2010-ben, amikor a klímaváltozás még inkább globális felmelegedés néven volt ismert, és a gazdasági válság miatt úgysem érdekelt senkit, hogy mit művel az emberiség a bolygóval, nem feltétlenül a környezettudatos dalszövegektől volt hangos a globális (tehát angol nyelvű) popzene – ahogy egyébként ma sem az. A slágerlisták élén Eminem, Lady Gaga és Taylor Swift váltotta egymást, és a 16 éves Justin Bieber is elindult a korai kiégéshez vezető útján, de a mainstreamen túl, a nagy kritikuskedvencek között (Kanye West, LCD Soundsystem, Arcade Fire) is inkább a személyes élményekről mesélő albumok domináltak.

Erre jött a két sikerlemez után is lenézett „virtuális zenekar”, a kilencvenes éveket végignyerő bulifrontemberből a kétezres évek elején komoly fordulatot (kísérletezőbb lemezek, világzenei kalandozások) vett Zenésszé, sőt Énekes-Dalszerzővé vált Damon Albarn második számú zenei vállalkozása, a Gorillaz, és 2010. március 3-án megjelentette az albumot, amely tematikájában a klímaváltozás, a műanyagszennyezés, a túlnépesedés és az emberiség környezeti problémákkal szembeni általános közönye körül forgott. Ez volt a Plastic Beach.

A részben Jamaicában, két bőröndnyi fű társaságában rögzített, elviccelt 2001-es első lemez és a lazább koncepciót már felmutató, de a pop-hiphop-gospel háromszögben kicsit széteső 2005-ös Demon Days után a Plastic Beach volt az az album, amellyel a Gorillaz értelmet nyert, és már nem lehetett elintézni annyival, hogy az egykori britpopsztár mellékprojektje.

Míg az első két albumon élesen váltották egymást a popslágerek (Clint Eastwood és 19-2000 vs. Feel Good Inc. és DARE) és a különböző zenei világokat keverő, néhol a Blur késői korszakát idéző stílusgyakorlatok, a Plastic Beach nemcsak tematikában, de zeneileg is egységesebb hangzást mutat. A lemez egyetlen, szándékosan az arcunkba tolt slágerdalán (Superfast Jellyfish) kívül nincsenek azonnal bekattanó refrének, még a két legismertebb szám (Stylo, On Melancholy Hill) felépítése is igyekszik kerülni a popzenei sablonokat, és az egész album egy plasztikusabb (nyilván), következetesen elektronikusabb irányt követ.

A Gorillaz ettől a lemeztől kezdve lett több Albarn sikeres hobbijánál, köszönhetően annak, hogy Albarn – amint az a Plastic Beach készítését bemutató filmből is kiderül – az albumokon közreműködő zenészekkel szorosan együtt dolgozva írta a dalokat, miután az együttes vizuális elemeiért felelős Jamie Hewlettel közösen megálmodták az átfogó koncepciót. Szemben a korábbi albumokkal, amelyeken gyakran a közreműködőkhöz igazították az egyes dalok stílusát (Ibrahim Ferrer, Ike Turner, MF Doom), a Plastic Beachen vendégeskedő énekesek (Lou Reed, Yukimi Nagano a Little Dragonból) és rapperek (Snoop Dogg, Kano, Mos Def) beleolvadnak a lemez szintetizátoroktól lüktető zenei világába.

Ahogy a Demon Days dalszövegeit is csak lazán kapcsolta össze a háborús idők világvége-hangulata, úgy a Plastic Beach is csak egy olyan átfogó gondolat, amelyből kiindulhattak a projekt alkotói – tehát nincsenek dalokon átívelő történetek vagy az egész album során fontos karakterek, csak a címben szereplő két szóra (Műanyag-part) támaszkodhattak a szerzők, Albarn szavai szerint „meditatív módon”, vagyis gyakorlatilag bármiről szólhattak a dalok, ami eszükbe jutott erről a szópárról.

Igaz, amíg a közreműködők a saját dalszövegeiket írták, Albarn és Hewlett keze alatt folyamatosan körvonalazódott a koncepció. A Nemo-pontra, vagyis a szárazföldtől legtávolabb eső földrajzi pontra elképzelt Plastic Beach egy, a Csendes-óceánban tengődő műanyaghulladékból összeállt szemétsziget, ahol a zenekar virtuális tagjai (2D, Murdoc, Noodle, Russel) megvalósítják utópiájukat, és a szeméthalmaz tetejére épített stúdióban meditálnak a haldokló világról.

Persze Damon Albarnról van szó, és a gyakran kibogozhatatlan dalszövegeiről is ismert zenész a Plastic Beachen sem állt be a szájbarágó dalszerzők táborába, a felvetett környezeti és társadalmi problémák gyakran kétsoronként értelmezhető képekben vannak elhintve. Albarn a dokufilmben sem mond többet a nyugdíjból visszahozott Bobby Womacknek annál, mint hogy „a Plastic Beach lényege az, hogy veszélyesen közel vagyunk a túlterheléshez, úgy általában a világban.”

Az album elsőként megjelenő száma, a Stylo egyből jól példázta a Plastic Beach csapongó szövegvilágát: refrénje annyi, hogy „Comin' on to the overload”, vagyis haladunk a túlterhelés felé, míg Mos Def elektromosságról rappel és természeti csapásokkal fenyeget, a soullegenda Womack pedig számára ismerős témákról énekel: a szeretet erejéről és arról, hogy az élet bizony kemény.

Még az internet Gorillaz-őrült zugjaiban is közkedvelt álláspont, hogy a Stylónak már a címétől fogva semmi értelme, és a még zavarosabb, Bruce Willisszel készített autós üldözéses videoklip sem segít az értelmet keresők ügyének, de a hivatalos albummagyarázó egyértelműen utal a túlnépesedésre, és azt sem nehéz belelátni az idealista Albarn szövegébe, hogy a mindenkin átáramló szeretet, emberiesség, empátia lehet a megoldás a bolygó problémáira.

Nagy ökológiai megfejtéseket tehát nem kell várni az albumtól, a fenyegetettség leginkább költői rémképekben (pl. a címadó szám refrénjében a mélytengeri hungarocellhalom, a partra vetett Casio szintetizátor és az automatizált beszédre képes gépek hármasa) jelenik meg, illetve olyan zenei megoldások érzékeltetik a környezetét pusztító emberiség tematikáját, mint például a White Flag hangszerelése: a libanoni nemzeti filharmonikusok több mint egyperces arab nagyzenekari intrója után amint emberi hang szólal meg, már kizárólag elektronikus zene kíséri.

Mivel a műanyagszennyezés problémája csak az elmúlt néhány évben kapott nagyobb figyelmet szélesebb körben is, 2010-ben még leginkább „a fogyasztói társadalom kritikája” címkével láthatták el a lemez legpoposabb és a legfurcsább hangzású dalát. A Superfast Jellyfish konkrét mikróreklám-hangmintával kezdődik, és az eldobható slágerekre épülő zeneipar kritikájából vezeti le, hogy a felgyorsult életmód, a kényszeres fogyasztás a környezetet is tönkreteszi. A Sweepstakesben Mos Def a szám címéhez hűen a sorsolásos nyereményjátékok végtelenül kapitalista világát idézi meg – állj be a sorba, fizess, fizess, fizess, aztán vedd át a műanyag nyereményed, és örülj, mert te vagy a nyertes. A dal repetitív szövegei a pénzközpontú élet monotonitását tükrözik, miközben egy minimalista alapból egy chicagói parádé fúvóskavalkádjába torkollik a zene, valahogy úgy, ahogy a modern élettel járó feszültség fokozódik az évek során.

A szüntelen és céltalan munkával terhelt társadalmat viszont egyik számban sem utasítja el annyira Albarn (aki ugye Everyday Robots címmel jelentette meg szólóalbumát), mint az album egyik legjobb dalában, az akusztikus meditációból a svéd Little Dragon tagjaival közös elektronikus tombolásba fajuló Empire Antsben, ahol a hangyák birodalmához hasonlítja a globális gépezetet életben tartó embereket, akik a birodalmak elkerülhetetlen bukásának értelmében a halálba menetelnek.

A műanyag szó a lemez címadó számán kívül még öt dal szövegében fordul elő. A Welcome to the Plastic Beach (az instrumentális intró után az album kvázi nyitódala) talán a legegyértelműbb: „Gyerekek, gyűljetek körém és figyeljetek, tudom, hogy a világ olyan reménytelen” – mormolja Snoop Dogg, majd a lemez két refrén nélküli slágere folytatja a felrajzolt világ részletezését, az olcsó materializmust jelképező strassz szemekkel (Rhinestone Eyes) és a pusztuló világban való elszigeteltséget illusztráló műanyag fával (On Melancholy Hill).

Természetesen a Lou Reeddel közös Some Kind of Nature lett az album legbohókásabb dala, így a „műanyagba és digitális fóliába csomagolt Nap” értelmét felesleges keresni, ellenben a lemezt záró Pirate Jet (ami önmagában egy szójáték a klímaváltozás miatt sokat kárhoztatott magánrepülőgépekre) üzenetéről számos teória kering. Van, aki szerint az ironikus kezdő sorokban („It's all good news now / Because we left the taps running for a hundred years”) szereplő, száz évig nyitva hagyott csapok a műanyag gyártásához szükséges kőolaj kútjaira utalnak, mások szerint azonban inkább a környezeti válságban kialakult ivóvízhiányra, amelynek következtében műanyag pohárból ihatjuk az apró darabokra oszlott műanyag poharakkal szennyezett tengervizet.

„Azt hiszem, ezen az albumon próbáltam összekötni a popzenei érzékenységet azzal az alapvető melankóliával, ami például a műanyagba csomagolt készételek vásárlásával jár” – mondta Albarn a Guardian podcastjében. A modern társadalmat mindig belülről kritizáló énekes (Modern Life is Rubbish, ugye) azonban most egy másik szemszögből, a Földnek a civilizációtól legtávolabb eső pontjáról hirdet ítéletet az emberiség felett, amely évtizedekig inkább tudomást sem vett az óceán távoli vizein halmozódó szemétről, csak hogy ne kelljen szembenézni a következményekkel.

Amikor arról kérdezték Albarnt, hogy miért tartja fontosnak, hogy egy poplemez környezetvédelmi problémákat fejtegessen, ezt válaszolta: „Az egyik legjobb dolog az egészben, hogy belemászhatsz annak az új, fiatal generációnak a képzeletébe, amely most fedezi fel magának a popzenét. Ha sikerül megragadni a figyelmüket, akkor az üzenet megragad, és onnantól magukkal viszik.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: