A fenyőünnep fogalmát talán az X és Y generációsok is ismerik, és tudják, hogy a Rákosi-féle diktatúra a karácsonyt is államosítani akarta. Az állampárt a vallási ünnepeket szovjet mintára igyekezett politikai tartalommal feltölteni, egyben a családi körben megélt magánünnepeket nyilvános közünneppé átalakítani. Ennek érdekében egyrészt december 26-át munkanappá nyilvánították, másrészt kötelezővé tették a nyilvános foglalkozásokon, programokon való részvételt karácsony napjain, illetve az ezekre való felkészülést december második felében, hogy ezek ideje alatt is távol tartsák a gyerekeket a templomtól. A karácsony és az advent deszakralizálásával csengett egybe, hogy a december legfőbb eseményeként a béketábor vezetőjének, Sztálinnak december 21-re datált születésnapját igyekeztek beállítani.

A párt által diktált hivatalos karácsonyképről többek között a korszakban még milliókhoz eljutó propagandaműsor, a filmhíradó alapján szerezhetünk markáns benyomást. A filmhíradók sorozatában a „fenyőfaünnep” kifejezés először 1951-ben hangzott el egy riportban. Az ünnep újszerűségét úgy hangsúlyozták, hogy azt a nézők az új szocialista nagyváros, Sztálinváros még újabb iskolájában működő Makarenko raj úttörőit láthatták elsőként megünnepelni. A filmhíradók a fenyőünnepet mozgalmi jellegű, tömeges, karneválszerű társadalmi eseményként mutatták be, táncoló gyerekekkel, bűvészekkel, illetve a Mikulás örökébe lépő Télapóval és legfőképpen a lelkes úttörőkkel. Az ünnepről fokozatosan fejtették le a bibliai, szakrális vonatkozásokat, de középpontjában ekkor is a gyermek maradt, akit immáron nem a tisztának és ártatlannak, hanem társadalmi küldetésének végzése közben mutattak be. Például mint szorgos úttörőt, aki serényen pakolja fel a karácsonyi ajándékokat a teherautóra. Ennek a karácsonyképnek a szimbolikájához tartozott a parlamenti ünnepély, amely nemcsak a Rákosi-korszakot, de a rendszerváltozást is túlélte. A fenyőfaünnepet olyan alkalomnak szánták, amikor meg lehet élni az új összetartozás-tudatot, és amelynek idején a szeretetet, békét és nemzetközi szolidaritást mint a társadalmi jövő oszlopait magasztalhatják a Megváltó helyett. A végső cél az volt, hogy a karácsonyt teljesen kivonják az egyházak és a családok köréből.

Az új világrend tipikus naiv, jó szándékú figurája Ranódy László filmje, az 1956-os Szakadék népi tanítója, aki a főiskola után visszatér szülőfalujába, hogy felszámolja a társadalmi különbségeket. Az iskola karácsonyi ünnepségén a közösség összetartozását, a szolidaritást hirdeti, miközben evidens módon az egyházzal is ellentétbe kerül. A kissé maradi, reakciós figurának ábrázolt falusi pap azonnal leteremti őt, miután egy élő kisbabát helyez Krisztus bölcsőjébe, az ártatlan mozdulattal a pap szemében megszentségtelenítve az ünnepet. Mindenesetre az, hogy egy 1956-ban készült filmben betlehemi játék jelenhetett meg, mutatja a diktatúra enyhülését nemcsak a kultúrpolitika és a filmművészet viszonyában, de a karácsony társadalmi gyakorlatát tekintve is. A tendencia később folytatódott: a Kádár-rendszer az új keletű politikai ünnepeket, április 4-ét és május 1-jét továbbra is nagy becsben tartotta, a karácsony átideologizálását pedig részben feladta, részben körmönfontabb módon használta fel céljai elérésére. Aki arra vágyott, az kevesebb megaláztatás és kompromisszum árán ünnepelhetett, a hatalom egyre kevésbé mászott be a fenyőfával díszített nappalikba, több teret hagyott a családoknak – és a fogyasztás örömeinek.

Fogyasztás és presztízs

A vásárlást, az ételekkel, ruhákkal teli kirakatokat nem feltétlen kapcsolják automatikusan a szocializmus eszméihez, pedig már a kezdetektől része volt az államszocializmus karácsonyképének. Az 1950-es évek filmhíradói is közvetítettek az áruházak – legalábbis a felvételek erejéig – árukkal telerakott kirakatairól és az Állami áruház című filmből ismert jó szándékú „szocialista vásárlói” attitűdről, amelynek szellemében senki sem halmoz fel, nem károsít meg másokat, de meg tudja vásárolna a számára fontos árukat. Ez a kép persze elég messze állt a valóságtól.

1956 után az életszínvonalat fenntartani igyekvő kádári politika a fogyasztást kínálta fel időtöltésként és örömforrásként. A filmhíradók már 1957-től kezdve évről évre folyamatosan az ajándékvásárlást inspiráló riportokat készítettek, egyfajta leltárát adták a különböző ételek, italok, ruházati, használati cikkek és persze a legkülönbözőbb játékok tömkelegének. Több generáció nőtt fel úgy, hogy gyerekként a karácsony szinte kizárólag a modellvasút vagy a kisautó körül forgott. Ezek a híradóriportok már nemcsak az ifjúságról szóltak, a Magyar Népköztársaság dolgozói igenis megajándékozhatják önmagukat; „a karácsonyi eljegyzés állítólag szerencsét hoz, erre inni kell, méghozzá pezsgőt vagy kókusztejet!” – csábított az 1959-es riport. Az egzotikus finomságok részben a presztízst voltak hivatottak szolgálni, részben azt az érzetet keltették, hogy egy teljes évi küszködés és fáradalmak után, legalább egyszer ilyen luxust is megengedhetünk magunknak. Az evés-ivás és vásárlás a felgyülemlett feszültség, frusztráció levezetésére szolgált. A karácsony emellett a fennálló hatalom gazdasági presztízsének csillogtatását is jelentette. Ha összevetjük 1949 karácsonyi filmhíradóját a televízió egyes csatornájának 1988. december 23-i riportjával, nagyon hasonló narratívára bukkanunk, ami az árubőségről és a tavalyihoz képest még nagyobb jólétről szól.

A szocializmus tehát két dolgot szeretett volna elérni a karácsonnyal kapcsolatban. Egyrészt, hogy vallásos ünnep helyett világi ünneppé formálja; másrészt, hogy családi, magánünnep helyett tömeges, nyilvános társadalmi rítussá váljon. Miután a pártvezetés mindkét célkitűzésből engedett, elképzelései részben meg is valósultak. A relatív sikert végső soron nem a társadalomformálónak szánt mozgósító retorika, hanem a fogyasztás, a világi javak választásának felkínálása és reklámozása hozta el.

Gyermeki boldogság, égő függöny, lakáspara és a 20. század terhe – a karácsony játékfilmjeinkben

Azoknak, akik nem a népköztársaságban születtek, újdonság lehet, hogy a karácsony mint a fogyasztás, ajándékvásárlás ünnepe tehát nem a rendszerváltást követően jelent meg, hanem már a szocializmus évtizedeiben kezdett kiépülni ez a profán karácsonyi kultusz, amire ma, 2019-ben is könnyen ráismerhetünk. Fogyasztásra inspiráló riportokkal, hirdetésekkel és a hetvenes–nyolcvanas években egyre nagyobb felületet elfoglaló reklámok kitapétázásával próbálták elfedni a rendszer és a társadalom elhúzódó problémáit, igazságtalanságait, ahogyan teszik ezt manapság is. Ha a hivatalos kép mellett szeretnénk közelebbről, valóságosabban megismerni az ünnepet, akkor érdemes elmélyednünk a korszak magyar játékfilmjeiben. A játékfilmek kameráján keresztül jóval finomabb, érzékletesebb képet kapunk, ami sokszor le is leplezi az anyagias szellemű, „szocialista bőséget és békét” hirdető ünnepet, miközben a mozgóképek megmutatják azokat a félelmeket, vágyakat és reményeket, amelyek láttán talán ma is magunkra ismerünk.

Egy éve jelent meg az ELTE filmszakán végzett Konkol Máté 36 magyar játékfilm karácsonyi jeleneteiből összevágott montázsfilmje. A darabok közül ebben a szubjektív áttekintésben azokat vettem alapul, melyek igazán karakteresen ábrázolják az ünnepet, és annak legtöbb ismert attribútuma megjelenik bennük. A bájos montázs szépen kirajzolja a sokunk számára ismerős rítus forgatókönyvét. A gyerek vagy gyerekek feszülten várakoznak a nappali előtt, az ajtó kinyílik, megszólal a csengettyű, felvillan a csillagszóró, felcsendül a Mennyből az angyal, a fa alatt pedig ott van a modellvasút, a kisautó és a plüssállat.  

E jelenetek alapján úgy tűnik, hogy a játékfilmekben a karácsony valóban a meghitt, bensőséges nyugalom ideje, sőt egy jobb élet lehetőségének bizonyítéka. A vizsgált filmek többsége azonban nem állt meg itt, és a művek egésze felől nézve a szenteste valójában a gyermeki ártatlanság, tisztaság elillanó pillanatának tűnik a körülvevő viszontagságok, szenvedések közepette, ami felnőve mindössze emlék lehet, gyermekként pedig az ajándékok csillogásán túl még nem átlátható vagy átérezhető. 

Már 1942-ben az Egy asszony visszanéz című film is hangsúlyozta ezt az illúziószerűséget. Itt egy igazán szívbemarkoló és kegyetlen montázsban a fa körül forgolódó modellvonathoz képest a családját és gyermekét szenteste előtt elhagyó színésznő Párizs felé zakatoló vonata jelenti az ellenpontot, miközben a gyermek persze még semmit nem sejt a rá váró fájdalomból. A Budapest 1944-es ostroma alatt játszódó filmekben (Budapesti tavasz, Bizalom) a karácsony a szó szoros értelmében is csak egyetlen múló pillanatnyi nyugalmat jelent, mire véget ér a dal a fenyőfa alatt, már robban a bomba a közelben. A békebeli csillagszóró is csak egy távoli világ hírmondójának tűnik, és a hit szinte elérhetetlennek látszik ebből a mentális, fizikai környezetből. Szabó István 1980-ra elkészült, Bizalom című háborús filmjében egy idegen férfit és nőt bújtatnak el egy külvárosi albérletben mint férj és feleség. Bizalmuk a jövővel, másokkal és legfőként egymással szemben folyamatosan hullámzik, körülöttük és bennük lényegében minden addig létező morális, társadalmi és szakrális alap megkérdőjeleződött, igazán beszédes a férfi mondata a szenteste előtti éjszakán, mikor azt súgja oda a nőnek, hogy „milyen jó annak, aki hisz. Én néha már imádkozom is.”

A játékfilmek között is gyakran előfordult, hogy a karácsonyt a gyermek szemszögéből ábrázolták, de nem azt a mozgalmas, dolgos, bőséges pajtásünnepet látjuk viszont, mint amit a hatalom elképzelt. A harmóniát nem az együtt mozgó társadalom testének képzete, hanem a tiszta és ártatlan gyermeki pillanat személyes megélése jelentette, ami az utolsó ilyen momentumok egyikének tűnik a zavaros felnőttvilágban. A Szerelmesfilmben mindössze néhány képkocka erejéig elevenedik meg a régi karácsony emléke a főhősben, aki éppen gyerekkori szerelméhez tart a vonaton, miközben fejében a fiatalkor élményei cikáznak. Úgyszintén egy pillanatnyi nyugalmat jelent a karácsony Erdőss Pál Adj király katonát! című filmjében. A főszereplőről, Jutkáról szülei lemondtak, szeretett nevelőszülei pedig meghaltak, ő vidékről a fővárosba költözik, ahol teljesen idegen, tizenévesen munkásnőként egy szállón lakik – egyike azoknak a fiataloknak, akiket teljesen magára hagyott a szocializmus. Kétségkívül a film legboldogabb pillanata, mikor a lány barátjánál karácsonyozik, arcán őszinte csodálattal. Először érez nyugalmat és biztonságot, majd a következő jelenetben, az ünnepi mulatozás végén, barátja rossz arcú ismerőse megerőszakolja a család nappalijában. A fenyőfa marad a helyén.

A hetvenes évek lakásszatírái még kegyetlenebb módon, a humor eszközével számolnak le a bőség és a bensőségesség karácsonyával. Rényi Tamás Reménykedők és Gothár Péter Ajándék ez a nap című filmjének hősei a tragédia és a komédia között egyensúlyozva bohózatszerű ügyeskedéssel próbálnak lakáshoz jutni. Bár ez a mai elszállt lakásárak mellett sem könnyű, a hetvenes években hasonlóan lehetetlen feladatnak látszott sokak számára, amihez a rövidebb út a különböző trükkökön, szexuális ellenszolgáltatásokon vagy kamuházasságok gründolásán keresztül vezethetett. Különösen a Reménykedők helyezi kezeli kitüntett módon a karácsonyt: ez az együtt ügyeskedő emberek közös momentuma, az egyetlen nap, mikor valahogy elviselik egymást.  

A zárójelenetben a csillagszóró lángra lobbantja a függönyt, de a fa alatt álló sokadalom látványosan nem reagál a tűzre. Konkol Máté montázsfilmjét nézve még azt hihettük, hogy azért nem, nehogy megszakítsák a szakrális hangulatot. Kiderül azonban, hogy a háztűznek praktikus szerepe is van, újabb trükk az új lakás(ok) megszerzésére.

Az államszocializmusban – legalábbis a filmek tanúsága szerint – az illúzió vált az ünnep meghatározó attribútumává. A kommunista ideológia tükrében maga a hit is gyermeki illúzió, a hatalom viszont kárpótlásképpen megteremtette a karácsony újfajta káprázatait, a kispolgári kényelmet, a boldogító fogyasztást, illetve a reményt, hogy majd jövőre jobb lesz. A körüljárt filmek részben éppen ezzel az illúzióval számolnak le, és megkérdőjelezik, hogy a létező karácsony valóban a bőséget, a békét és a szülők szolidaritását jelenti, valamint kétségbe vonják, hogy az ünnep a gyermeki ártatlansághoz, esetleg a hithez való visszatalálás alkalma lehet. Közben azt is megmutatják, mekkora szükségünk is van a reményre, hitre és illúziókra ahhoz, hogy túléljünk. Mind a történelmi megrázkódtatások, mind a társadalmi bizonytalanság olyan közeget teremtenek, amiben a karácsony – mint idilli, távoli biztonság és harmónia – egyszerre sokkal fontosabbá válik: az ünnep korokon átívelő állandóságot és legalább egy pillanatnyi oltalmat jelent a viszontagságos és nyomorult világgal szemben.

Miért támogassam a Qubitet?

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.