Az Est volt talán az első újság, amelyik az első világháború negyedik évében hírt adott egy influenzaszerű betegségről. A lap 1918. május 29-én Titokzatos bélgyulladás Spanyolországban címmel arról számolt be, hogy Madridban „a színházak nem tudnak előadásokat tartani, mert az egész társulatuk beteg. Egyébként is kétséges, vajon a színházlátogatók száma érdemessé tenné-e előadások tartását, mert a mulatóhelyek a fertőzéstől való félelem következtében egészen üresek.” A betegség terjedését, mint írták, a rosszul szellőztetett, poros helyiségekben való időzés szerfelett előmozdítja.

Faszeszmérgezés, esetleg tüdőpestis 

Másnap több lap is beszámolt a spanyol helyzetről, azzal kiegészítve, hogy XIII. Alfonz király, a miniszterelnök és több miniszter mellett a spanyol lakosságnak már közel a fele is ettől a betegségtől szenved. A madridi hírek alapján (a tünetek pontos ismerete nélkül) a megkérdezett magyarországi orvosok fertőző bélgyulladást, pestist vagy tüdőpestist is elképzelhetőnek tartottak. Sőt, miként Az Est szakértője vélekedett, az sem lehetetlen, hogy a tünetek alapján pálinkahamisítás, vagyis a faszeszmérgezés állhat a furcsa járvány mögött. A német lapokból átvett madridi táviratok azt azért kiemelték, hogy halálesetet egyelőre sehonnan sem jelentettek. Továbbá, hogy az orvosokat meglepte a láz terjedésének gyorsasága, amit a szokásosnál erősebb hőmérséklet-ingadozással hoztak összefüggésbe.

Ma már tudható, a hadban álló országok sajtója a cenzúra miatt nem írhatott a hadseregek soraiban már hetekkel korábban észlelt, tömegesen előforduló ismeretlen betegségről. Kapóra jött tehát, hogy a háborúból kimaradt, semleges spanyol sajtó cenzúrázatlan hírein keresztül magáról a járványról szólhatnak. A spanyolnátha vagy röviden spanyol kifejezés pedig menthetetlenül rajta ragadt az influenzán.

Alig egy héttel később, június 4-én a Magyarország című kora este utcára kerülő lap berlini tudósítójára hivatkozva azt közölte, hogy az ottani spanyol nagykövet végre hiteles hírekhez jutott Madridból. Eszerint egy influenza jellegű, ártatlan természetű, magas lázzal járó betegségről van szó, amiben még egyetlen ember se halt meg, és nincsenek szövődmények. Sőt: „az erősebb természetű emberek le se fekszenek. Így például a megbetegedett katonákat nem is küldik kórházba. A betegség nagyon ragadós, de azért a megbetegedésekről szóló számok túlzottak”. 

Mindeközben a világ túlfelén, a New York-i magyar nyelvű Előre éppen ugyanaznap azt közölte, hogy Spanyolországban az utóbbi 10 napon több mint 700 ember halt meg a járványban. Arról viszont már a Pesti Hírlap is hírt adott, hogy az ellenséges amerikai hadseregben a jelentések szerint az utóbbi hetekben feltűnően sokan, háromszor annyian haltak meg a betegségben, mint a harctereken, a halálesetek háromnegyede pedig influenza és tüdőgyulladás miatt következett be. De hát Amerikában mást jelentett a cenzúra, és egyébként is messze volt. 

Enyhe lefolyású, teljesen veszélytelen 

A hírek folyamatosan szivárogtak. Június folyamán előbb Nürnbergből, aztán Frankfurtból, Münchenből, majd Berlinből is azt jelentették a lapok, hogy influenza dühöng a városban. Sok jel mutat arra, írta a Budapesti Hírlap már július 2-án, hogy a „titokzatos, igen kellemetlen, de nem túlságosan veszedelmes betegség hozzánk is el fog látogatni”. 

Mintha csak egy nem várt vendégről szólt volna Az Est július 3-i tudósítása is A spanyol járvány Bécsbe érkezett címmel. Alatta a sokatmondó alcím pedig: Párizs, London, Berlin, München kórházai megteltek betegekkel. A másnapi számban már fél kolumnán foglalkoztak az erős „rázóhideggel” járó járvánnyal, megszólaltatva Szabó Sándor tisztifőorvost és Basch Imre főorvost, az Üllői úthoz közeli Zita hadikórház igazgatóját is. Előbbi sietett megnyugtatni mindenkit, hogy a betegség addig csak katonákon és orosz hadifoglyokon jelentkezett. Basch szerint pedig „enyhe lefolyású, teljesen veszélytelen baj a spanyol betegség”. Igaz, tette hozzá, a bakteriológiai vizsgálatok egyelőre nem mutattak ki semmilyen ismert influenza-kórokozót. Ami nem is csoda, hiszen az influenza virális természetét, illetve magát az influenzavírust csak tizenöt évvel később, 1933-ban fedezték fel. 

Arra a kérdésre viszont, hogy a fertőzés vajon a frontról származik-e, Basch határozott nemmel válaszolt. Már csak azért sem, indokolt az igazgató, mert a harctérről érkező katonák barakkjától kétszáz lépésre lévő másik, hónapok óta Pesten tartózkodó katonák barakkjában is terjed a ragály. 

A kór mibenlétéről megindult vita elől július-augusztus folyamán elég nehéz volt kitérni, csaknem mindennap írtak róla a lapok. A laikusok mellett a mezei orvosok fejében is káosz volt a betegséggel kapcsolatban. A kibontakozó véleményharc egyik markáns állítása szerint a spanyol olyan, mint az 1889-es orosz nátha, vagyis „szokásos” influenza. Mások főleg patológiai vizsgálatokra alapozva viszont vitatták, hogy influenzáról lenne szó. A kórokozót nem sikerült kimutatniuk, csak annak hatását. Az elvégzett boncolások alapján a spanyolbetegség meglepően színes képet mutatott. A lehetséges magyarázatok között szerepelt a tífusz, a trópusi dengue-láz és a kevésbé egzotikus diftéria is. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a spanyolnátha főként mint a másodlagos fertőzések szálláscsinálója jelent veszélyt. De akadt orvos, aki egyszerűen csak azt kifogásolta, hogy minek egy régi betegségnek új nevet adni, ha egyszer influenzáról beszélünk, vagyis a jól ismert Pfeiffer-bacilusról (Haemophilus influenzae). Csak éppen ez utóbbit számos boncolás eredménye cáfolta, mivel pont a nevezett kórokozót nem tudták előtalálni. 

Konyakkal és hashajtóval

Nemcsak a betegségről, magáról a járványról sem volt sokáig egységes szakmai álláspont. Bár a nyár végén, ősz elején ismét meglóduló, ijesztő mértékű influenzás esetekről szóló jelentések ellenére Szabó tisztifőorvos még kétségbe vonta, hogy járvány tört volna ki, a spanyolnátha második, pusztító erejű hullámának felívelő szakaszában ez már nem lehetett vita tárgya. A fővárosi Közegészségügyi Bizottság szeptember 30-i ülésén, ha vonakodva is, de elfogadta a járványpártiak érveit. 

A Szent László Kórházat vezető Gerlóczy Zsigmond és Wenhardt János, a közkórházak központi igazgatója elérte, hogy rendeletileg bezárják az oktatási intézményeket. Mai szemmel is kijózanító a Budapesti Orvosi Újság egyik szerzőjének megállapítása, hogy „e betegségnek specifikus gyógyszere nincsen. Meglevő szereinkkel a kórképet befolyásolni, enyhébbé, rövidebbé tenni képesek nem vagyunk. A betegség magától meggyógyul.” Nem csoda tehát, hogy az ellenőrizhetetlen gyógymódok és csodaszerek is járványszerűen terjedtek.

„A betegség ellen leginkább úgy védekezhetünk, ha elkerüljük a meghűlést” – írta például a Pécsi Napló július 9-én. A járvány előtt is kapható szimpla szájfertőtlenítő hirdetését is hamar újragondolták. „Spanyol betegség ellen, a szájüreg fertőtlenítésére szopogassunk Anacot-pasztillát” – hozta Az Est. Ráadásul csaknem valamennyi újságban feltűntek olyan reklámok, mint a „közkedvelt Dékány-cognac, ajánlatos spanyolnátha ellen”, vagy a „Világosi Marty-Medicinal cognac orvosilag ajánlva spanyolnátha ellen”. 

A Budapest című napilap szeptember 8-án pedig arról számolt be, hogy Marovici doktor, a bártfai fürdő tiszti üdülőtelepének főorvosa aszpirin, koffein és kalomel, azaz higanyklorid használatával egyetlen nap alatt képes meggyógyítani spanyolos betegeit. Megfigyelése szerint ha a hashajtót kihagyta a kombóból, a kór egy hétig is elhúzódott. Vagyis bizonyos, nyilatkozta, hogy a spanyolnátha a „belekben fészkel”.

Bár külföldről korántsem jöttek megnyugtató hírek, a nyár előrehaladtával mégis a bizakodás vált jellemzővé: úgy tűnt, a hátországban nagyjából lecsenghet a járvány. Annyira egyébként sem tartottak az emberek a spanyolnáthától, hogy ne vicceljenek vele. A Borsszem Jankó például szokásos sajtószemléjében egy szegedi eseten kajánkodott: „két úrileány a harctérről hazaérkezett fivérük tisztiszolgája becipelése folytán kapta meg a spanyol betegséget”. A Színházi Élet meg Somogyi Nusi színésznőt pécézte ki, pontosabban azon tréfálkozott, hogy a mai Thália Színház helyén működő, egykori neve (Jardin d’Hiver) miatt csak Zsardenként emlegetett Télikert próbáit is elérte a spanyolnátha. A lázas betegen is játszó színésznő már júniusban köhögött, ami teljesen rendjén való, írta a magazin, elvégre „ahogy egy új párizsi divatkreációt egy primadonnának illik először hordani, úgy a madridi divatos betegséget is illendőség szerint egy primadonna kapta meg először”. 

Fájdalom, nem lehet viccelni

Azt is a Színházi Élet írta meg, hogy a Király Színház komikusa, Latabár Árpád miként vitatkozott Czakó Gyula főrendezővel. Az egész oldalas cikk szerint napok óta vitatkoztak egymással, hol ordibálva, hol káromkodva, nem tudván eldönteni, melyiküknek van igaza. Mindketten felfedezték ugyanis a spanyolnátha csalhatatlan ellenszerét: a bort. Czakó szerint a forralt bor a jó, Latabár viszont a jégbe hűtött borra esküdött. A lap kedélyesen még receptet is mellékelt: óránként evőkanállal literes üvegbe jégbe hűtött, illetve forralt bort kell tölteni, aztán poharanként meginni. „Belsőleg! Vigyázat: külsőleg nem használ!”

Karinthy Frigyes a Pesti Napló hasábjain futó szatírasorozata, A feleségem beszéli című szösszeneteiben kétszer is foglalkozott a spanyollal. Előbb júniusban az orvosi tudálékoskodást fricskázta meg, hogyan nyugtatja a beteget: „gyógyítani nem igen szokták ezt a betegséget, először, mert egyelőre még nem találták meg a kórokozó anyagot s így a gyógyanyag sem áll rendelkezésre, – de másodszor nincs is rá szükség, mert a betegségnek úgyis megvan a maga szabályos lefolyása, amit nem lehet megbolygatni és utána aztán úgyis szépen felszívódik a kóranyag és a beteg meggyógyul.” Karinthytól a szeptember végén bevezetett utazási korlátozásokról szóló rendelet is megkapta a magáét: 

„Hogy vasúton és villamoson csak akkor utazzam, mikor szükségem van rá – szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogy rendesen szoktam, élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam – hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást”.  

Októbertől aztán, amikor a lapok halálozási rovataiban sokasodni kezdtek az olyan ismert nevek, mint Karinthyné Judik Etel, Kaffka Margit, vagy Egon Schiele, Edmond Rostand és Guillaume Apollinaire, eltűntek a spanyol viccek. „Igaza van, a spanyolokról már sok mindent neveztek el”, válaszolt egy miskolci olvasónak a levelezési rovatában a Borsszem Jankó szerkesztője. „Van: spanyol viasz, fal, etikett, csizma, meggy, megnyitás (sakkjátékban), bika, lovaglóiskola, légy, nád. Betetőzi mindezt a nátha. Erről pedig, fájdalom, nem lehet viccelni.”

Korábbi kapcsolódó cikkeink: