A pokollal nem lehet mást csinálni, csak átvészelni

Ernest Hemingwayről sokan és sokat írtak, ami nem is csoda: az író nem kerülte a népszerűséget, ahogyan a botrányokat, a bunyókat és a nőket sem, és cseppet sem bánta, ha botrányhős szerepbe kényszerült. Mozgalmas életet élt, mindenkit ismert, akit egyáltalán érdemes volt ismerni, négyszer házasodott, három háborút járt meg, és közben végig jegyzetelt, fényképezett és levelezett. Ebből a gazdag hagyatékból állított össze Michael Katakis amerikai író egy rendhagyó életrajz-képeskönyvet, amely 2019 végén jelent meg magyarul az Európa gondozásában.

Michael Katakis: Ernest Hemingway – Egy élet emlékei. Európa, Budapest, 2019, ford.: Pék Zoltán

A gazdagon illusztrált kötet javarészt a John F. Kennedy Könyvtárban őrzött gyűjteményt veszi alapul Hemingway mozgalmas életének bemutatásához, de egy előszó erejéig Hemingway fia, Patrick is megnyilvánul benne, az utószót pedig az író unokája, Seán jegyzi, aki sosem találkozott a nagyapjával, de ezzel valószínűleg ugyanígy van a kötet legtöbb olvasója is. Ő írja, hogy amikor világhírű öregapjáról kérdezte anyját, Valerie-t, az asszony azt javasolta neki, hogy ha meg akarja ismerni Ernest Hemingwayt, olvassa el az írásait.

Mindent megírt

Éppen ez okozhatja a legnagyobb fejfájást Hemingway életrajzíróinak: a legtöbb élményét meg is örökítette valamilyen formában, ha épp fikcióban, akkor a nevek éppen változhattak, a részletek színesedhettek, de a történet veleje igaz volt. Kritikusai szerint a riportjaival viszont épp fordítva állt a helyzet: amikor a második világháborúban az amerikai Collier’s hetilapnak tudósított, sokan úgy gondolták, hogy nem riportokat közöl, hanem hőstörténeteket, méghozzá saját magáról. 

Hemingway magaFotó: Photo12

Meglehetősen furcsa vád ez az ellen az író ellen, aki közismerten a Kansas City Star amerikai napilap stilisztikai kiskönyvét tekintette iránymutatónak a prózájában: ennek köszönhető az a szikár, minimalista stílus, amely ismertetőjelévé vált, és amelyet később annyian másoltak, és ami aztán Pulitzer- és irodalmi Nobel-díjat is hozott később az írónak. A vád egyébként nem teljesen légből kapott, maga a szerző is azzal dicsekedett a második világháborúban Roald Dahl norvég származású brit író-vadászpilótának, hogy vannak olyan megtörtént sztorik, amelyek túl jók lennének egy sima tudósításhoz, ezeket inkább a regényeihez tartogatja őket.

A figyelő macsó

Mint a Kansas City Star példája is mutatja, Hemingway újságíróként indult, és Katakis szerint végig meg is maradt annak: folyamatosan figyelte a környezetét, és dokumentálta, ami körülötte történik, ebben pedig nagy segítségére volt, hogy gazdag orvoscsaládból származott, ahol már gyerekkorában találkozott a fényképészettel. Számtalan jegyzete és levele mellett gazdag fotóhagyatékot is hagyott maga után, többek között egy olyan kubai felvételt is, amelyen két kubai halász épp egy kardhalat emel be egy apró vitorlásba; ez is megtalálható a könyvben, bár nem egészen biztos, hogy a felvételt maga az író készítette. 

Hemingway 1944-benFotó: Photo12

Hemingway az első világháborúban esett túl a tűzkeresztségen, ahol súlyosan meg is sérült. Miután nem vették fel a hadseregbe, az olaszokhoz csatlakozott, itt az ellátmányért volt felelős. Amikor a közelében bomba robbant, több száz srapnel fúródott a lábába és a térdébe, ennek ellenére félig öntudatlan állapotban kimenekítette egy súlyos sérült bajtársát, amiért háborús érdemkeresztet kapott. 

Az olasz kórház levele az író szüleinek szintén szerepel a könyvben – ebben arról tudósítanak, hogy az alig 18 éves Ernie jól van, lábra fog állni, és hamarosan hazatérhet. Az ekkori leveleiből kiderül, hogy az író lábadozás közben fülig beleszeretett egy lengyel ápolónőbe, Agnes von Kurowskyba, akivel el is jegyezték egymást. A nő megcsalta, szakítottak, Hemingway pedig elkezdte – legalábbis a leveleiben – felvenni azt a cinikus-macsó stílust, amiről később hírhedtté vált (bár pont a szakítás kapcsán idealistának nevezte magát, majd bevallotta barátainak, hogy Agnes emlékét irtózatos mennyiségű alkohollal kauterizálta magában, a szakítás után valamivel pedig már a csajozáson járt az esze). Csakhamar találkozott első feleségével, Hadley Richardsonnal, akivel szemben viszont már ő lett hűtlen, a szakítás után az író pedig megint depresszióba esett: ekkor írta barátjának, Isidore Schneider költőnek, hogy „igazából az szól az öngyilkosság ellen, hogy tudod: az élet újra remek lesz, ha a pokolnak vége”. 

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!

Miközben egyre inkább elismert íróként ünnepelték, Hemingway életében egymást követték a nők, adott esetben feleségek, szeretők, rajongók, hűséges és megsértett barátok, és persze a háborúk. A kötetben szereplő levelek ennek is emléket állítanak: amikor az életét és barátait is beleírja a könyveibe, mindenkit sorra megsért maga körül, aztán szabadkozik – hol sikeresen, hol kevésbé sikeresen, és az utóbbiaknak számos szakítást és válást köszönhetett. Persze közben nem feledkezett meg a nagyvilági életről sem, amelyet egyre inkább megengedhetett magának; a kiadói bőkezűen mérték az előlegeket, a fényképek tanúsága szerint pedig egymást követték a bankettek, vacsorák, a spanyol polgárháború és a második világháború után pedig a kubai rezidenciáján, a Finca Vigíán rendezett több napos tivornyák. 

Tudod, mi történt 1938-ban? Hemingway megint balhézott 

Katakis érdekes szerkesztői hozzáállással állította össze a Hemingway életéről szóló kötetet: évről évre követi az író életútját, alkalmanként felidézve, mi minden történt a nagyvilágban, miközben Hemingway éppen elvált, újra megházasodott, horgászott, vagy egy újabb regényével, illetve saját démonaival küzdött. Néhány év házasság után rendre felbukkant valaki az életében, de levelei tanúsága szerint mindig egy hosszabb önmarcangoló periódusra volt szüksége ahhoz, hogy újra megházasodjon, majd ismét elhagyja az aktuális feleségét (ennek a Vándorünnepben irodalmi emléket is állított, rutinja mondjuk volt hozzá).

A levelek címzettjei is érdekesek: amellett, hogy rendszeresen tartotta a kapcsolatot testvéreivel és szüleivel, kis túlzással mindenkivel kapcsolatban állt, aki csak számított a huszadik századi művészetben (Ezra Pound, F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Alice B. Toklas, T. S. Eliot), de találkozott Pablo Picassóval és Joan Miróval is, ez utóbbitól Párizsban egy képet is vásárolt. 

Az igazi élet érzését próbálom átadni

A hátramaradt jegyzetek tanúsága szerint a szikár, hírlapírósnak csúfolt stílus mögött irtózatos munka volt: több tucatnyi lehetséges cím, befejezés, szórendváltoztatás tartozik egy-egy elkészült novellához vagy regényhez, a végeredményhez viszont Hemingway olyannyira ragaszkodott, hogy a szerkesztőtől sem tűrte meg a változtatásokat: ahogy írta, a takarékos próza miatt egyetlen szó kihúzása is jóvátehetetlen károkat okozhat a kész műben. 

Erről így vallott az apjának írott levelében 1925-ben, miután a család megbotránkozott a szex és az erőszak illetlen témáin Hemingway könyveiben: „az összes történetben az igazi élet érzését próbálom átadni, nem csak lefesteni az életet vagy kritizálni, hanem megeleveníteni. Hogy ha valamit olvasol tőlem, akkor meg is tapasztald. Ezt viszont csak úgy lehet, ha a szép mellett a rossz és a ronda is belekerül. Mert ha csak szép van, az nem hihető. A dolgok nem ilyenek.”

Hemingway kubai villájában, a Finca VigíábanFotó: Photo12

Az, hogy nem csak a szép van, Hemingway műveit olvasva igencsak hihető – és nem csak a szépből jutott ki magának az írónak sem. Annak ellenére, hogy egymást érték a sikerei, érzelmi élete meglehetősen hullámzó volt, ezen pedig a hosszú évtizedeken át folytatott alkoholizálás sem segített sokat: egy korai levelében napi tizenhét Martinit említ, a későbbiekben nem bajlódott már a számolással. 

Paranoia, megfigyelés 

A nemzetközi helyzet fokozódása sem tett neki jót, kubai rezidenciáján Castro hatalomátvétele után egyre kevésbé érezte jól magát, szeretett hajóját nem használhatta halászatra, és egyre inkább hatalmába kerítette a paranoia, hogy az ötvenes évek hidegháborús rettegésében az FBI megfigyeli – mint kiderült, ebben igaza is volt

Utolsó éveit a betegség és az üldözési mánia határozta meg: többször próbált lemondani az alkoholról, Kubából az Egyesült Államokba költözött, 1954-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat is az Öreg halász és a tengerért, de ezek sem tudták megállítani a lejtőn. Többször kísérelt meg öngyilkosságot, üldözési mániája miatt pszichiátrián is kezelték, míg végül 1961-ben, 61 évesen vadászpuskájával megölte magát illinois-i otthonában. 

Hemingway utolsó feleségével, Mary Welsh-selFotó: AFP

Távolról is lehet kutatni 

A kalandos életúthoz Katakis könyve sajátos mankót kínál: a dokumentumok fényképeivel gazdagon illusztrált könyv annak nem mond sokat, aki most kezdene ismerkedni Hemingway életével, azoknak viszont hasznos lehet, akik nem tudnak ellátogatni az amerikai múzeumba, ahol az anyag nagyobb része található. Az idézett levelek mellett érdekes perspektívát kínál az adott korszakról szóló összefoglaló, és a leszármazottak elő- és utószava is emberibbé teszi a történetet. 

A kötetben található két esszé értelmét viszont nem látom, hacsak nem egy valamivel vaskosabb, impozánsabb kötet előállítása volt a szerkesztő célja: Sandra Spanier írásában az tűnik a legérdekesebb adaléknak, hogy csak 1970-ben ismerkedett meg Hemingway munkáival (igaz, azóta már az író csaknem hatezer darabos levélhagyatékát gondozza). A másik esszé szerzője, Tom Putnam a JFK Könyvtár igazgatója, így a főleg ebből a forrásból táplálkozó könyvben teljesen érthető a jelenléte, de esszéjében csak az általa igazgatott gyűjtemény nagyszerűségét ecseteli, illetve megtudhatjuk, hogy már az iskolában is olvasott Hemingwayt.

A kötet legfőbb erőssége a gazdag képanyag: a kijavítgatott kéziratok, a levelek és a fényképek az elveszett nemzedék életébe engednek alaposabb bepillantást, a magánlevelek pedig a macsó felszín alatt megbúvó, őrlődő Hemingway lelkébe, és a kettő persze elképzelhetetlen egymás nélkül. Küzdelmes és jól dokumentált élete volt, halála pedig többek szerint elkerülhetetlennek számított: John Steinbeck, akit maga Hemingway nem tekintett különösebben jelentős írónak, azt írta a halálakor, hogy Hemingwayt „annyira aggasztotta a halhatatlanság, mintha nem lenne biztos benne, pedig nem kétséges, hogy elérte”. Ebbe az aggodalomba enged betekintést Katakis kötete.

(Michael Katakis: Ernest Hemingway – Egy élet emlékei. Európa, Budapest, 2019, ford.: Pék Zoltán)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: