Magyar kutató derítette ki Etiópiában, hogyan látják a nyugati turistákat a törzsi közösségek
„Az én érdeklődésem már nagyon korán a kelet-afrikai nomadizmus volt, és ehhez még hozzá jött egy másik nomád közösség: a turisták. Hamar kiderült, hogy jóval több van ebben a témában, mit első látásra tűnik. Ott van egy kis nomád nép, akikhez a turistákon keresztül jut el, amit sokan modernizációnak neveznek. Így amit láttam és leírtam, segít megérteni az ilyen nagy, átfogó pongyola kifejezéseket, mint a globalizáció vagy a modernizáció” – mondta a Qubitnek Régi Tamás kulturális antropológus, a nemrég megjelent Hogyan gondolkodnak a „bennszülettek”... például a turistákról, illetve a két évtizedes etiópiai terepmunkát összefoglaló Minimális antropológia című kötetek szerzője.
A társadalomkutató 1999-ben, egyetemistaként járt először Dél-Etiópiában. Doktori munkáját 2007-ben kezdte el Angliában, ahol „felajánlották, hogy bármelyik területet választhatom, a lényeg, hogy a turizmusnak szerepelnie kell a kutatásomban”. Addigra a mursziknál, a térség egyik nomád közösségénél nagyon érdekes helyzet alakult ki, ami a területükre érkező turistákat illeti. „Nem is nagyon volt kérdés, hogy velük szeretnék dolgozni” – mondta a társadalomtudós, aki szerint az egzotikus helyszínen nemcsak az ott élők, hanem a modern nyugati világ társadalmai is vizsgálhatók.
„Claude Lévi-Strauss mondta, hogy a modern nyugati típusú társadalom már annyira széttöredezett, hogy az antropológia eszközeivel már nemigen lehet hozzányúlni. Vagyunk néhányan antropológusok, akik úgy gondoljuk, hogy talán a turizmus az az intézmény, amelyen keresztül még megragadható és leírható a nyugati típusú társadalom egésze. Ez lehet életünk utolsó területe, ahol még hiszünk a mítoszokban. Például a vadember mítoszában”
– fogalmazott a kutató, akit leginkább az foglalkoztat, ahogyan a mítosz létrejön. Márpedig szerinte a vallás mellett a turizmus az utolsó olyan nagy átfogó társadalmi gyakorlat, amelyet a vizualitás ural, amely képeken alapul, és ahol a mitikus képekhez erős érzelmi töltet társul.
A magyar társadalomkutató könyveiben olyan erősen vizuális vagy épp konkrétan is képesített toposzokat említ, mint amilyen a déltengeri korallhomokos part, a nemes vadember, az egészséges paraszti társadalom vagy az érintetlen természet. Nem utolsó sorban ilyen a vad, veszélyes és primitív Fekete-Afrika, amelynek mítoszát a képes magazinok fotósai és a természetfilmesek évtizedek óta állandóan újra- és újratermelik.
Terepmunkán
A magyar kulturális antropológus Etiópia déli részén, a kenyai–dél-szudáni határ közelében, az Omo folyó 165 négyzetkilométer területű alsó medencéjének lakóit kutatta két évtizeden át. Mint mondja, a terület antropológiai és néprajzi jelentőségét az adja, hogy a mai napig a Föld egyik leggazdagabb kulturális régiójának számít.
„Pápua Új-Guinea és az Amazonas-medence egyes területeit kivéve kevés helyen élnek együtt szorosan ilyen kis területen ennyire változatos, egymástól eltérő nyelvű és szokású népek. Tíz különböző nép él itt (170 ezer ember), akik hét különböző nyelvet beszélnek – a nilo-szaharai és az afro-ázsiai nyelvcsaládhoz tartozó dasszanecs, hamar, nyangatom, murszi, bodi, kwegu, kara nyelveket. Az emberek életformája a mai napig legtöbb helyen aránylag hagyományos, nomadizáló formát mutat, és bár az itt fellelhető különböző társadalmak nagyon sokszínű életmódot folytatnak, regionálisan egységes arculatot hoztak létre”
– jellemezte a területet Régi Tamás. A murszik szájhagyományozott történelme a magyar kutató szerint körülbelül kétszáz évre nyúlik vissza, odáig, amikor a törzs tagjai Kelet-Afrika déli területeiről megérkeztek az Omo folyó völgyébe. A jelenleg körülbelül hét–kilenc ezer főt számláló közösség azóta főleg köles- és kukoricatermesztésből, illetve marha- és kecsketenyésztésből él. Az általuk lakott terület természetes határai miatt földjük egészen a 2000-es évek elejéig szinte teljesen elszigetelt volt, ezért is tudták megtartani relatíve autonóm politikai függetlenségüket és autentikus kultúrájukat. A magyar kutató szerint ez a geopolitikai izoláltság nem az állami és nemzetközi jelenlét hiányát, hanem inkább csak ezen intézmények működésképtelenségét mutatta. Az etióp kormány ugyanis már az 1970-es évektől kezdve, több, de inkább kevesebb sikerrel próbálkozott adószedéssel.
Az UNESCO 1980 óta világörökségi helyszínként tartja nyilván a két nemzeti parknak is helyet adó terület egy részét, de a szervezett turizmus csak a 2000-es évek közepétől kezdett el érdeklődni az ajaktányéros nőkről híressé vált murszik iránt.
Kirakat vagy hagyomány?
A kulturális antropológus szerint a murszik és a turisták közötti interakciók már a kezdetektől elégedetlenséget, bosszúságot, kellemetlen érzéseket keltettek mindkét félben. Az egymástól radikálisan eltérő kulturális és gazdasági alapok, a különböző elvárások többnyire mindkét csoportban hiányérzetet hagynak az elválás után. A murszik több időt töltenének a turistákkal, és több pénzt szeretnének kapni egy-egy fényképért, a turisták ezzel szemben nehezményezik a közösség tagjainak sokszor erőszakos viselkedését és a túlkommercializált helyzetet, azaz hogy mindenért fizetniük kell.
A magyar kutató szerint ez az üzleti alapokon nyugvó cserehelyzet a legtöbb nyugati ember számára nem egyeztethető össze az autenticitással. A turisták sérelmezik, hogy egy tradicionális körülmények között élő közösség monetáris alapokra helyezi emberi kapcsolatait. A murszik viszont éppen az ellenkezőjét gondolják: véleményük szerint látogatóik sokkal jobb anyagi helyzetben vannak, mint ők, és ha már több ezer dollárt elköltenek azért, hogy eljussanak mursziföldre, akkor ne sajnáljanak a mursziktól még néhány dollárt a (kutatás során alig pár centért vesztegetett) fényképezési lehetőségért cserébe.
„Az egymás gazdasági és társadalmi értékeinek teljes félreértése adta a kiindulópontot az alapkutatásomhoz. Ezt az interkulturális feszültséget próbáltam megérteni több szempontból” – mondta az antropológus, aki szájhagyományozott történelmi adatokat gyűjtött arról is, hogy a murszik emlékezetében mikor és miként tűntek fel az idegenek. Kutatása azt látszik igazolni, hogy a murszik a legtöbb földjükön megjelenő idegenre úgy emlékeznek, mint aki inkább elvett tőlük (gabonát, állatot, asszonyokat), és nem adott vissza semmit. A sikertelen gazdasági reciprocitás emléke mély nyomot hagyott a legtöbb mursziban, és ez jelentős szerepet játszott abban, ahogy a napjainkban a földjükre érkező idegenekkel bánnak.
Ahogy a turisták és a helyiek találkozási pontjain, a kontaktzónákban valódi otthonul nem szolgáló díszletfalvak épültek, „a primitivizmus eljátszása és a hagyományos társadalom modellálása, illetve a normális murszi mindennapokhoz való visszatérés olyan finom helyi ontológiai folyamatnak tűnt, amit én a »gyengék művészetének« hívtam, és ami a mai napig lenyűgöz” – mondta a kutató. Tapasztalatai szerint a résztvevők végig tudják, hogy hol a határ az eljátszott szerep és a mindennapi élet között – ez antropológiai szempontból unikális folyamat egy olyan területen, ahol a közelmúltig nem volt jól látható, formális hatalmi háttér, ami esetleg segítette volna a helyi szereplők és a helyi társadalom turizmuson keresztüli érvényesülését.
Kutatói idegenség
A szakirodalom idegenhatásnak nevezi azt a következményegyüttest, amit a terepkutató a jelenlétével idéz elő az adott közösségben. „Mursziföldön a mai napig misztikus aura lengi körül az antropológus személyét, egy olyan mágikus szerepkör, amelybe a tudatlan gyermektől a mágikus gyógyítóig sok minden belefér. Az én esetemben például voltak murszi fiatalok, akik utánozták, ahogy a jegyzetfüzetembe írok, és ákombákomokat írtak ők is egy darab papírra. Így az olyan dolgaim, mint például a papír, az idegenség médiumává váltak, sőt a papírra való jegyzetelést olyan utánozható cselekedetnek tekintette a legtöbb murszi, ami közelebb hozta őket a terepmunkás figurájának megértéséhez” – idézte fel a magyar kutató.
Elmondása szerint nagyon kevés magyarnak adatott meg, hogy ilyen hosszan végigkövesse és szisztematikusan kutassa egy afrikai nép sorsát. „Ez azért fontos, mert ez adott nekem egy olyan történelmi rálátást a kutatási területemre, ami segít átfogó képet adni egy nép életéről, az ott beállt változásokról”.
A murszik életmódját ugyanis drasztikusan alakítja át a tömegturizmus. 15-20 évvel ezelőtt még azt sem értették, hogy miért kapnak pénzt, és hogy mire is jó az a néhány, fényképezésért cserébe adott papírdarab. Pár év alatt rájöttek, hogy a turistákat csak a felszín, a külsőségek, a hegtetoválások, az arcfestések és a tányérajkak érdeklik. (A lányok szájának alsó ajkait a murszik hagyományosan férjhez menésükig peckekkel, majd korongokkal tágítják extrém méretűre.)
Ezzel párhuzamosan a tárgyi világukba bekerültek olyan idegen elemek, mint amilyenek a műanyagedények, a felsőruházati termékek vagy épp a tradicionális fegyverek helyett az AK47-es (Kalasnyikov) gépkarabélyok. A nyugati civilizáció tömegtermelésének termékeit pedig saját, eredetileg más funkciót ellátó díszítéssel látják el.
A magyar kutató szerint napjainkra a turisták által képviselt, és az egyre elérhetőbb médiumokból áramló idegen kultúra új vágyakat ébresztett a murszi fiatalokban, átalakítva gondolkodásukat. Nem meglepő, hogy az új generációk a városi életmódot, az urbánus kényelmet, a divatos lábbeliket és a mobiltelefonokat tartják kívánatosnak.
Kutatás, hatás, ellenhatás
Arra a kérdésre, hogy volt-e, és ha igen, milyen hatása a két évtizeden át folytatott kutatásainak, Régi Tamás úgy válaszolt, hogy a társadalomtudományban nehéz kidekázni vagy forintosítani egy-egy kutatás eredményét. „Én fontosabbnak tartom megválaszolni, hogy mennyit tudtam a mursziknak visszaadni abból, amit kaptam tőluk. Ami azt illeti, igyekeztem minél többet segíteni turizmusmenedzsmentben, a közösségüket érintő turisztikai kérdésekben.
Tágabb értelemben pedig, amit egy antropológus tehet, hogy adekvát módon, megbízhatóan leírja, amit lát, és megpróbálja eljuttatni mindezt a döntéshozókhoz. Aztán hogy felhasználják-e, vagy sem, abba már ritkán látunk bele. Emellett pedig mindvégig az volt a legfontosabb, hogy úgy írjak egy kis afrikai népről, hogy az érthető és használható legyen a világ más részein dolgozó kutatóknak is.”
Kapcsolódó korábbi cikkeink: