Az állam természetes működése a demokrácia – meghalt Alexandre Matheron, az egyik legnagyobb Spinoza-kutató

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

2020. január 7-én meghalt Alexandre Matheron, a francia Spinoza-kutatás egyik legnagyobb alakja, akinek munkássága a legmagasabb színvonalon példázta, hogyan lehet a kora újkor filozófusairól a kortárs viszonyok között is relevánsan, anakronizmusoktól mentesen gondolkodni. Ennek megfelelően egyén és állam viszonyáról tett belátásai a mai napig meghatározók a marxista filozófiában.

Alexandre Matheron 1926-ban született, 1956-ban szerzett filozófiadiplomát Spinoza politikai filozófiájáról írott értekezésével. A következő évben kilépett a francia kommunista pártból, amelynek korábban lelkes híve volt, és az Algíri Egyetemen kezdte meg doktori tanulmányait. 1963-ban, Algéria függetlenné válása után a párizsi CNRS-ben fejezte be doktori értekezését Martial Gueroult – kora egyik legjelentősebb Spinoza-kutatója – támogatásával. Az 1968-ben megvédett és 1969-ben könyv formájában Individuum és közösség Spinozánál címmel megjelent disszertációja, majd a folytatásaként 1971-ben Krisztus és a tudatlanok megváltása Spinozánál címmel megjelent kötete azonnal klasszikussá vált. Olyannyira, hogy könyvei arra késztették Louis Althussert, a francia strukturalista marxizmus vezető alakját, hogy megváltoztassa 1972-es szemináriuma témáját, mivel úgy érezte, Spinoza politikai filozófiájáról Matheron könyvei után nem tudna bármi újat mondani. Matheron a későbbiekben Nanterre-ben és Lyonban tanított, illetve 1975-ben megjelent még egy könyve, amely Spinoza politikafilozófiáját a 17. századi antropológia kontextusában vizsgálja.

Miközben a francia filozófiai közegben rendkívüli hatást gyakorolt, és a Spinoza-kutatók, illetve a marxista gondolkodók egész generációja tekintette kiindulópontnak filozófiáját, máshol a kora újkor kutatói felületesen, néhol karikaturisztikus hivatkozások szintjén ismerik csak. Ezen a méltatlan helyzeten igyekszik változtatni a legfontosabb munkáiból készült tanulmánygyűjtemény angol fordítása, amelynek megjelenését azonban sajnos már nem élhette meg. Rendkívül gazdag életművét egy nekrológban bemutatni reménytelen vállalkozás, így a továbbiakban csak az Individuum és közösség Spinozánál című könyvének központi állítását igyekszem összefoglalni.

Spinoza szerint az individuum

Matheron könyvének központi tézise, hogy az államok Spinozánál ugyanolyan individuumok, mint a fák és emberek. Ennek az állításának egyrészt komoly politikafilozófiai tétje van, másfelől illeszkedik a strukturalista marxizmus azon törekvéséhez, amely az anyagi struktúrákat az egyéneknél elsődlegesebb cselekvőknek tekinti.

Spinoza metafizikájának egyik alapvető ismertetőjegye, hogy monista –  azaz az elmebeli és fizikai dolgokat azonosnak tekinti. Monizmusának a modern hétköznapi ember számára is plauzibilis alkalmazása a tézis, miszerint az emberi elme azonos az emberi testtel. Azaz az elme minden egyes gondolatának megfelel egy testi mozgás, illetve minden testi mozgásnak megfelel az elme egy állapota. Ugyanakkor ebből az a – sokkal kevésbé plauzibilis – állítás is következik, hogy az élettelen tárgyaknak – köveknek, atomoknak, szellőknek – is megfelel valami elmebeli, illetve hogy a tisztán elmebelinek tekintett dolgoknak – fogalmaknak, állításoknak – is valami fizikai.

Spinoza többször expliciten állítja, hogy nincsen semmilyen kategorikus különbség a különböző individuumok között. Így az ember, a koalamaci és a szellő ugyanolyan értelemben, fizikai és elmebeli aspektussal rendelkező individuumok, még ha bizonyos tulajdonságaikban fokozatilag el is térnek. Ez Spinoza filozófiáját kettős kihivás elé állítja. Egyfelől meg kell tudnia mondani, hogy mi különbözteti meg az individuumokat a nem individuumoktól: a koalamaci nyilvánvalóan individuum, a szellőről is még talán el lehet hinni, de például a kisujjam, a Jupiter holdjai és a szabadság fogalma együtt aligha alkotnak bármilyen egységet. Másfelől meg kell tudnia mondani, hogy mi alkotja ezeknek az individuumoknak az azonosságfeltételét: az újszülött koala és a felnőtt koala ugyanaz a koala; az a szél, amely reggel fújt, ugyanaz a szél, mint amelyik délután fúj?

Spinoza definíciója szerint az számít individuumnak, amelynek belső működését egy sajátos, csak rá jellemző fizikai tulajdonság, mozgás és nyugalom egy meghatározott aránya jellemzi. Az individuum azonosságának feltétele pedig, hogy ez a tulajdonság azonos marad. Sajnos amennyiben ezt a tételt konkrét esetekre próbáljuk meg alkalmazni, azonnal kiderül, hogy Spinoza meghatározásának tartalma korántsem egyértelmű. A zavart tovább növeli, hogy egy helyen Spinoza az egész világegyetemről mint individuumról beszél, ami azt az érzetet erősíti, hogy olyan dolgokat is individuumnak tekint, amelyeket a hétköznapi ember nem. Továbbá mintha azt is sugallná, hogy mindazon dolgok, amelyek közösen hoznak létre egy okozatot, egy individuumnak számítanak, ami az individuum fogalmát minden határon túl kitágítaná.

Az állam mint individuum

Matheronnak a 17. századi természettudomány elemzésébe ágyazott Spinoza-értelmezése a mozgás és a nyugalom arányát Spinozánál szó szerint, matematikai értelemben veszi. Ennek az értelmezésnek a fizikai részletei talán kevésbé fontosak, mint az a következménye, hogy megengedi az individuum növekedését. Mivel az 1:2 és a 8:16 között ugyanaz az arány áll fenn, Matheronnak a kortárs elképzeléseket követő interpretációjából az következik, hogy az ezen számok által jellemezhető dolgok ugyanazon individuumnak számítanak. Ezt konkrétan úgy kell érteni, hogy egy individuum akkor veszíti el önazonosságát, ha az őt alkotó tagok között megbomlik a korábbi egyensúly. Például a rákos sejt ezen értelmezés szerint nem azért fenyegető az emberre nézve, mert minden határon túl növekszik, hanem mert a test többi része ebben a növekedésben nem képes vele lépést tartani, és ezáltal az ember elveszíti a rá sajátosan jellemző arányt, ezáltal megszűnik önazonossága – azaz meghal.

Miközben Matheronnak az emberi testet jellemző arányokról szóló értelmezését is érte kritika a Spinoza-kutatók részéről, akik nem érezték azt kellő filológiai alapossággal megindokoltnak, a máig tartó vitát kiváltó tézise nem ez volt, hanem az individuum fogalmának radikális kiterjesztése. Érvelése szerint ha az individuum jellemzője a működését meghatározó állandó formai jellemző, akkor minden, aminek ilyen formai jellemzője van, individuum. Ennek az állításnak két radikális hozadéka van.

Az egyik, hogy ha az államok – Matheron tanulmányának tulajdonképpeni tárgyai – működésében egy bizonyos állandóság figyelhető meg, akkor ezek is individuumoknak számítanak. Azaz, Matheron filológiailag nem megalapozatlan érvelése szerint Spinoza nem tett kategoriális különbséget emberek és emberek alkotta államok között. Ez pedig azt jelenti, hogy ha az emberi test azonos az emberi elmével, akkor az állam is azonos valamifajta elmével. Azaz Spinoza esetében nem csak metaforikus értelemben mondhatunk olyanokat, hogy „az állam akarata”, hanem ez szó szerint értendő, hiszen állam és egyes ember között pontosan ugyanolyan viszony áll fenn, mint az egyes ember és annak veséje között.

Ez az állítás a marxizmus egy közösségi elvű értelmezésével kiválóan összecseng, hiszen lehetőséget teremt egy, a marxista gondolkodásban kezdetektől meglévő feszültség feloldására. Marx azt állította, hogy a kommunizmus a különböző társadalmi és gazdasági folyamatok nyomán szükségszerűen jön létre, ami azonban kérdésessé teszi, hogy ehhez miért van szükség a kommunista pártra és az abban tevékenykedő egyes emberekre. Matheron Spinoza-interpretációja olyan lehetséges választ villant fel, amely szerint a társadalmi és gazdasági struktúrák – habár önálló szándékokkal rendelkező valódi létezők –, nem képesek az egyes ember megfelelő közreműködése nélkül létezni.

Matheron: az állam természetes működése a demokrácia

És ez máris megmutatja a matheroni gondolat másik fontos politikafilozófiai hozadékát: amennyiben az államok ugyanabban az értelemben individuumok, mint az egyes ember, akkor az államok természetes létezők, amely jellemzésnek normatív jelentősége van. Hobbes, Locke és a kora újkor számos gondolkodója úgy vélte, hogy az államokat társadalmi szerződések hozzák létre, vagyis az állam létezésének normatív aspektusa, hogy az állampolgári létezés bizonyos előírások betartását vonja maga után, hasznos emberi konvenció, amely azonban bármikor tetszés szerint megváltoztatható. A szerződéselmélet szerint az, hogy egy állam demokratikus vagy monarchikus berendezkedésű-e, az állampolgárok közös elhatározásán múlik, és ezt az akaratukat megváltoztathatják. Spinoza ezzel szemben – Matheron értelmezése szerint – úgy vélte, hogy az államok természetes létezők, azok belső működésének megváltoztatására törekedni épp olyan hiábavaló dolog lenne, mintha egy ember arra törekednék, hogy lóvá váljék.

Mivel Spinoza az individuumokra vonatkozó előírásokat azok önfenntartásra való képességéből vezette le, az, hogy egy adott államban mi a helyes, ugyanúgy az állam természetes lényegéből érthető meg, ahogyan az, hogy az ember számára mi a helyes, az ember természetes működéséből. Ami az egyes ember testi és lelki egészségét szolgálja, az jó az egyes embernek. Hasonlóan, ami az állam „egészségét” szolgálja, az jó az államnak és ezáltal az állampolgároknak is. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyes ember – még ha ennek nincs is feltétlenül tudatában – természetes módon része közösségének, amely nélkül nem értelmezhető, és amelynek szándékai és érdekei nélkül saját szándékai és érdekei sem ismerhetők meg.

A korábbi példához visszatérve: a rákos sejt gondolhatja azt, hogy neki jó lenne minden határon túl növekedni, azonban ez valójában nem igaz, hiszen az emberi szervezet elpusztításával magát is elpusztítja. Hasonlóan, az állam egyes alkotói gondolhatják azt, hogy nekik jó lenne minden határon túlmenő gazdagságot és hatalmat felhalmozni, azonban ezzel megbontják az állam természetes működését, és végső soron önnön pusztulásukat idézik elő. 

Matheron szerint ugyanis minden állam természetes működése a demokrácia, az egyenlő polgárok harmonikus működéseként megvalósuló politikai rend, amelytől minden eltérés ugyanúgy az állam betegsége, ahogyan az egyes testrészek önző növekedésre való törekvései az egész ember betegségét okozzák.

A cikk szerzője az Eötvös Loránd Tudományegyetem és Alpen-Adria-Universität Klagenfurt PhD-hallgatója. A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók. 

Magyarországon nincs még egy olyan újság, mint a Qubit. De ahhoz, hogy továbbra is lehessen, arra kérjük kedves olvasóinkat, hogy támogassátok erőfeszítéseinket egyszeri vagy rendszeres adománnyal, és járuljatok hozzá, hogy a Qubit még alaposabb, még hitelesebb, még tudományosabb tudjon lenni.
Támogasd a Qubit munkáját – nekünk minden segítség számít!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: