Hadd szögezzem le rögtön az elején: Bekő Éva állításaival szemben nem gondolom, hogy a filozófia súlytalanná vagy jelentéktelenné vált volna. Mondhatná persze az olvasó, hogy már a felvetésem is abszurd: vitatni akarom azt, hogy a filozófia súlytalan és jelentéktelen? Hiszen triviális, hogy az: semmi gazdasági vagy társadalmi haszna nincs annak, ha pár léhűtő közpénzeken köldököt vakar és közben lufit hámoz. Ám annak a tagadásához, hogy a filozófia súlytalanná és jelentéktelenné vált, nem kell amellett érvelnem, hogy a filozófia valami hű, de súlyos és jelentős lett volna valaha is. Elég hozzá annyit belátni, hogy ma nem kevésbé az, mint korábban, állítólagos hőskorában volt, tehát nincs lényeges különbség a filozófia korábbi és mostani társadalmi „hasznában”. Ennél azonban egy kicsit tovább megyek: a filozófia ma valójában nagyobb társadalmi hasznot hoz, mint valaha. Sőt, ha „társadalmi hasznon” készpénzesíthető, piaci értéket értünk, akkor különösen igaz az, hogy ma hasznosabb, vagy legalábbis sokkal tudatosabban és látványosabban az, mert nem csupán a filozófiába fektetett erőfeszítések hosszú távú megtérülése révén teszi azt, mint amit egyébként tett korábban is, hanem egyre inkább rövid távon és a filozófia berkein kívül is kifejti hatását.

A fent említett, a Qubiten július 18-án megjelent írás hol ilyesfajta társadalmi hasznosságot (vagy legalább nagyobb társadalmi elismertséget), hol az egyén belső gyarapodását segítő attitűdöt, hol mindent átfogó, perspektivikus szemléletet kér számon a kortárs filozófián, gyakran úgy kezelve ezeket az egymással amúgy legalább részben ellentétes kívánalmakat, mintha azok együtt teljesülhetnének, sőt, egymást támogatnák. Minél „mélyebb” egy filozófiai nézet, annál nehezebben érthető, és éppen emiatt az életbölcseletnél népszerűtlenebb filozófia nemigen akad. Az élet értelmén való töprengés valószínűleg a legerősebb és a filozófusokra nézve legkedvezőtlenebb sztereotípia, ami a nemfilozófusokban él, hiszen túl általános a fókusza ahhoz, hogy értelmezhető legyen a laikusok számára.

Ráadásul a filozófia olyasfajta kordiagnózisa, ami ennyi mindent kér számon „a filozófián”, annyiban is pontatlan, hogy nem tudjuk, kiken kéri mindezt számon. A szakosodás és a köz számára érthetetlen szőrszálhasogatás nemcsak a filozófiára, hanem általában a tudományra jellemző. Másrészt, ha valakikre, a filozófusok egy jelentős részére biztosan nem igaz, hogy csak a szakmának írnak: számos kontinentális filozófus egyenesen médiasztár (így nevezi az Independent a francia Bernard-Henri Lévyt), míg mondjuk a német Peter Sloterdijket vagy a szlovén Slavoj Žižeket egyenesen celebfilozófusként emlegetik. Ennek egyik oka éppen az, hogy a kontinentális filozófia el tudott szakadni a klasszikus filozófiai témáktól és nyelvezettől: mindenkit érintő, kortárs problémákról ír, ha nem is mindig szakzsargonmentes, de gyakran élvezetesebb, és ezáltal szélesebb körben befogadható stílusban, mint analitikus kollégái.

John Searle amerikai filozófus az általa egyébként nagyra tartott francia Michel Foucault véleményére is alapozva a következőképpen fogalmaz: „Franciaországban tíz százalékban érthetetlennek kell lenned, máskülönben az emberek nem gondolják, hogy ez „mély”– nem gondolják, hogy alapos gondolkodó vagy”. Az érthetőség és a mélység – vagy legalábbis annak látszata – sajnos gyakran egymással ellentétes kívánalmak.

A kontinentális filozófusok mellett az angolszász világban is egyre népszerűbb az a gondolat, hogy az akadémiai filozófiának legalább részben a kívülállók számára is megfogható problémákkal kellene foglalkoznia. Az olyan problémák, mint a globalizáció, a mainstreamtől eltérő társadalmi, történelmi és kulturális narratívák népszerűsítése, a nem euroatlanti szemléletű filozófiák megismerése vagy a társadalmi nemek problémája egyre gyakrabban jelennek meg a filozófia kutatások horizontján. Persze ezek idehaza nem túl népszerű témák, így a nemzetközi filozófia ázsióját vélhetőleg csak kevesek szemében emelik – ettől még a társadalmi szerepük akkor is vitathatatlan, ha azt valaki negatívan ítéli meg.

Mindenesetre, ha a vitatott cikk elején említett kérdést, hogy hány kortárs filozófust ismerek, nekem tennék fel, (nem élve vissza azzal, hogy a tanult szakmámról van szó) feltehetőleg azt illene válaszolnom, hogy nem kevesebbet, mint ahány kortárs nyelvészt, geológust vagy ornitológust. Jelentkezzen, aki másképp van ezzel.

Soha nem volt ilyen népszerű

Azért is érthetetlen a számomra, hogy miért kellene temetni az akadémiai filozófiát, mert – a történetét amúgy végigkísérő külső támadások és belső világvége-hangulatkeltések ellenére – a filozófia ma jobb bőrben van, mint valaha. Élénk viták folynak filozófiablogok kommentrovataiban, filozófiai témájú Facebook-oldalakon, laikusok és hivatásosok részvételével. Filozófiát népszerűsítő klubok, kávéházak létesülnek (hadd ragadjak ki csak egyetlen, igen sikeres hazai kezdeményezést), és olyan népszerű fórumokon kap szót a filozófia, mint a Qubit. Miközben széleskörű érdeklődés mutatkozik a filozófiai tartalmak iránt, a filozófia is látványos gesztusokat tesz, hogy azoknak is fontos és hasznos legyen, akik nem a filozófiára tennék fel az életüket. A foglalkoztatási statisztikák alapján a nyugati világban a filozófia az egyik legjobb munkaerő-piaci potenciállal rendelkező szak a hagyományos bölcsész- és társadalom-, sőt: természettudományokhoz is mérve (persze közgazdászokhoz vagy informatikusokhoz nem lenne fair mérni őket). Amerikában a bölcsészettudósok közül nemcsak a legjobb kezdőfizetéssel rendelkeznek, de a fizetésük százalékos emelkedése is a legmagasabb. És itt nem arról van szó, hogy az adófizetők pénzét filozófusok fizetésére herdálják: ezek a filozófus végzettségű fiatalok jobbára a piaci szférában helyezkednek el, építve arra a piacképes szemléletre és készségekre, amelyeket a filozófiatanulás során elsajátítottak.

Ha az akadémiai filozófia valóban haszontalan lenne, pár holdkórost leszámítva senkit sem érdekelne. Csakhogy ma összehasonlíthatatlanul több ember foglalkozik akadémiai filozófiával, mint valaha. Vajon mi támasztja alá azt az állítást, hogy az ókorban „egy jelentős filozófus gondolatai hatni tudtak viszonylag széles (vagy legalábbis a mainál szélesebb) közönségre”? Az írni-olvasni tudás aránya, a kéziratok sokszorosíthatósága és terjeszthetősége, az oktatás akkori és mostani helyzete mind-mind azt valószínűsíti, hogy már a puszta lehetősége sem volt adott annak, hogy az ókorban a filozófiai gondolatok olyan széles körben terjedjenek, mint ma.

Az persze lehet, hogy ezen hatások ellenére is olyan népszerű volt akkor a filozófia, hogy futótűzként terjedt. Viszont az egyenlőtlen viszonyok kiegyenlítéséhez arra is szükség lenne, hogy ma a filozófia különösen népszerűtlen legyen. Azonban statisztikák szerint a (sok más mellett) filozófiában is világelső Egyesült Államokban a nyolcvanas évektől egyértelműen a filozófia növekvő népszerűségéről beszélhetünk: 2014-ig az alapszakos és a mesterszakos filozófia diplomák száma megduplázódott (részletek itt, itt, itt és itt). Ha a filozófia valóban „súlytalan”, mi okozza növekvő népszerűségét?

Az Amerikai Filozófiai Társaságnak 8-9000 főnyi tagsága van, és bár kétségtelen, hogy a nők és az etnikai kisebbségek a mai napig alulreprezentáltak, ez a szám nagyságrendekkel nagyobb, mint azoknak a szerzőknek a száma, akiket az egész eszmetörténetből filozófusként azonosíthatunk. Idehaza persze rosszabb a helyzet, de nem sokkal. A Magyar Filozófiai Társaság közel 500 tagot számlál. és ők megint csak nem azok, akik az adófizetők pénzéből filozofálás címén lopják a napot, hanem azok, akik valamiért fontosnak érzik, hogy egy ilyen társasághoz tartozzanak, miközben ez anyagi haszonnal nem jár. A társaság létszáma arányaiban sem tekinthető rossznak az amerikaival összehasonlítva.

A filozófia a kilencvenes években Magyarországon is slágerszaknak számított, országszerte sorra nyíltak meg és töltődtek fel hallgatókkal a filozófia szakok. Hogy ez aztán később változott, az jórészt annak köszönhető, hogy pártokon és oldalakon átívelő, széles körű egyetértés van azt illetően, hogy a filozófia haszontalan, tehát káros. Emellett persze a munkaerő-piaci lehetőségekre vonatkozó anekdotikus evidencia is ront a filozófia renoméján, pedig a bölcsész szakok idehaza sem annyira versenyképtelenek, mint gondolni szokás.

Persze a ma filozófiát művelők túlnyomó többségére a hálátlan utókor nem fog emlékezni, ahogy mi is kevesebbekre emlékezünk, mint ahányan filozófiával foglalkoztak a múltban, az mindenesetre nem mondható el, hogy az emberek életidegennek, nem nekik szólónak találnák a filozófiát, mert akkor nem foglalkoznának vele tömegek.

Ebből már következni látszik, hogy a filozófia múltbeli dicsőségét visszasírók bedőlnek a látszatnak, hogy a filozófia valaha is súlyosabb és jelentősebb volt, mint ma.

Marcus Aurelius esete a kommentelővel

Hát persze, a Bekő Éva cikkében idézett Marcus Aurelius számára biztosan az volt. De vajon Marcus Aurelius hány kortársának volt fontos a filozófia? Ha akkor megkérdezte volna valaki az átlagos műveltségű embertől, hogy hány filozófust ismer, akár csak Marcus Aurelius alattvalói közül is hánynak lehetett vajon fogalma egyáltalán arról, hogy a jeles államférfi titokban, a hálószobájában jól elfilozofálgat valami hasznosabb időtöltés helyett? Ehhez sem az információhoz való hozzáférés, sem annak feldolgozási lehetősége (írni-olvasni tudás) nem állt széles rétegek rendelkezésére. Ennek alapján teljes félreértés azt hinni, hogy a régmúlt a mainál filozofikusabb kor lett volna.

A filozófia állítólagos hőskorában feltehetőleg alig volt ember, aki a filozófia szót valaha is hallotta volna, nemhogy jelentős filozófusokat tudott volna felsorolni. Ám, amennyire sejteni lehet, aki hallott is filozófiáról, jobbára ugyanazt gondolta róla, mint a mai átlagkommentelő: haszontalan köldöknézegetés és lufihámozás az egész (legfeljebb a közpénzeket nem kérték volna számon a filozófusokon, mert nem voltak közpénzek). Legalábbis ez szűrhető le abból, hogy a filozófia klasszikus művei nem ritkán kezdődnek azzal, hogy a szerző elhatárolódik a filozófiára érzéketlen, csak az evilági hasznot hozó javakat hajszoló tömegtől, amelynek alantas céljaival szemben az ő filozofikus céljai magasztosak.

Ez az állítólagos hőskor ugyanis nem arról szólt, hogy a filozófusok közérthetően, a közhöz próbáltak volna szólni, és mindezt sikerrel tették volna. Amikor megpróbálták megosztani, amire jutottak, annak csúnya vége lett (a klasszikus példa itt nyilván Szókratész). Amikor tevőlegesen változtatni próbáltak a társadalmon, jobb esetben csak felsülés lett belőle (Platón), rosszabb esetben, például Marx örökösei révén, tömeggyilkosságok. Persze ettől még foglalkozhattak a filozófusok súlyos és jelentős gondolatokkal – de ha érv a kortárs filozófusok ellen, hogy a kutya sem ismeri őket, ez az érv legalább ennyire áll a klasszikusokra és az ő kortársaikra vonatkoztatva is. Avagy megfordítva az érvet: miközben a filozófusoknak is legfeljebb sejtéseik lehetnek, a nemfilozófusoknak még csak sejtéseik sem lehetnek arról, hogy hány, a jövőben klasszikussá váló filozófus a kortársunk, és ez annál inkább igaz rájuk, minél kevesebb kortárs filozófust tudnak felsorolni.

Nem mellesleg a filozófia ma is jelentős például a Szilícium-völgy „filozófuskirályai” számára, akik saját bevallásuk szerint filozófia szakos tanulmányaiknak köszönhetik a piaci versenyelőnyüket a túlságosan is csak a szakmájuk sablonjaiban gondolkodó versenytársaikkal szemben (lásd itt, itt és itt). Csak egyetlen példa: a Forbes listáján az ötven, jelenleg világszinten legnagyobb hatalommal rendelkező ember között számon tartott Peter Thiel stanfordi filozófiatanulmányai során a francia történész-irodalomkritikus-filozófustól, René Girard-tól tanultakat kamatoztatta többek között a PayPal alapítójaként és a Facebook korábbi első számú befektetőjeként is. Mégis, mi mutatná jobban egy diszciplína társadalmi súlyát és jelentőségét, mint az, hogy a százmilliók mindennapjait meghatározó Facebook minden bizonnyal másmilyen lenne Girard lufihámozása nélkül?

De vissza az akadémiai filozófiára,

pontosabban a szőrszálhasogató, argumentatív, analitikus filozófiára, ami szemlátomást az általam vitatott cikk fő célpontja. Miért is kellene ezt lecserélnünk az antik életbölcseleti hagyományra, amikor a filozófia a szőrszálhasogatás közepette is rendre érint számos olyan kérdést, mint az élet, intelligencia vagy szabadság egyes konkrét helyzetekben való megnyilvánulásai? Hogy miért nem kellene lecserélni, arra hadd hozzak egyetlen példát.

Stewart Butterfield, a fényképmegosztó Flickr és az üzenetküldő Slack alkalmazásokat fejlesztő cégek alapító vezérigazgatója, aki Kanadában szerzett alapszakos filozófiadiplomája után Cambridge-ben végzett tudományfilozófia és -történet mesterszakon, éppen azt értékeli a filozófiai tanulmányaiban, amit a kortárs filozófia kritikusa elidegenítőnek tart: a kukacoskodást és a részletekbe menő vizsgálódást, amiből aztán más, konkrét esetekre alkalmazható következtetéseket lehet levonni:

„A filozófiai tanulmányaim két dologra tanítottak meg. Megtanultam, hogyan kell világosan írni. Megtanultam, hogyan kövessek egy érvelést elejétől a végéig, ami felbecsülhetetlen az értekezletek levezetéséhez. És amikor tudománytörténetet hallgattam, megtanultam, hogy milyen az, ha mindenki igaznak hisz valamit – például a régi elképzelést, hogy az éter közvetíti a gravitációs erőt a levegőben –, mígnem rájöttek, hogy ez nem volt igaz.”

Úgy látszik tehát, hogy van, aki szerint a filozófia világos, nem pedig érthetetlen fogalmazásra tanít, továbbá, ha az élet értelmére vonatkozó kérdéseket nem is válaszolja meg, háromszázmillió dollár értékű cégeket fel lehet építeni és el lehet valahogy vezetni a segítségével. Ez persze a klasszikusnak tekinthető filozófiai értékek szempontjából nem elég fajsúlyos, hiszen az életvezetéshez csak nagyon praktikus, anyagias értelemben segít hozzá. Én azonban már azzal is beérném, ha abban kiegyeznénk: a kortárs szőrszálhasogatással a filozófia érthetősége nemhogy romlott, de kifejezetten javult.

A kortárs angolszász filozófiában ugyanis a hume-i hagyományokhoz való visszatérésként immár évtizedek óta egyre inkább elvárás a szakzsargon minimalizálása. Nincs olyan jobb nevű szaklap, amely a szerzőknek szóló instrukciók rovatában ne fogalmazná meg, hogy világos, érthető cikkeket vár. Sok egyetemen azt javasolják a filozófia szakos hallgatóknak, hogy ha megírtak egy beadandó esszét, olvastassák el egy nem filozófia szakos barátjukkal, és ha a barátjuk nem érti, amiről írtak, akkor kezdjék elölről. Ha a szakma legújabb eredményeit bemutató szakcikkekben ez a fajta közérthetőség nem is valósítható meg, a szemlélet tovább örökítődik a publikációkra, amelyek a téma komplexitása által megengedett maximális érthetőségre törekszenek – az pedig könnyen belátható, hogy olyan, még komplexebb téma, mint az élet értelme, még inkább megnehezítené az érthetőséget, ha nem pusztán aforizmák szintjén fogalmazzák meg (az aforizmatikusság látszólag érthetővé tenné a mondandót, ám cserébe értelmezési problémák garmadáját szabadítaná a nyakunkba).

Ennek az érthetőségre törekvésnek a hatása kitűnően tetten érhető a kortárs angolszász publikációkban, amelyek valóban szőrszálhasogatók és részletkérdéseket boncolgatnak, de ha nem is mind, legalább a krémjük nyelvileg és stílusában is a legközérthetőbb munkák közé tartozik a filozófia egész történetében. Ezzel szemben a vitatott cikk által említett, teljességre törekvő szerzők közül nem egy (Arisztotelész, Kant, Hegel) legendásan érthetetlenek sokszor még a filozófia szakos hallgatók, sőt a végzett, de nem e szerzőkre szakosodott filozófusok számára is. A súlyos és jelentős gondolatok kiötlői nem mindig rendelkeztek irodalmi vénával, és ez a klasszikusokra legalább annyira igaz, mint a világos írást, logikus kifejtést már külön kurzusokon tanuló kortárs és leendő filozófusokra. Platón egy a kevés kivétel közül: az ő művei olvasmányosságukat, irodalmi értéküket tekintve is élvonalbeliek, csakhogy ő nem volt abban az értelemben átfogó filozófiát kidolgozó, rendszerépítő filozófus, mint a fenti három, hiszen dialógusait „részletkérdésekről” írta, és a rendszerszintű filozófiát az értelmezői hagyomány hámozta aztán ki a dialógusaiból.

Akkor mi hiányzik mégis a kortárs filozófiából?

A társadalmi jelentőségre hozott fenti példák bizonyára csak fokozzák azt az érzést, hogy a filozófia ma nem a lényegre fókuszál, csupán betagozódik abba a trendbe, amely ellen a klasszikusok mindig is küzdöttek, amikor élesen megkülönböztették magukat attól az őket körülvevő közegtől, amely által elnyomva érezték magukat, mert az a gazdasági-társadalmi hasznosságot részesítette előnyben az intellektuális javakkal szemben. Bekő Éva cikke persze nem az elhatárolódást és elefántcsonttorony-építést várná a szakmától – ezt éppen, hogy kárhoztatja. Amit szeretne, az az, hogy a filozófia segítse, megváltoztassa az amúgy jobb sorsra érdemes – mondjuk így – bölcseleti deficitben szenvedőket azáltal, hogy életvezetési útmutatót ad a kezükbe – mindezt persze nem elaprózva, nem toldozva-foltozva, nem szőrszálhasogatva, hanem egycsapásra: mint a cikk fogalmaz, „minden legalább átlagos műveltségű ember” számára „rögtön” választ adva életproblémáira. Ez azonban még egyetlen filozófusnak sem sikerült, a klasszikusoknak sem. Tegyük hozzá: szerencsére, az instant megoldásoknak ugyanis általában komoly áruk van.

Tekinthetjük ezt persze hivatásunk tragédiájának is, de nekem speciel nagyon halovány reményeim vannak még a társadalom lassú, fokozatos átfilozofizálhatóságával kapcsolatban is. Ezt a halovány reményt azonban éppen az élteti, hogy az egyetemen tanított filozófia – legalábbis Nyugaton – igenis egyre inkább nyitni kezd a nemfilozófusok szempontjai felé. Miközben megőrizni igyekszik tradicionális értékeinek legalább egy részét, nem romkocsmás világmegváltásokat, hanem piacképes diplomát, készpénzre váltható tudást, versenyelőnyt kínál. Ehhez foghatót a klasszikusok soha nem tudtak, mert nem is akartak megadni kortársaiknak, holott úgy tűnik, a nemfilozófusoknak gyakran erre van szükségük, és nem olyasmire, amiről a filozófusok azt gondolják, hogy a nemfilozófusoknak szükségük van rá (vagy még inkább: szükségük kellene, hogy legyen rá, akkor is, ha ez ellen kifejezetten tiltakoznak).

Az már csak hab a tortán, hogy mindezen ismeretek megszerzése közben a filozófia iránt érdeklődők fogékonnyá válhatnak arra, amit kétezer-ötszáz éves intellektuális hagyományunk tartogat számukra – köztük akár az antik bölcsek életvezetési tanácsaira, a kortárs kontinentálisok társadalmi problémák iránti érzékenységére, vagy netán az analitikusok alaposságra és világosságra törekvő szemléletére is.

Aztán hogy miként élnek vele, az már az ő felelősségük.

A szerző filozófus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének, illetve a Neumann János Egyetem Menedzsment és Üzleti Kommunikáció Tanszékének egyetemi docense, A racionalitás mércéi kutatócsoport vezetője. Köszönet a Qubit Filoman csapatának, különösen Faragó-Szabó Istvánnak, valamint Dombrovszki Áronnak és Paár Tamásnak a kézirat korábbi változatához fűzött megjegyzéseikért.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás