Olyan speciális géneket hordoznak, amelyek segítik őket a magaslati oxigénhiány (hipoxia) leküzdésében, a genetikai szinten is megnyilvánuló alkalmazkodásuk pedig hasonlít a tibeti emberek és kutyáik, valamint a háziasított jakok adaptációjához – állítja a tibeti vagy himalájai előnevű farkas-alfajról a Journal of Biogeography folyóiratban február 19-én megjelent tanulmány. 

Az eddig a szürke farkas (Canis lupus) egyik alfajaként számon tartott, 4000 méteres vagy nagyobb tengerszint feletti magasságban élő, egyedi vokalizációjú és viselkedésű ragadozók filogenetikai és genetikai markerek földrajzi változóit firtató filogeográfiai vizsgálatai azt mutatják, hogy Canis lupus chanco  önálló rendszertani faj. 

A kutatók szerint több genetikai marker alapján a himalájai farkas olyan monofillikus vonalot alkot, amely egyedülállóan alkalmazkodott a magas hegyek közötti élethez. A hipoxiához való genetikai adaptáció annyira markáns, hogy ennek alapján ezek a farkasok önálló taxonómiai egységet alkotnak. 

A kutatók azt találták, hogy Kínában, TadzsiKisztánban és Kirgizisztánban is élnek szürke farkasok a magashegységekben, a genetikai adaptáció azonban náluk nem tapasztalható. A vizsgálatok szerint genomi szinten a himalájai farkasok nem is velük, hanem az afrikai farkassal (Canis lupaster) állnak közelebbi rokonságban.  A kutatók ugyan nem tettek javaslatot új rendszertani elnevezésre, ugyanakkor megerősítették azt a korábbi feltételezést, amely szerint a magashegyi farkasok evolúciója a 800 ezer és 630 ezer évvel ezelőtti időszakban önállósodott. 

Korábbi cikkeink a témában: