Hungarikum lett a tiszavirág
Védett természeti- és tájértékként a szablyavívás és a csíksomlyói pünkösdi búcsú mellett május 21-től a tiszavirág néven ismert rovarfaj is a magyarság identitását izmosító, törvényileg becikkelyezett hungarikum.
A magyarországi természetvédelem kivéreztetése után talán így elegendő, pénzügyileg megtámogatott kormányzati figyelem irányul a Palingenia longicauda nevű, 400 éve még egész Európában elterjedt, a Föld egyik legősibb és máig fennmaradt, ma viszont már a legveszélyeztetettebb kérészfajok közé tartozó tiszai rovarfajára.
„A tiszavirág látványos rajzása révén közismert kérészünk. Lárvája az imágóvá vedlést megelőzően három éven át az agyagos partfalban él és a folyóvizekben rendkívül fontos szerepet tölt be, úgy is mint a szerves anyagokat kiszűrő táplálkozása révén a víz tisztítója, úgy is mint más szervezetek (például halak) tápláléka. A faj klasszikus élőhelye a folyókanyarulatok külső ívén levő szakadópart, ahol a sodorvonal közel halad a parthoz, de kisebb számban a folyó más élőhelyein is előfordul. A megfelelő élőhelyeken kialakuló telepekben néhány folyamkilométeren milliós számban élhetnek tiszavirágok” – összegezte a hungarikummá avatott rovar mibenlétének lényegét Lengyel Szabolcs, az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) tudományos főmunkatársa, az ÖK sajtóközleményében.
Tudni illik, hogy a Palingenia longicauda az eurázsiai elterjedésű Palingeniidae család legnagyobb termetű faja, imágó állapotban akár 10 centiméteres testhosszt is elérhet. Rajzása már a korai természettudósok figyelmét is felkeltette, nem véletlen, hogy az első, bizonyosan ezt a fajt érintő leírás majdnem négyszáz éves. A faj ekkor még egész Európa-szerte elterjedt volt, a középszakasz jellegű folyókon közönséges fajnak számított. Szakirodalmi források szerint előfordulása ismert volt Ausztriából, Belgiumból, Bulgáriából, Csehországból, Franciaországból, Hollandiából, Horvátországból, Lengyelországból, Macedóniából, Magyarországról, Németországból, Romániából, Szerbiából, Szlovákiából és Ukrajnából.
A Palingenia longicauda a 19. és a 20. század során elterjedési területének jelentős részén kipusztult. A faj utolsó megfigyelése a franciaországi Loire-ból 1922-ből, a Rajna német és holland szakaszáról 1952-ből, a Dunából pedig 1974-ből származik. A kipusztulás okai főként a folyószabályozások, a meder-átalakítások, a partvédelmi művek (partbiztosító kövezés, sarkantyúk) építése voltak, amelyek a faj klasszikus élőhelyének (szakadópartok) eltűnéséhez vezettek, míg kisebb mértékben valószínűleg a szennyezések is szerepet játszhattak. Ezen folyamatok eredményeképpen a legóvatosabb becslések szerint is a faj az egykori európai elterjedési területének legalább 95 százalékáról eltűnt. A fajnak biztosan ismert, jelentős állományai ma már csak a Tiszában és a Rábában ismertek, valószínűleg a Rába volt a forrása a Dunában 2015-ben Gönyűnél újonnan felfedezett kicsiny tiszavirág-állománynak.
A tiszavirág bizonytalan előfordulásait jelezték a Dnyeper és a Dnyeszter folyókból illetve több évtizedes hiány után megtalálták a fajt a Duna-delta romániai részén és a Prut folyó moldovai szakaszain is. Gyors eltűnése miatt az egyik legveszélyeztetettebb kérészfaj európai szinten. Több kezdeményezés után a Palingenia longicauda 2002-ben egyedüli kérészfajként felkerült az Európa Tanács által létrehozott és ma is működő Berni Egyezmény fokozottan védett állatfajokat feltüntető II. Függelékére. Magyarország uniós csatlakozásakor azonban a faj nem került fel az európai szintű természeti értékek megóvását jogszabályi kötelezettségként előíró Élőhelyvédelmi Irányelv (Natura 2000) megfelelő függelékére.
A faj iránti nemzetközi érdeklődést jól jelzi, hogy Németországban már történtek konkrét kísérletek is a faj visszatelepítésére, mely erőfeszítések mindeddig sikertelenek maradtak. A közelmúltban végzett genetikai vizsgálatok további fontos információval szolgáltak a faj hazai állományainak értékességét illetően. Egyrészt, az eredmények szerint a megmaradt tiszai állományok „egészséges” mértékű, jelentős genetikai változatossággal rendelkeznek, melynek oka az lehet, hogy a faj jégkorszaki menedékterülete egybeesett a jelenlegi elterjedéssel. Másrészt, mind a jelenkori rábai, mind pedig a kihalt rajnai állományok genetikai összetételüket tekintve jelentősen eltérnek a tiszai állományoktól, míg a Rába és a Rajna állományai között a nagy földrajzi távolság ellenére kevés különbség van. Ennek magyarázata az lehet, hogy a Rába és Rajna állományai az utolsó jégkorszakot egy másik menedékterületen vészelhették át, mint a tiszai állományok. Végül pedig, mivel a rábai állomány jelentősen különbözik a tiszai állományok mindegyikétől, de nem különbözik a rajnai állománytól, a Rábán fennmaradt populáció a valamikori nyugat-európai állomány utolsó képviselője lehet, melynek védelme evolúciós szempontból is kiemelten fontos.
A faj európai kipusztulását okozó veszélyeztető tényezők azonban sajnos ma is fennállnak vagy fenyegetnek: az élőhelyek pusztulása a mederátalakítások, partvédelmi beavatkozások (kövezés, sarkantyúzás) révén lassan, de biztosan folytatódik. Az állomány összeomlása valószínűsíthető, ha nem történnek érdemi beavatkozások a faj élőhelyeinek védelmére, a természetes folyódinamika fenntartására. Egy vizsgálat szerint például a partvédő kövezéssel ellátott szakaszokon nagyjából feleannyi lárva kel ki, mint a természetes partszakaszokon. Egy másik vizsgálat pedig rámutat arra, hogy a hidak és műutak polarizáltfény-szennyező hatásuk révén megzavarhatják a tiszavirágok repülését, melyek így szintén hozzájárulhatnak az élőhelyek leromlásához. A fentiek figyelembevételével logikus a következtetés, hogy a tiszavirág fennmaradásában Magyarországnak óriási nemzeti és nemzetközi felelőssége van. A tiszai állományok védelmével elérhető, hogy ezen jelentős természeti értékünk utolsó biztos állományai fennmaradjanak. Ennek haszna nem csak a faj fennmaradásának biztosítása lenne, hanem megalapozhatna gazdasági szempontból is jelentős fejlesztéseket, pl. a látványos rajzás ökoturisztikai programok és beruházások célpontja lehetne.
Korábbi kapcsolódó cikkeink:
