képest szélesebb körben talán kevésbé ismert a többek között az ingázókra összpontosító, A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai című tanulmányuk, amelyen akkor dolgoztak, amikor Pécsett és Szegeden is az egész városra kiterjedő átfogó szociológiai kutatásokat vezettek. Konrád ekkor a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet, a VÁTI munkatársa, Szelényi pedig az MTA Szociológiai Kutatóintézetének Településszociológiai Osztályának vezetője volt. Elemzésük 1971-ben, a Valóságban jelent meg. Abban a folyóiratban, amelynek szerzői – Hankiss Elemér (1928–2015) emlékei szerint – azon versenyeztek, hogy „ki tud megírni olyat, amit nem szabadna megírni. Gyenge volt, lukacsos volt ez a cenzúra nagyon. Rengeteg ember érezte, hogy rossz a világ és próbáljunk ezen javítani. Erre nagy lehetőség volt. Egyfajta baloldali béklyóban táncolás volt, de egy hasznos táncolás volt. Elmondani a közéletben, hogy mi a rossz, és mit kell másképp csinálni. Rettentő erős hajtóerő volt.”

A következőkben Konrád és Szelényi azon megállapításait mutatom be, amelyek a tanulmány publikálásának idején forradalminak számítottak, ma pedig a korszakról szóló tankönyvekben olvashatók vissza. A szerzők azt hangsúlyozták, hogy az ingázás nem választás kérdése, hanem kényszer, mert az egyoldalúan iparosító gazdaságpolitika miatt a hatvanas évekre alulurbanizáltság alakult ki. A városokban létesülő munkahelyek száma jóval nagyobb ütemben növekedett, mint a városi lakásoké. 1960 és 1970 között a városi lakásállomány 23 százalékkal, az ipari és építőipari munkavállalók száma viszont 34 százalékkal emelkedett, ezért lehetetlen volt minden faluból felvett gyári alkalmazottnak a munkahelye közelébe költöznie.

A falun élő és a városban dolgozó ember paradoxonja

A szerzők főszereplőink, az ingázók esetében fogalmi tisztázásra törekedtek, ami nem volt jellemző a témában publikálók többségére. Konrád és Szelényi a Kemény István szociológustól (1925–2008) átvett „új munkás” kifejezését preferálták, és kiemelték, hogy az ingázók olyan meglehetősen homogén társadalmi csoportot alkottak, amelybe a parasztból munkássá vált, legnagyobb részt betanított és segédmunkások tartoztak, akik a fent említett okok miatt kényszerből utaznak naponta. Fontosnak tartották megkülönböztetni tőlük azokat, akik nem sorolhatók ebbe a homogén csoportba, vagyis azokat a szakmával rendelkező munkásokat és értelmiségieket, akik önkéntesen, életformaként választották az ingázását. 

A különbség érzékeltetéséhez álljon itt egy példa: Béla tanárként dolgozik Budapesten, de mivel él-hal a horgászatért, a fővárostól délre, egy kis faluban él, ahol csónakjával kievezve minden hétvégén hódolhat a szenvedélyének. Kálmán egész életében földműves volt, tsz-tagként mégsem boldogult, ezért naponta bejár dolgozni a legközelebbi város egyik szövőgyárába. Egész nap nehéz anyagokat pakol, napfényt nem lát, s miközben nyeli be a port, nosztalgiázik a tűző napon való kaszálásról és a földről, amit elvesztett. Konrád és Szelényi a Kálmán-féle emberekről írtak, őket tekintették „új munkás” ingázónak, a következőkben is kizárólag róluk lesz szó, illetve az ő családjaikról. Konrádék a többi szerzővel ellentétben hangsúlyozták az ingázó család egységét, ennek értelemben úgy kalkuláltak, hogy a családtagokkal együtt a népesség negyede viseli az ingázásból eredő terheket.

Ingázók társadalmi munka közbenForrás: a szerző archívuma

Mindenből a rosszabbikat választja

A kiragadott félmondatot Konrád és Szelényi a népi íróból a Rákosi-korban rendszerhű politikussá vált szociográfustól, Erdei Ferenctől (1910–1971) idézte. A szerzők bevallása szerint ez a gondolat adta a legfontosabb ösztönzést tanulmányuk megírására. Igaz, Erdeihez képest óvatosabban fogalmaztak, mint írják, szerintünk hátrányos helyzetbe sodródnak azok, akik ingázni kényszerültek. Erdei meglátását ugyanakkor senki más nem idézte, hiszen teljesen ellentmondott a propagandának, ami szerint még a hatvanas években is gyakran „kétlakinak” nevezett ingázóknak pont mindenből a jobb jutott.

Konrád és Szelényi több ponton is kikezdték a „gazdag ingázó” toposzát. Elsőként ők merték kritizálni azokat az empirikus közvélemény-kutatásokat, amelyek eredményeire támaszkodva azt harsogta a sajtó, hogy az ingázók elégedettek élethelyzetükkel. Rávilágítottak: „a relatíve kedvezőtlenebb helyzetű társadalmi rétegek, minthogy reálisan ítélik meg helyzetük megváltoztatásának szerény esélyeit, magát a helyzetüket is rózsásabban látják.” Az ingázók tehát nem voltak elégedettek, hanem megbékéltek a sorsukkal.

Hasonló jelentőségű volt a szerzőpáros azon állítása, hogy az ingázók sokkal több időt töltöttek munkával, mint azok, akik kizárólag a gyárban dolgoztak. Arra figyelmeztettek, hogy ne csak az újonnan épített, irigylésre méltóan nagy és új falusi házakra csodálkozzunk rá, hanem arra a munkamennyiségre is, amit az építőik elvégeztek. „A nyolc óra munka, a hosszú várakozás és vonatút után a feleség gyakran már az állomáson várja férjét két kapával a kezében, s mennek tovább 4-5 óra munkára vagy a részes művelés által számukra kiosztott termelőszövetkezeti területre, vagy a háztáji telekre, amely az évek során rendkívüli intenzív művelésű kisbirtokká változott.” 

Mivel gyárban csak az dolgozhatott, aki a tsz-ben nem volt tag, általában az asszony vagy valamelyik nagyszülő vitte be a családi földet a tsz-be, tehát olyan családtag, aki valójában nem bírta volna elvégezni egyedül a munkát. A városból hazaérve be is álltak melléjük kapálni az ingázók, akiknek papíron sokszor semmi közük sem volt a tsz-hez, esetleg hivatalosan segítőként voltak feltüntetve, de a munka legnehezebb részét mégis ők végezték el. Mindeközben ugyanazért a munkáért alacsonyabb bért kaptak, mint városlakó munkatársaik. Ez utóbbi volt az egyetlen vonatkozó tény, amit a szerzőkettős mellett más fórumokon is elismertek (és az ingázók szakképzetlenségével magyaráztak).

Konrád és Szelényi nem hallgatta el azt sem, hogy „[a] faluról bejáró munkás nemcsak szabad idejének egy részét veszti el, de részben meg van fosztva a városi infrastruktúrától is, amelynek létrejöttéhez az ő munkájának többletértéke is hozzájárult.” Mint rámutattak, az ingázók hiába dolgoztak a városban, csak korlátozottan vagy egyáltalán nem tudták igénybe venni az olyan szolgáltatásokat, mint a városi lakásellátás, közmű-, bolt- és vendéglátó-hálózat vagy a kulturális lehetőségek. Ráadásul a gyárakban végzett társadalmi munkát csak a gyár székhelyén lévő városban fogadták el, míg a falujuk út- és villanyhálózatának kiépítésébe gyakran önerőből kellett beszállniuk. Röviden: önerőből küzdötték le a faluban élés hátrányait.

Radikálisan előremutató és bátor volt az is, ahogy Konrád és Szelényi az ingázás jelenségét széles társadalmi keretek közé, a településszociológia és a társadalmi mobilitás fénytörésébe helyezte. Tanulmányuk konklúziója szerint az ingázóknál jelentkező deviáns viselkedési formák (túlzott alkoholfogyasztás, szerencsejáték) csak akkor fognak megváltozni, ha olyan, az ingázás által generált társadalmi konfliktusokat is sikerül megoldani, mint azt, hogy az ingázó is élvezze a városi infrastruktúra előnyeit, valamint hogy az ingázónak ne kelljen az utódaira örökítenie az általa elszenvedett hátrányokat, és járathassa gyerekét városi iskolába. Az ingázást tehát – összegezte véleményét az uralkodó diskurzussal szemben a szerzőpáros – elsősorban nem népművelési problémaként kell megragadni.

Az államszocialista időszakban az ingázásról és az ingázókról rengetegen publikáltak: a szociológusok mellett földrajztudósok, demográfusok, statisztikusok, a közlekedéstudomány és a településtudomány szakemberei, történészek, néprajzosok, filozófusok. Az általuk publikált tanulmányoknak és monográfiáknak a száma gyűjtésem szerint meghaladja a háromszázat. Mindezen tudományos munkák ismeretében kijelenthető, hogy Konrád és Szelényi az ingázók kutatásában maradandót alkottak, amikor először írták le a ma már alaptételként kezelt felismeréseket. Tették mindezt úgy, hogy egyikük sem kutatta hosszabban a témát, szellemi energiáikat csak egy rövid ideig összpontosították az ingázókra.

A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai ugyan egyetlen publikáció az életműből, mégis szilánkként tükrözi Konrád György életpályájának meghatározó vonásait: a szerteágazó kutatói érdeklődést, amelynek még mellékágai, így az ingázók esetében is alapvető állításokat tudott megfogalmazni a korról, amelyben élt. De tükrözi emberi kiállását és a ragaszkodását is ahhoz, hogy értelmiségiként kívül hagyhassa az ideológiát, amikor leül az íróasztalához.  

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.