Hogyan hűtötte le a Fidesz 1956 emlékét?
Bár a rendszerváltás utáni Magyarországon az egyes politikai pártok eltérően értelmezték az 1956-os forradalom eseményeit, mégis létezett egy olyan minimum 1956-tal kapcsolatban, amelyet egyetlen, magát demokratikusnak nevező magyar párt sem mert megkérdőjelezni. Az eltérő 1956-értelmezésekkel kapcsolatos viták 2006-ban érték el tetőpontjukat, 2010 után azonban teljesen más irányt vettek: a második és harmadik Orbán-kormány jószerivel zárójelbe tette ezeket, sőt, részben megkérdőjeleződött 1956 megalapozó mítosz jellege is, illetve az a konszenzusos alaptétel, amely szerint a rendszerváltás beteljesítette 1956 céljait.
1956-ra és az október 23-i forradalomra emlékezés kulcsfontosságú volt a rendszerváltáskor, az emlékezés lehetővé tételével vált ugyanis egyértelművé, hogy a Kádár-rendszer alaptétele, a forradalom tagadása megdőlt. A rendszerváltás eseménysorozatának legemblematikusabb eseménye nem véletlenül volt a tömegeket megmozgató Nagy Imre-újratemetés, viszont már az ott elhangzó beszédekben megjelent a legtöbb olyan 1956-os narratíva, amely a következő években is dominálta az 1989–90 utáni Magyarország közéleti vitáit.
Bármennyire egy sokszínű, zavaros, különböző ideológiai-politikai hagyományokat megjelenítő eseménysorozatról volt azonban szó, a rendszerváltáskor és a következő évek során a politikai elit folyamatosan az új magyar demokrácia megalapozó mítoszaként hivatkozott a forradalomra – már csak azért is, mert a rá való emlékezés lehetősége látványosan megkülönböztette a kibontakozó új rendszert az előzőtől, a történelmi igazságtétel jó hívószó volt, az egykori trauma, a forradalom leverése pedig feldolgozásra várt.
A rendszerváltás utáni első években az Antall-kormány és az államfő, Göncz Árpád egyaránt igyekezett azt hangsúlyozni, hogy 1990-ben megvalósultak 1956 követelései, a kezdeti euforikus egység azonban hamar elkezdett széttöredezni: az egységről beszélő Gönczöt már 1992-ben kifütyülték a Kossuth téren, a Pongrátz Gergely vezette volt szabadságharcosok állandó kihívást jelentettek, és vitatták a rendszerváltás eredményeit, akárcsak az MDF-ből kiváló MIÉP, 1993-ra pedig az egység hangsúlyozásának helyét teljesen átvette az eltérő hagyományok versengése.
A reformmarxisták és a pesti srácok
1956 politikai örökségét tekintve alapvetően három különböző irányzat különböztethető meg:
az első a baloldali értelmiségi, reformkommunista, demokratikus szocialista vonal, amelyet Nagy Imrével és körével azonosíthatunk;
a második a fegyveres felkelők hagyománya, az utcai harcosoké, akik egy leegyszerűsített és radikálisan nemzeti álláspont képviselőiként tűnnek fel a rendszerváltás után;
a harmadik pedig a munkástanácsoké, akiknek politikai örökségével, a munkás önigazgatás és önkormányzatiság hagyományával egyik párt sem azonosította magát a rendszerváltás után.
A fő töréspont így alapvetően a baloldali reformmarxista örökség és a Nagy Imre-vonal, valamint a „pesti srácok” egyre radikalizálódó nemzeti irányzata között alakult ki. A két versengő hagyomány közül a nemzetinek sikerült több teret nyernie, főleg miután 1994 és 1998 között a Horn Gyula vezette szocialista kormány jószerivel teljesen kimaradt az 1956-értelmezésekből. A kétes múltú Horn végig néma maradt a megemlékezéseken, így azonban a kormány gyakorlatilag üresen hagyta az 1956-os örökség szimbolikus terét. Ezt az ellenzék ki is használta, benyomult oda, elkezdte kialakítani saját 1956-os narratíváit, és a nemzeti tematikával operálva elkezdte kisajátítani a forradalom emlékét.
A két hagyomány közti szembenállást lefordíthatjuk a politikai jobb- és baloldal közti szembenállásra is: míg a jobboldali pártok közeledni próbáltak a szabadságharcos szervezetekhez, alkalmanként együtt ünnepeltek velük, és próbálták felvállalni követeléseiket, addig az MSZP végül Nagy Imrében találta meg a kapcsolódási pontját 1956-hoz – igaz, csak 10 évvel a rendszerváltás után, a szocialisták pártszinten ugyanis csak 2000-ben emlékeztek először a forradalomra.
A Horn-kormány idején így a jobboldali 1956-os diskurzus állandó elemévé válhatott a baloldal, valamint az „igazi” forradalmárok örököseinek szembeállítása. Ehhez 1995-ben a magát akkor már Magyar Polgári Pártként definiáló Fidesz is csatlakozott, 1997-től a párt szótárában azonban a nemzetit felváltotta a „polgári” eszmeiség, amelyhez a polgári demokratikus értékeket társították, ezáltal az eredeti 56-os hagyományoktól némileg elrugaszkodva kialakítva egy „polgári 1956” narratíváját.
A párt 1998-ban kormányra kerülve is megtartotta 1956 polgári forradalomként való értékelését, ezzel egyaránt eltávolítva magától a volt harcosok és a baloldali értelmiség hagyományát, emellett pedig folytatta a társadalom felosztását jókra és rosszakra, forradalmárokra és a forradalmat leverőkre. Ez a fajta diskurzus akkor vált politikailag még hasznosabbá számukra, amikor 2002-ben a Fidesz elveszítette a választást. Ekkortól az MSZP elődpártjának ’56-os múltját kihasználva a forradalom emlékezetét a kormány delegitimálására használták fel, míg a kormány Nagy Imrével példálózva olyan értékeket hangoztatott, mint a tisztesség, a becsület, a nemzet, a demokrácia, a szabadság és a függetlenség, illetve egy állítólagos objektív nézőpontból próbált a múltra tekinteni.
Az MSZP „objektív” történelemszemlélete viszont nem volt képes arra, hogy hatékonyan visszaverje az ellenzékből érkező támadásokat, a Fidesz ugyanis egyre tudatosabban játszott rá arra, hogy a kormányon lévő MSZP-t 1956-ból eredeztetve „nemzetietlennek”, ezáltal pedig illegitimnek mutassa be. A Fidesz egyre közelebb húzódott a szabadságharcosok hagyományához, és bár Gyurcsány Ferenc előbb miniszterként, majd miniszterelnökként igyekezett megkerülni a jobb- és baloldal szerinti felosztást, helyette egy győztes, haladó forradalom képét kínálva, 2005-re a kormányt nagyjából sikerült is kizárni az '56-os hagyományból, a rendezvényeit már ekkor többször megzavarták.
A szembenállás 2006-ban érte el csúcspontját: az úgynevezett őszödi beszéd szeptember 17-i kiszivárgása utáni eseményeket a tüntetők maguk is, de a társadalmi diskurzus is hamar párhuzamba állította az 1956-ban történtekkel, a tüntetők pedig számos gesztusukban merítettek 1956-ból, mintegy újraélve-újrajátszva azt: a MTV székházának ostromát párhuzamba állították a Magyar Rádió székházának 1956-os ostromával, leverték a vörös csillagot a Szabadság téri szovjet emlékműről, újrahasznosították az egykori jelszavakat, ráadásul a 2006-os események október 23-án érték el csúcspontjukat. A kormányellenes tüntetők ’56 örököseiként tekintettek magukra, ezt pedig az is erősítette, hogy a szabadságharcosok szervezetei a legtöbb esetben csatlakoztak is a tüntetőkhöz, ezzel mintegy legitimálva a megmozdulásokat.
A következő években a Fidesznek sikerült magánál tartania 1956 örökségét, amelyet a kormányellenes hangulat fenntartására használt fel, 2010-ben kormányra kerülve azonban új hangot ütött meg.
A közös nevező: a szabadságvágy és a függetlenség
Fontos megjegyezni, hogy bár a rendszerváltás utáni 16 évben a magyar politikai közélet kihasználta 1956-ot, egymásnak olykor teljesen ellentmondó jelentésekkel ruházva fel az egykori forradalmat, valójában egyetlen párt sem kérdőjelezte meg október 23-a ünneplését, még ha egyes pártok, köztük az MSZP, hosszú évekig nem is tudtak mit kezdeni az ünneppel. Az 1956-os vitákban az eltérő interpretációk ellenére is található egy-két olyan kapcsolódási pont, amely közös alap volt minden párt esetében: ilyen az, hogy a forradalomban a szabadságvágy nyilvánult meg, hogy a felkelők legfőbb célja az ország függetlenségének elérése, valamint a szovjet behatás alóli felszabadulás volt, illetve az is, hogy 1956 céljai megvalósultak a rendszerváltáskor. Ez a III. köztársaság egyik alaptételévé lett, amelyet csupán a MIÉP és a parlamenten kívüli szélsőséges csoportok nem fogadtak el.
A Fidesz 2010-ben kormányra kerülve azonban felrúgta ezt a konszenzust: a májusban kiadott Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatában már az „átmenet két zavaros évtizedének” nevezte a rendszerváltás óta eltelt időszakot, azt sugallva, hogy az ország csak a Fidesz 2010-es győzelmével tudta visszaszerezni önrendelkezésének jogát. A dokumentum arra utal, hogy az 1956-os célok csak ekkor, 2010-ben valósultak meg igazán, és maga Orbán Viktor is ezzel érvelt 2010. október 23-án, amikor korábban befejezetlen 1956-ról beszélt, valamint arról, hogy a harc csak ekkor, 2010-ben a Fidesz győzelmével zárult le igazán, amely egyben az '56-osok, a rendszerváltók és a szabad magyarok győzelme is. Bár az Alaptörvénybe már finomítva került bele a megfogalmazás, miszerint az első szabad Országgyűlés képviselői kimondták, hogy a „mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki”, mégis elkezdődött a forradalom emlékének lehűtése.
Míg a Fidesz 2010 előtt mindent megtett azért, hogy újra jelenvalóvá tegye az egykori eseményeket és szembenállásokat, kormányra kerülve már azt kommunikálta, hogy egy csapásra megvalósultak az egykori követelések, a forradalom a múlthoz tartozik. Bár 2010-ben Orbán a Kossuth téren mondott beszédet október 23-a alkalmából, 2011-ben, 2014-ben és 2015-ben nem is volt az országban az ünnepen. A miniszterelnök a 2010-es beszédben méltatta utoljára Nagy Imrét, akiről a továbbiakban csak említés szintjén emlékezett meg 2017-ben, amikor más forradalmárok nevei között felsorolta Nagyét is.
Nagy Imre hanyagolásával a Fidesz-kormány kimondatlanul is a szabadságharcosok emlékezetét karolta fel, a korábban minden kormánynak gondot okozó, külön ünneplő szervezetek tagjai pedig a forradalom arcképcsarnokában is előkelő helyet kaptak: a megtorlás során kivégzett Mansfeld Péter, Csizmadi Ferenc, vagy Fejes József Tibor mellett a rendszerváltás után a legnagyobb szabadságharcos szervezetet vezető Pongrátz Gergely, illetve a fideszes képviselő Wittner Mária is felkerült egy-egy óriás épülethálóra 2016-ban, de még a párt holdudvarához tartozó Dózsa Lászlót is elismerték, holott nem is feltétlenül ő szerepel az állítólag őt ábrázoló képen.
Bár volt rá példa, hogy a kormány ünnepségét sípolók zavarták meg 2016-ban, ezért dupla kordonnal kellett körbevenni a Kossuth teret, 1956-tal operálva és a forradalom emlékét mozgósítva továbbra is nehezen lehet támadni a Fidesz-kormányt, amely 2002 után sikeresen sajátította ki a forradalom „nemzeti” örökségét, majd karolta fel végül a szabadságharcosok emlékezetét is. A Jobbik ugyan többször megpróbálkozott a kormányt 1956-os alapon támadó narratívával, ezt nem sikerült eléggé átütően kommunikálni, már csak azért sem, mert a Fidesz kormányra kerülése után 1956 jelentőségének csökkentésével lehűtötte a forradalom emlékezetével kapcsolatos vitákat is.
Egry Gábor politológus szerint mindez azért is alakult így, mert a párt történelemfelfogásába nehezen illeszthető be az 1956-os forradalom: eszerint ugyanis az ország története egy folyamatos nemzeti harc a megszállókkal a szuverenitásért, amely végül 2010-ben teljesedik be, de ebben 1956 nem kulcsfontosságú, csak egy fejezet, kifejeződése a magyarok általános szabadságszeretetének és hősiességének. Egry szerint a Fidesz az '56-os baloldali hagyománnyal sem tud mit kezdeni, ezért inkább csak egyfajta szűkített értelmet próbál adni a forradalomnak.
A kormány emellett a külpolitikai orosz tájékozódás miatt igyekszik 1956 szovjetellenességéről is elterelni a szót: az egykori eseményeket inkább aktualizálja, a Szovjetuniót inkább a jelen Európai Uniójával állítja párhuzamba, gyarmatosító törekvésekről beszél, a migrációs nyomással összefüggésben pedig a kultúra és a haza védelmének és függetlenségének fontosságát hangsúlyozza.
A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.
Felhasznált irodalom:
Benazzo, Simone: Features of Fidesz's Politics of Memory. In: Journal of Nationalism, Memory & Language Politics, Vol 11. (2017) Issue 2. 198–221. o.
Fazekas Zsuzsanna: Küzdelem az igazi 1956-ért. 1956 eltérő politikai értelmezései a rendszerváltástól az ötvenéves évfordulóig. In: Valóság, LX. évf. (2017) 11. sz. 89–104. o.
Gyáni Gábor: Az ’56-mítosz, az emlékezet tere. In uő: Relatív történelem. Budapest, 2007. 155–166. o.
György Péter: Néma hagyomány. Kollektív felejtés és a kései múltértelmezés: 1956 1989-ben. (A régmúlttól az örökségig). Budapest, 2000.
Szabó Ildikó: Nemzet és szocializáció. A politika szerepe az identitások formálódásában Magyarországon 1867–2006. Budapest, 2009.