Ne féljünk a jövőtől, hanem tanuljuk meg szeretni!

A homo sapienstől a homo digitalisig – ezzel a címmel rendezték meg múlt szerdán a Telekom MOST Fórumot a Telekom-székházban. Az est meghívott vendégei arról beszélgettek, hogy hogyan változtatta meg az életünket a technológia. Szenzorok, szerverek, alkalmazások és gigabites hálózatok vesznek körül minket – de hogyan hatnak ezek ránk? Hogyan fogják befolyásolni az életünket? Ki és mire fogja őket használni?

Ötvenezer éves aggyal az 5G-ig

Frankó-Csuba Dea innovációs coach a konferenciát megnyitó beszédében elmagyarázta, hogy miért hallunk manapság annyit arról, hogy a technológia alapvetően változtatja meg az életünket. Gyakran mondják, hogy ez a negyedik ipari forradalom kora, és ez nemcsak sajtóközleménybe illő frázis. Az első ipari forradalomban elkezdtünk gépeket használni, amivel kiváltottuk az emberi munkaerőt. A második hullámban jött az elektromosság, a harmadikban a mobilkommunikáció. A negyedik ipari forradalom viszont nem azt változtatja meg, ahogy a dolgokat végezzük, hanem minket változtat meg.

Ma már lehetőségünk van biológiai, digitális és fizikai rendszerek összeolvasztására. Az elmúlt évtizedekben megtapasztalt technológiai változások az emberiség történetében eddig példátlan lehetőségeket nyitottak meg. És nem is nagyon tudunk vele mit kezdeni, mert evolúciós szempontból sokkal lassúbb ütemű változásokra vagyunk bedrótozva. Az agyunk nagyjából ötvenezer éve változatlan, legfeljebb az emberiség átlagos intelligenciahányadosa nőtt néhány IQ pontnyit.

De az emberi agy információfeldolgozási sebessége sokkal lassúbb tempóhoz van szokva. A kezdetleges mezőgazdasági tevékenységhez először fel kellett találni az öntözéses gazdálkodást, és évszázadoknak kellett eltelnie, mire az emberiség használni kezdte a matematikát. További évszázadok múlva alakultak ki azok az európai társadalmak – például a Római Birodalom –, amik a mai jogrend alapjait is lefektették.

Ezekhez a változásokhoz tudtunk alkalmazkodni, de több száz évünk volt rá. Az a társadalmi-kulturális hagyaték, amit emberként, társadalomként, rendszerben és jogrendként hoztunk magunkkal, választ tudott adni a mindennapi kérdésekre. Ma már a technológia diktálja a tempót. Villámgyorsan kell olyan kérdésekre választ adnunk, mint hogy egy döntési helyzetben kit üssön el az önvezető autó, vagy hogy etikus-e módosítani az emberi DNS-t.

Az új műszaki és tudományos felfedezések a tudás jellegét is megváltoztatják. A nyomdagép feltalálása történelmi fordulatot hozott abban, hogy skálázhatóvá, reprodukálhatóvá tette a tudást, így eljuttathattuk azt másokhoz. Az ilyen ütemű változásokat a jogrend és az emberi gondolkodás még tudta követni. De az azóta eltelt évtizedekben a fejlődés exponenciálissá vált: először bevezették a gőzgépet, majd jöt a repülőgép, a penicillin és az atombomba, és az elmúlt ötven évben embert küldtünk a holdra, feltaláltuk a mikroprocesszort, a nanotechnológiát, az okostelefont és a 3D nyomtatást, és már a gyakorlatban is használjuk a mesterséges intelligenciát.

Frankó-Csuba szerint a világ attól tud fejlődni, hogy a tudás ma már a digitális hálózatokon keresztül, elképesztő sebességgel terjedhet. Három és fél milliárd embernek van internet-hozzáférése, és rövidesen még többen fognak csatlakozni. A változásnak ez a tempója sokak számára felfoghatatlan. Nincs elég időnk, hogy megszokjuk az új technológiát, kialakítsuk a hozzá tartozó szabályrendszert, majd tovább adjuk a tapasztalatot az új generációnak. Az is lehet, hogy mire elsajátítunk egy új készséget, jön egy új fejlesztés, amihez ismét alkalmazkodnunk kell, és meg kéne tanulnunk jól használni.

Bill Gates szerint – idézi Frankó-Csuba – az ember mindig alulbecsüli azt, hogy mi fog történni a következő két-három évben, és túlbecsüli azt, hogy mi fog történni a következő tízben. A távoli jövővel kapcsolatos elvárásaink általában bizakodóbbak, de legalább annyira fontos, hogy az odáig vezető lépések milyen sorrendben követik egymást. Ha ez nem sikerül elsőre, az is a fejlődés természetes része. Az első palmok – a korai okostelefon-kezdemények – még bumfordiak, nehezen használhatók voltak. Nem látszott, hogy ezekből fog kinőni az iPhone. De akkoriban még sokan betárcsázós internetet használtak, ma meg az 5G szabványokról beszélgetünk.

A jövőt mindig nehéz a jelenből megtippelni. Lord Kelvin 1895-ben még azt sem tudta elképzelni, hogy a levegőnél nehezebb repülő szerkezetet lehetne alkotni, pedig ő a korának egyik legkiemelkedőbb tudósa volt. De ugyancsak szkeptikusak voltak azok, akik nem hitték, hogy egy rakéta ki tudna szakadni a Föld gravitációs vonzásából. Ehhez képest 1919-re már túl voltunk az első transzatlanti repülésen, 50 éve embert küldtünk a Holdra, és a sokáig luxusnak számító repülés ma már gyakorlatilag tömegközlekedés.

A régi, a változásokat évszázadokban mérő rendszerek egyentudást adtak át: kész módszereket alkalmaztak arra, hogy mit kell megtanulni az élethez. A világnak akkor erre volt szüksége, de ez ma már nem elég. Ma már új tudományágakat alkotunk, komplex forrásokból állítunk össze eddig nem létező rendszereket, és magunknak kell rájönnünk, hogy hogyan kell egy problémát megoldani, és hogy hogyan kell értéket teremteni egy ilyen környezetben. Mivel nem ehhez vagyunk szokva, magunkat is újra fel kell találnunk.

Ahhoz, hogy relevánsak maradjunk – mondta Frankó-Csuba – három dologra van szükség: céltudatos (purpose-driven) gondolkodásra, fantáziára és a rácsodálkozás képességére, illetve tudatos döntéshozatalra. A relevancia azért fontos, mert az innovációnak is mindig relevánsnak kell lennie. Muszáj felmérnünk a pontos igényeket, mert lehet, hogy több éves csúszásban leszünk egy-egy ötletünket megvalósításával.

Frankó-Csuba példaként megemlíti a dubaji kikötőt, amit irtózatos pénzekért építettek, és a beruházás még az optimista becslések szerint is csak húsz év múlva fog megtérülni. Ugyanakkor egyre újabb hírek érkeznek arról, hogy a drónok hatótávolsága és teherbíró képessége rohamosan növekszik. Ennek tükrében elképzelhető, hogy az árufuvarozásra mégsem a tengeri teherforgalom lett volna a legalkalmasabb megoldás, hanem az olcsóbb és gyorsabb légi szállítás. Éppen ezért fontos – mondta Frankó-Csuba –, hogy mire lesz jó a minket körülvevő technológia. Minden fejlesztésnek végig kell gondolni a többszintű hatásait, hogy eljussunk valahova egy problémamegoldási folyamattal. De arra is figyelnünk kell, hogy ez a folyamat milyen környezetbe fog megérkezni.

Emberben számoljunk, ne megabitben

A fórum második részében Máté Krisztina moderációja mellett Wéber Mátyás, a KPMG menedzsere, dr. Meskó Bertalan orvosi jövőkutató, Szertics Gergely, a Mesterséges Intelligencia Koalíció szakmai vezetője, Szilas Gábor, a Magyar Telekom Connectivity Tribe munkatársa, illetve a konferenciát indító Frankó-Csuba Dea beszélgettek a technológia és a hálózatok hatásairól.

Máté Krisztina kérdésére – elképzelhető, hogy az internethez való hozzáférés valaha alapvető emberi jog lesz? – a résztvevők megemlítették, hogy az emberek az információhoz való hozzáférést már most alapvető emberi jognak tartják, és bőven élnek is a lehetőséggel, hogy hozzáférjenek.

Szilas Gábor szerint az internetről automatikusan feltételezzük, hogy mindig és mindenütt jelen van – és nemcsak az átlagember, hanem azok is, akik az új eszközöket tervezik. Egyre több kütyü kapcsolódik a hálózatra, amiknek eltérő igényeik vannak, és ezekre mindig más és más megoldásokat kell szállítani. Egy híroldal megtekintéséhez vagy egy videó megnézéséhez a mai internet jó. De akkor is, ha 4K felbontásban nézzük a videót? Akkor is, ha ketten kétfélét nézünk? Akkor is, ha közben nagy felbontású zenét streamelünk? És akkor is, ha a hálózatunkhoz 8-10 másik eszköz csatlakozik? Ezek a párhuzamos felhasználási területek ugyancsak kibővítik a kérdést: így már nem triviális, hogy mindenhol van internet, és elég hozzá a sávszélesség is.

Ahhoz a hálózatoknak, a szolgáltatásoknak és a díjcsomagoknak kell együtt mozogniuk, hogy garantálni tudják az ígért felhasználói élményt, de ez nem mindig sikerül. A technológia gyorsan fejlődik; nem várható el, hogy ehhez mindenki magától tudjon alkalmazkodni. Célszerűbb lenne hétköznapi use case-ekkel dolgozni, és egyedi megoldáscsomagokat kínálni minden ügyfélnek.

Az ügyfél viszont nem mindig tudja megfogalmazni, hogy neki milyen ping-idő kell: ő egyszerűen csak játszani akar. Nem kell tudnia, hogy a gyereke okosórájának mekkora az adatforgalma: csak biztonságban akarja tudni. És nem kell megértenie, hogy mindehhez mire van szükség. Ezt a szolgáltatónak és a fejlesztőknek kell megoldaniuk – de ehhez arra lenne szükség, hogy a szolgáltatók valóban szolgáltatást áruljanak, ne megabiteket.

De milyen jelentősége van például az orvostudományban az információhoz való hozzáférésnek? Dr. Meskó Bertalan szerint a kórházakban és más helyeken az adatainkhoz való hozzáférésnek alapvető jognak kéne lennie – viszont ehhez az alapvető eszköz egy aktív internetkapcsolat lenne. Meskó ezt párhuzamba állította egy autóval: képzeljük el, mi lenne, ha csak akkor férhetnénk hozzá az autónkkal kapcsolatos adatokhoz – a benzinszinthez, a motor állapotához, az irányjelző működéséhez –, ha bevinnénk egy szervizbe? Mert az orvostudományban is nagyjából ez a helyzet. Nem tudunk semmit a szervezetünk működéséről, legfeljebb annyit, hogy hogyan érezzük magunkat – hacsak meg nem látogatunk egy egészségügyi szakértőt.

Ugyanakkor – mondta Meskó – nem baj, hogy nem ismerünk minden információt magunkkal kapcsolatban. Nem lenne releváns, és úgysem tudnánk feldolgozni. Ennél fontosabb, hogy annyi technológiához férjünk hozzá, amennyire szükségünk van – például olyanokhoz, amik megmenthetik az életünket. Meskó szerint nehéz megmondani, hogy az egészségügyben milyen technológiai fejlesztések a legizgalmasabbak, de azt fontosnak tartaná, hogy ne változtassuk az embereket kiborg hipochonderek populációjává. Hogy ne így legyen, ahhoz azonban meg kell változtatnunk a testünkhöz és az orvosunkhoz való viszonyunkat.

Meg kell értenünk a gépeket

Ahhoz, hogy elfogadhassuk, hogy egy gép miért hoz meg egy döntést, értenünk kell a működését. Csak ekkor adhatunk választ az olyan kérdésekre, mint hogy hogyan tudok vele együttműködni? Hogyan oszthatjuk meg egymás között azt a felelősséget, amit még én is tudok vállalni? Ezek olyan kérdések, amik a meglévő technológiai kihívásokra keresnek válaszokat. És ez nemcsak elmélet: a mesterségesintelligencia-kutatás, az orvostudomány és az információbiztonság területén ezek mindennapi gyakorlati kérdések.

Máté Krisztina ezen a ponton közbevetette, hogy ezek szerint a jogalkotás – aminek az etikai és morális kérdések törvényszövegbe ültetése a feladata – ezeket a változásokat mindig csak követni tudja, de a résztvevők közül többen is megjegyzik, hogy a jövővel kapcsolatos elméletek kidolgozása gyakran évek múlva felmerülő problémákra is keres válaszokat. Európában például a mesterségesintelligencia-fejlesztés egyik központi témája a morál kérdése és a gép intelligencia etikus felhasználása.

Ha tudjuk, hogy egy gép miért hoz meg egy döntést, könnyebben el tudjuk majd fogadni. De jellemzően azoknak a technikai újításoknak az elfogadása a legkönnyebb – nahát! –, amik egyértelműen jobbá teszik a mindennapi életünket. Ilyen volt például a mobilparkolás bevezetése: kényelmesebb volt egy sms elküldésével befizetni a parkolási díjat, mint automaták után szaladgálni, aprópénz után turkálva a pénztárcánkban. Az ilyen fejlesztések hozzánk, felhasználókhoz és fogyasztókhoz idomulnak, és nem nekünk kell idomulnunk hozzájuk. Ez a kulturális komfortérzet.

Szilas Gábor szerint azt mindig könnyebben elfogadjuk, ha a világ alkalmazkodik hozzánk. Példaként az IPTV bevezetését említi. Az, hogy a tévéműsor akkor kezdődhet, amikor mi akartuk, egy nagyon is emberi szükségletre reagál: hogy alkalmazkodik a család életritmusához.

Ezek után nem meglepő, hogy a streaming lassan már felváltja a hagyományos tévézést – jellemzően az Egyesült Államokban, ahol drága a kábeltévé-előfizetés. Amint megjelent egy jobb technológia, a felhasználók azonnal elfogadták. És nemcsak az újdonságokra fogékonyabb fiatalok, hanem minden korosztály. Az idősebbek is elsajátítanak egy új technikai készséget, ha rákényszerülnek – például mert csak interneten tudnak számlát befizetni –, de a mindenki számára kényelmes változásokat magunktól is elfogadjuk. A hangvezérlés is gyorsan beépült a mindennapjainkba, és azt is lassan elfogadjuk, hogy nem kell birtokolnunk valamit ahhoz, hogy hozzáférhessünk.

A technológiához való hozzáférés viszont önmagában nem garancia semmire, és az etikus felhasználását is muszáj szabályozni. Meskó Bertalan elmondta, hogy ha ma minden elérhető technológiával felszerelnének egy kórházat, hónapok múlva sem lenne változás az ellátás minőségében. A kórházakban is emberek dolgoznak, és nem tudnának dolgozni az új eszközökkel egy régen kialakult rendszerben. Meg kell tanítani őket, hogy hogyan bánjanak vele.

Meskó megemlítette, hogy a világon öt olyan egészségügyi intézmény van (köztük a budapesti Semmelweis Egyetem), ahol a hivatalos curriculum részeként új technológiákról is tanítanak – többek között a mesterséges intelligencia és az 5G orvosi célú felhasználásáról. Márpedig ahhoz, hogy a szakemberek bánni tudjanak az új technológiával, rendszerszemléletet kell tanítani nekik – a betegeket pedig arra, hogy hogyan tudjanak együtt élni az új eszközökkel.

Meskó felidézi azt az esetet, amikor a kórházi betegeknek VR technológiát biztosítottak fájdalomcsillapító céllal, de a betegek nem használták a készülékeket. Amikor viszont bevonták az orvosokat is, hogy beszélgessenek a páciensekkel a VR szemüvegekről, és megtanították használni őket, a betegek fájdalma kimutathatóan csökken. A technológián keresztül lett jobb a beteg-orvos viszony. Ezekre a kulturális változásokra nagy hangsúlyt kell fektetni, mert amíg a technológia van fókuszban, és nem az ember, addig nem lesz könnyű alkalmazkodni a változásokhoz. Mindez azonban oda vezethet – mondta Meskó –, hogy a tehetősebbek nem fognak várni a jogalkotás téblábolására, és a saját szakállukra elkezdenek mesterséges hasnyálmirigyeket és kísérleti inzulinszenzorokat használni.

Jövő? Arra még gyúrjunk agyban!

Frankó-Csuba Dea szerint muszáj felelősséget vállalnunk saját magunkért, mert ezt gyakran elmulasztjuk. Az évszázadok során kialakult iskolarendszerben volt egy autoritás, aki megmondta, hogy mit kell csinálni. Emiatt viszont automatikusan kialakult a hierarchia; megtanultuk, hogy teljesítsünk egy ránk bízott feladatot. Ez a metódus az első ipari forradalomig működött, de ma már nincs senki, aki meg tudná mondani, hogy merre van az előre. A dolgok túl gyorsan változnak, és erre nincsenek kész recetpjeink. Új szemléletre van szükség ahhoz, hogy megértsük a problémateret, amiben élünk, és hogy meg tudjuk különböztetni, hogy az elérhető információból mi valós és mi nem az.

Az információtúltengésnek megvan az a hátránya, hogy nekünk kell kiválogatni az értékes morzsákat – erről szól a problématér megismerése. Ma már megtehetjük, hogy a számunkra releváns tudást a hálózatról gyűjtjük össze, és ezek felhasználásával kereshetünk pénzt. De azt nem tanultuk meg, hogy ennek a megtalálása a mi feladatunk. Nem is taníthatta meg senki, mert ez nem triviális: energiaigényes folyamat megtalálni egy jó választ egy új kérdésre, vagy egy jobb választ egy régi kérdésre. Frankó-Csuba szerint erre a gondolkodásmódra tudatos tréninggel kell felkészítenünk magunkat. A nyitottságunkat is olyan fitten kell tartanunk, mint a bicepszünket.

A cikk a Magyar Telekom támogatásával készült.