Veszélyhelyzetben sem indokolja semmi, hogy a sajtó ne kérdezhessen, vagy ne kapjon választ
A múlt héten az MSNBC amerikai televíziócsatorna egyszerűen megszakította Donald Trump amerikai elnök élő sajtótájékoztatóját, hogy egy orvos, a csatorna állandó szakértője, azonnal kommentálni tudja a beszédet. Trump azt állította, hogy a cink bizonyos gyógyszerekkel együtt hatékony a koronavírus gyógyításában; a beszéde alatt élőben kapcsolt intenzív terápiás szakorvos megtévesztőnek nevezte és egyben cáfolta az állítást.
Az amerikai elnök hivatalba lépése óta azzal próbálja diszkreditálni a sajtót, hogy rendszeresen álhírterjesztőnek nevezi, kérdésekre nem válaszol, vagy egyszerűen letagadja, amit mondott. Március vége óta egyre több helyen jelentek meg vélemények arról, hogy a sajtónak fel kell függesztenie az amerikai elnök sajtótájékoztatóinak közvetítését. Az utóbbi időben már napi szintű reakció - a Fox Newst és néhány nem független sajtóorgánumot leszámítva - hogy Trump beszédének közvetítését egyszerűen megszakítják, ha túl sok hazugság hangzik el.
Mi van akkor, ha maga az elnök gyártja a fake newst?
Kötelessége-e a sajtónak mikrofonállványként eljuttatnia a dezinformációt a koronavírusról, az elvégzett tesztek számáról vagy a mexikói határkerítés szükségességéről a vírus elleni küzdelemben, pusztán azért, mert az az ország elnökének szájából hangzik el?
Nem. A sajtó feladata a hiteles tájékoztatás, ehhez pedig információra van szüksége. Ahhoz, hogy a politikusok és az állampolgárok megfelelő döntéseket hozhassanak, ugyancsak információra van szükség. A hiteles információ az egyik alapfeltétele annak, hogy a járvány idején fennálló veszélyhelyzetre átgondolt választ adhassunk. Ahhoz pedig, hogy megfelelő döntéseket hozzunk, részben a sajtóra vagyunk bízva, amely kormányzati és közigazgatási szervektől, szakértőktől, politikusoktól, állami és önkormányzati szervek által gyűjtött adatokból dolgozik.
Az információhoz való hozzáférés joga veszélyhelyzetben sem szünetel
A mostani veszélyhelyzetben az egyes kormányok azért kezdték korlátozni az alkotmányban garantált alapjogokat, hogy hatékonyan fel tudjanak lépni a koronavírussal szemben. A fizikai távolságtartás vagy a kijárási tilalmak fontos alapjogok gyakorlásában korlátozzák egy-egy ország polgárait. Mégis számos korlátozást elfogadunk, mert elhisszük a kormányoknak, hogy azért nem mehetünk színházba, hogy a járványt kordába lehessen tartani. Egyes alapjogainkat tehát az élethez való jog érdekében korlátozzák. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 4. cikke szerint a nemzet létét fenyegető és hivatalosan kihirdetett szükségállapot idején az egyezségokmányban vállalt kötelezettségeik nagy részétől a tagállamok eltérhetnek, ideértve az információhoz való hozzáférés jogát is. A korlátozás okát és időtartamát ugyanakkor meghatározzák a nemzetközi kötelességek, így kizárólag az élet védelme érdekében és meghatározott, arányos ideig állhat fenn a megszorítás.
Koronavírusos időkben a kormányzati szervekhez benyújtott információkérések megválaszolását sok országban korlátozzák, például azért, mert nincs olyan köztisztviselő, aki teljesíteni tudná a kéréseket, vagy azért, mert bizonyos adatgyűjtéseket most nem végeznek el. A világjárvánnyal összefüggő információkhoz való hozzáférés azonban éppen olyan jellegű, hogy az arra vonatkozó kérdések megválaszolását nemhogy nem tagadhatja meg egy kormány, hanem sokkal gyorsabban kell megválaszolnia őket, mint egyébként. Az adatok rendelkezésre állnak, az információhoz való hozzáférés pedig életeket ment.
Ugyanezt a logikát kell követnünk a hivatalos sajtótájékoztatók megítélésekor is. Néhány uniós országban, köztük Csehországban, Szlovéniában és Magyarországon az újságírók egyáltalán nem tehetnek fel kérdéseket az elhangzottakra reagálva. Németországban, Svédországban vagy Ausztriában például ezt úgy oldják meg, hogy limitálják a résztvevők számát, hogy elég távol legyenek egymástól az újságírók. A kérdések ugyanis az sajtó ellenőrző funkcióját biztosítják.
Amikor sajtó információhoz való hozzáférését korlátozzák, akkor az életet mentő információt és az ezekről szóló szabad vitát korlátozzák. De a korlátozásnak csak egyik módja, hogy a sajtó nem kérdezhet. A másik tipikus korlátozási forma az újságírók börtönnel való fenyegetése. Számos ország van a világban, ahol a koronavírus-járványra hivatkozva sajtószabadságot korlátozó törvényeket fogadtak el. Például ha a sajtó rémhírt terjeszt a veszélyhelyzettel kapcsolatban, akár téves vagy félelem kiváltására alkalmas információt oszt meg, börtönbüntetéssel fenyegetik az újságírót. Ez a jogi válasz súlyos tévedés a törvényalkotók részéről. A sajtónak ugyanis kimagasló szerepe van abban, hogy a lakosság megfelelő, időszerű és széles körű információhoz jusson, ezért az újságírók munkájának végzéséhez külön biztosítékokat kell garantálni. Az Európa Tanács által a krízishelyzetekre kidolgozott 2007-es iránymutatás alapján nem az újságírókat kell azzal fenyegetni, hogy büntetőeljárás indul ellenünk, hanem az őket hamis információval ellátó közfeladatot ellátó személyeket. Hiszen sokszor éppen a kormányok nem adnak megfelelő, teljes körű információt. Ekkor a sajtónak nem sok lehetősége marad: indíthat ugyan információszabadság-pereket, amikor a bíróság kötelezheti az információval rendelkező állami szervet vagy üzleti szereplőt a közérdekű adatok kiadására, de ezek a perek költségesek és időigényesek.
Azokban az országokban, ahol a szólásszabadságot korlátozzák, ahol orvosok és kórházigazgatók nem nyilatkozhatnak a sajtónak, jellemző a szivárogtatás. A kiszivárogtatott információk megjelentetése pedig éppen a büntetőjogi fenyegetés miatt lehet kockázatos a sajtó számára. A sajtó ezért mégis kénytelen kockáztatni, ha komolyan veszi a feladatát, a kiszivárogtatott valós információk ugyanis nem minősülnek álhírnek csak azért, mert nehéz igazolni valódiságukat.
Ellentmondó állítások
A különböző kormányok, egészségügyi szervezetek és kutatóintézetek inkonzisztens állításai bizonytalanságot és szorongást váltanak ki. De az egymásnak ellentmondó állítások megismerését nem betiltani kell, hanem segíteni az embereket abban, hogy megértsék őket.
Talán még mindenki emlékszik azokra az időkre, amikor a sajtó azokat az egymásnak ellentmondó szakmai véleményeket ismertette, amelyek azt találgatták, hogy a Vuhanban megjelenő koronavírus terjed-e egyáltalán emberről emberre. Vagy a társadalmi távolságtartás szükségességét, ami február végén még teljesen más megítélés alá esett, mint a olasz és spanyol halálozási adatok robbanásszerű növekedése után.
Ma ugyanez a helyzet a szájmaszkok viselése körüli üzenetekkel. Míg egyes országok egészségügyi hatóságai kötelező kültérimaszk-viselést írnak elő, a WHO vagy éppen a magyar tisztifőorvos is azon az állásponton van, hogy a maszk viselése egészséges ember számára nem szükséges, mert nem véd meg a fertőzéstől. Ezt szakmai és reálpolitikai állításként is lehet értelmezni. Sem a sajtó, sem az átlagember nem tudja eldönteni, kinek van igaza. A sajtó ebben a helyzetben nem tehet mást, mint hogy közvetíti a különböző álláspontokat, és ha kell, a hivatalos kommunikáció megalapozott cáfolatát. Ez nem álhírterjesztés és nem pánikkeltés. Az újságíró börtönnel fenyegetése azt gátolja, hogy a sajtó végezze a feladatát, és segítsen az információk közötti tájékozódásban.
Az egymásnak ellentmondó üzenetek bizalmatlansághoz vezetnek, tehát értelmezni kell őket. Ezért szükséges, sőt az információszabadság-törvényeink alapján kötelező, hogy az egészségügyi ellátórendszerek és a kormányok kommunikálják, mit tudnak, és mit nem. Ha tudhatjuk, hogy a kormányok valós adatokat közölnek, és azt is elmondják, amit nem tudnak, akkor könnyebben elfogadjuk azt is, ha változnak a ránk kirótt előírások.
A szerző jogász, a berlini székhelyű emberi jogi szervezet, a Civil Liberties Union for Europe szólásszabadság programjának vezető munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
