Televízióval a szocializmusért!
1996 óta a mai napon, november 21-én ünneplik a Televíziózás Nemzetközi Világnapját. Nálunk ebben az évben került sor az utolsó össznépi televíziós vetélkedőre, a Ki mit tud?-ra.
Ugyan a virágok felmutatásával zajló zsűrizés több mint húsz év távlatából mókás látványt nyújt, egy mai huszonévesnek is kész időutazás, mégis nagyon távolt áll attól a hangulattól, ami az idősebb generációnak a tévés vetélkedőkről eszébe juthat. A jelen cikk ez utóbbi korszakba, a tévézés hőskorába és a klasszikus Ki mit tud?-ok éveibe repít minket vissza, amikor még Koncz Zsuzsa énekelt a később emblematikussá váló tehetségkutatóban.
19-re lapot húzni?
A még mindig aktív énekes, Koncz Zsuzsa karrierjének kezdete szinte megegyezik a magyarországi televíziózáséval. Koncz 1962-ben lépett fel először a vetélkedőben, ekkor még csak öt éve volt állandó tévéadás. Igaz, időközben gyorsan zajlottak az események: előbb lefutott egy hároméves terv (1958–1960), majd azon nyomban belekezdtek az ötéves tervbe is (1960–1965). A Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP vezetői amennyire csak tudták, pörgették a fejlesztéseket, hogy minél előbb elnyerjék az újonnan kiépült rendszernek azt a legitimitását, amit csak a társadalomtól kaphatott meg. Az ’56-os forradalom véres leverése után mindössze három hónap telt el, amikor újtára indult – ekkor még heti két nap a Széchenyi-, azaz korabeli nevén Szabadság-hegy 50-90 km-es körzetében fogható – kísérleti tv-adás. A nagyközönség pedig már a Kádár nevével fémjelzett korszak első május elsejei felvonulását is élvezhette a tévéképernyők előtt.
Tudva azt, hogy ’56 novembere után ekkor vonult először nagy és kiszámíthatatlan tömeg az utcára, merész tettnek tűnik műsorra tűzni a felvonulást, amely tüntetéssé is fajulhatott volna. De ha utánanézünk a számoknak, kiderül, hogy mégsem vállaltak akkora kockázatot: 1958 végére csak valamivel több mint ötezer készüléket adtak el, így ha 1957. május 1-je délután minden készülék előtt 10-15-en ültek, akkor is legfeljebb ötvenezren láthatták a felvonulást. Bár készítettek színes felvételeket magáról az eseményről is, a tévéközvetítés természetesen ekkor még fekete-fehér volt, a színes műsorig több mint tíz évet kellett várni. A 1970. április 4-i seregszemle közvetítése volt az első műsor, amit a vörös minden árnyalatában megcsodálhatott az ekkora már több milliós nézősereg.
A tévé, „modern korunk házi istene”
A népművelés és a televízió kapcsolatáról először 1964-ben, majd később ’66-ban is tartott a Művelődésügyi Minisztérium, a Magyar Rádió és Televízió és a Népművelődési Intézet többnapos szemináriumot. Az előadások írott változatait még a konferenciák éveiben kiadták, terjesztették, és referenciapontként tekintettek rájuk. Az itt elhangzott véleményeket később rendszeresen idézték a napi- és hetilapok is. A konferencia alapgondolata az volt, hogy a televízió „modern korunk házi istene” – az egyik felszólaló használata ez a fogalmat –, akinek az oltárán közel sem mindegy, hogy miként áldozunk. Fontosnak tartották megkülönböztetni az amerikai tévéműsort attól, amit itthon sugároztak. A tévének minden olyan ma már közmegegyezéses negatív tulajdonságát, amire az USA-ban már a hatvanas évek elején rájöttek – mint példáu a passzivitásra szoktatás, az erőszakos viselkedésre ösztönzés – kizárólag az imperialista országok sajátosságának tartották. Az alaptétel tehát az volt, hogy a tévénézés hasznos a szocialista társadalomnak, mindössze arról vitatkoztak, hogyan lehet a televízió adta népművelési lehetőségeket a legjobban kihasználni. Rengeteg vadabbnál vadabb ötlet született, itt csak azokat mutatom be, amellyel a legnagyobb társadalmi csoport – vagy ahogy a korszakban nevezték, a legnépesebb osztály –, a parasztság vélt és valós népművelési igényeit akarták kielégíteni.
A 83 éves, tsz-nyugdíjas Józsi bácsi igenis nézzen balettet!
Na de miért is? Hiszen a mai huszonévesek sem várják el, hogy WhatsAppon írjon rájuk a nagymamájuk, hogy elkészült a szilvás gombóc, és a VR-termekbe sem a nagypapájukkal járnak. A döntő különbség azonban az, hogy a hatvanas években a tv egy modern technikai vívmányon túl a kultúrforradalom legfőbb eszközének számított. A televíziónak nem pusztán hírközlő feladatot szántak, hiszen a rádióból a friss híreket, a sajtóból pedig a részletesebb tájékoztatást és véleményformáló eszmefuttatásokat is megkapta az ekkor már jórészt írni-olvasni tudó falusi lakosság jelentős többsége. A televízió elsősorban nevelésre volt hivatott. Jól mutatja ezt, hogy amikor éppen nem istennek nevezték, a másik végletbe estek, s olyan fegyverrel azonosították, amit egy világméretű ideológiai harcban kitűnően lehet használni.
A kultúrpolitikusok a televízió esetében hasonlóan érveltek, mint a könyvtárak mellett: a termelőszövetkezetek megalakítása után (tehát 1961-től) meginduló nagyüzemi termelés igényli a magasabb műveltségű falusi társadalmat. Ezt pedig úgy lehet elérni, hogy megpróbálnak minél több emberrel magaskultúrát nézetni (ha akarja, ha nem), például balettközvetítést vagy szépirodalmi adaptációból készült filmeket. Azt, hogy ez a törekvés mennyire lehetett sikeres, nehéz megállapítani. A kutatások és visszaemlékezések szerint a legnépszerűbb adásnak mindvégig a focimeccsek közvetítései számítottak. Mindeközben a korszakra jellemző stílusban megírt cikkek sora arról számolt be, hogy az idős falusi nénik már az irodalmárokat meghazudtolva vitatkoznak Az ember tragédiájáról, amit nehéz elhinni.
Proton professzorokkal a falusi gyerekekért
A falusi népművelők és tanítók a legfiatalabbaktól a legidősebbekig mindenkit a tévé elé akartak ültetni. Az újdonságra nyitott gyermekekkel és tinédzserekkel könnyű dolguk volt. A tsz-klubokban bevett szokásnak számított, hogy a magnókazettára rögzített kabaréműsorok adásait a fiatalok szó szerint betanulták, majd előadták őket a helyi művelődési házban. De a szórakozást mindenekelőtt instrumentalizálni akarták, és valóban rengeteg olyan cikket olvashatunk, melyben a népművelők azzal dicsekedtek, hogy az Olvasóterem című műsor és a regényekből készült filmadaptációk láttán azok a gyerekek is könyvet akartak venni a kezükbe, akik otthon még sohasem láttak nyomtatott olvasmányt, nemhogy szépirodalmat. 1964-től útjára indult Iskolatelevízió című műsor a kisebbek számára többek között környezetismertet, orosz nyelvet, a középiskolásoknak kémiát és fizikát tanított. Az órákat olyan kiváló szaktanárok mellett, mint Öveges József fizikus, sztárszínészek tartották: Kolumbusz Kristófról például Mécs Károly mesélt a hallgatóságnak.
A pedagógusok fél évvel korábban megkapták a műsorok sugárzásának időpontjait, tartalmát és a tantárgyi útmutatókat, ezek szerint tervezhették tanmenetüket. A modern technika falvakba és tanyákra történő eljuttatása kiemelt figyelmet kapott, hiszen ezeken a helyeken a tananyag szemléltetését csak így lehetett megoldani. A hatvanas évek végén intenzív, országos mozgalom is indult. A „Tv-t minden iskolának!” eredményeként 1970 tavaszáig ötezer készüléket juttattak el nélkülöző intézményekbe. A hatvanas és hetvenes évek fordulóján számos beszámoló stílusban írt hosszabb-rövidebb cikk szólt arról, hogy az adakozásnak és a közösségi összefogásnak köszönhetően lett egy-egy iskolának televíziója, amit esténként persze a felnőttek is nézhettek.
A tévénéző szuperhős
Az általános iskolából kikerült falusi korosztály tévénézésre szoktatása keményebb diónak, ám mindenképp szükséges feladatnak bizonyult. Nem volt magától értetődő, hogy ha egy község televíziót kap, akkor a környék apraja-nagyja összegyűlik előtte. A felnőtteket sokszor győzködni kellett, hogy igenis megér nekik egy-egy hasáb tűzifát a délutáni ismeretterjesztő műsor megtekintése. A tanyavilágban a tévézéshez pár kilométert gyaloglókat a napisajtó sokszor igazi hősöknek nevezte.
Ma már elképzelhetetlennek tűnhet, de a Népművelés című folyóirat állandó rovatban közölte a következő hónap tévéműsorát, hogy a népművelők felkészülhessenek belőle. Az évek során újabb és újabb segédanyagokat bocsátottak a lelkes szakemberek rendelkezésére: kvízkérdéseket, totókat, történeti filmeknél eseménytörténeti ismeretterjesztő összefoglalót is ajánlottak a filmek mellé. A falusiak számára külön mezőgazdasági filmsorozattal is készültek. Változó volt, hogy a népművelők közül ki mennyi energiát fektetett ebbe. Lehetett olvasni arról is, hogy voltak, akik túlzásba vitték a dolgot, és állandóan előadást tartottak mindenütt, de jelentek meg olyan dorgálások, miszerint a falusi népművelők „[l]egfeljebb politikai szállóigéket tűznek a falra gombostűvel.”
Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk
Magyarországon a tévéműsort az indulástól kezdve népszerűvé tudták tenni. Jól mutatják ezt a számok is: míg az előfizetők száma 1958-ban alig haladta meg a 7000 főt, kevesebb mint tíz évvel később, 1967-ben ünnepi műsorban köszöntötték az egymilliomodik előfizetőt, s ekkora a legnépszerűbb műsorokat 3-3,5 millióan nézték.
1968-ban a hét hat napján volt adás. A hatvanas évek második felére számos magyar tévésztár született: Várkonyi Zoltánnak 1957-ben indult első műsora Művészet címmel, és már azt az 1958-as évet is az ő kabaréjával köszöntötték, amikor Vitray Tamás először állt a kamerák elé.
Persze a televíziós technika is rohamosan fejlődött: nemcsak a magyar gyártású készülékekből jelentek meg az újabb és újabb típusok, hanem egyre több adótornyot emeltek. A folyamatosan bővülő műsorválaszték és a nyugati határszélen fogható osztrák adók ellenére azonban itthon sem tudták megteremteni a szabad tévézés illúzióját. Később, a csempészett VHS-kazetták korában a Ceaușescu-rendszerhez hasonlóan nálunk is kialakult egy párhuzamos médiavilág, melyben Chuck Norris egyszer csak legyőzte a szocializmust.
A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.
Felhasznált források, irodalom
Békés Ferenc: Parasztság, népművelés, televízió. Néhány gondolat a tsz-tagok kulturális igényeiről. In: Alföld, 1966/11. szám, 46‒50.
Bényei József: Klubok és társalgók. Alföld, 1962/5. szám, 85‒90.
Călugăreanu, Ilinca: Chuck Norris vs. Communism. (Dokumentumfilm.) 2015.
Gerő Gyula: Művelődési otthonok és könyvtárak. Könyvtáros, 1963/4. szám, 199‒201.
Harangi László (szerk.): Televízió és Népművelés Konferencia [sic]. Salgótarján, 1964. május 19–20. Budapest, 1964.
K. Horváth Zsolt: Televíziós kultúra az 1960–1970-es években és a Táncdalfesztivál I–II. In: beatkorszak.blog.hu, 2017. október 9.
Kaposy Miklós: A Magyar Televízió rövid története az adás megindulásától 1974-ig. In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században, Kultúra, művészet, sport és szórakozás. III. kötet. Budapest, 2000.
Kunszabó Ferenc: Szabadidő és népművelés. Palócföld, 1967/3. szám, 47‒54.
Nádházi Lajos: Televízió és népművelés. Palócföld, 1967/1. szám, 98‒100.
Oláh Gergely: Történetírás mozgóképekben. In: www.tvarchivum.hu.
Öhl Krisztina: Iskolatelevízió. In: retro.network.hu.
Pártos Judit: A demográfiai tényezők hatása a művelődésre. (A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Csoportjának és a Magyar Tudományos Akadémia Demográfiai Bizottságának kiadványai, 15.) Budapest, 1967.
Szabady Egon: Művelődésstatisztikai adattár. Budapest, 1968.
Unhy Jenő: Ezer falusi lakos és a könyv. Budapest, 1965.
