A múltkori írásomban a -ba/-be toldalékkal kapcsolatban írtam az úgynevezett képzők, jelek és ragok megkülönböztetésének nehézségeiről. Ott utaltam rá, hogy sokszor vitatható egy-egy toldalék besorolása. Példának hoztam fel, hogy ha a ragok azok, amiket a szóalakon belül nem követhet más toldalék, akkor kérdéses, hogyan különböztethetnénk meg a határozóképzőket a határozóragoktól (és így nehéz megmondani, hogy a -ba/-be határozóképző-e, vagy határozórag), hiszen a határozók nem toldalékolhatók. Erre jön az az ellenvetés, hogy csak a ragok követhetnek jeleket a szóalakon belül, a képzők nem, márpedig -ba/-be követhet jeleket (pl. majmomba, a -ba/-be a birtokosra utaló -m jelet követi), így neki ragnak kell lennie. (Például a -szerűen lehetne határozóképző, mert nincs olyan, hogy majmomszerűen, abban a jelentésben, hogy ‘hasonlóképpen, mint a majmom’.)

Csakhogy ehhez még el kellene fogadni (1) a jel meghatározását (sorrendben előtte csak képzők és jelek állhatnak, utána pedig csak jelek és ragok), és (2) hogy a birtokosra utaló toldalék valóban jel (nem pedig képző). És hozzá kellene tennem még két feltevést, ami a fenti okfejtést elfogadhatóvá tenné: (3) ha egy toldalék egyszer jel, rag vagy képző, akkor mindig az; és (4) nincsenek más vagy átmeneti típusú toldalékok.

Úgy érzem, mindezekre külön ki kell majd térnem külön írásokban. Most megpróbálok csak a képzőről, erről a furcsa és sokszínű állatfajtáról (ami talán nem is egyetlen faj) beszélni.

A tipikus képzői funkció

Ahogy az előző írásomban is jeleztem, a képzők, jelek és ragok megkülönböztetését (és az iskolások helyzetét) súlyosbítja, hogy a meghatározásuk többarcú és többszempontú, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a fém használata más-más szempontokon alapul a fizikusok és a vegyészek körében. Elvileg ugyanis nemcsak az egymáshoz viszonyított sorrendjük, hanem a funkciójuk is eltérő.

Funkció szempontjából a képzők legszokásosabb viselkedése (mondhatnám, hogy a prototipikus képzők viselkedése, ha feltenném, hogy van egyetlen prototípusuk) a következő. A szótő és a képzett szó (vagy két ugyanabból a tőből két különböző képzővel képzett szó) külön szótári tételt alkotnak. Így például a szó, a szól, a szólal és a szózat nyilvánvalóan külön szótári tételek, ahogy az alak, az alakoskodik és az alakzat is. Ha nem tudnánk, hogy ezeknek ugyanaz a tövük, a magyar nyelvtudásunk akkor is kifogástalan lehetne, vagyis ezt az információt sosem kell felhasználnunk beszéd és megértés közben. Vagyis a köztük levő kapcsolatnak a mai nyelv rendszerében semmi szerepe sincs, csak történeti érdekesség. Talán pontosabb lenne azt mondani, hogy persze felhasználhatjuk az összetartozásukra vonatkozó tudásunkat új szavak megalkotására, a hasonló képzésű régiek ismeretében, de normális körülmények között sem a beszédhez, sem a megértéshez nem kell ilyen kreatívaknak lennünk.

Ráadásul a képzőkre az is nagyon jellemző, hogy nem egységes a funkciójuk: a szó jelentése nem ugyanúgy viszonyul a szózat-éhoz, mint az alak-é az alakzat-éhoz, az alak használata nem abban tér el az alakoskodik használatától, mint mondjuk a fény használata a fényeskedik használatától. Tehát még ha képzett szavak mintájára újakat alkotunk, akkor is rossz szokott lenni az esélye annak, hogy megértsenek. Próbáljuk csak meg (akár vicceskedve) a szól mintájára azt mondani, hogy mondatol (például Szólj apádnak helyett mondjuk azt, hogy Mondatolj apádnak, arra utalva, hogy ne csak egy szót mondj neki, hanem egy egész mondatot), nem valószínű, hogy sok sikerünk lesz vele.

Az össze-vissza (vagy éppen alig felismerhető) funkciókkal együtt jár az, hogy a szótőből és képzőből álló szavak (vagy amikről azt gondoljuk, hogy ilyen felépítésűek) nem alkotnak úgynevezett paradigmákat (ugyanannak a tőnek az alakjait tartalmazó táblázatokat). Lehetne olyan „mini-paradigmákat” felállítani, mint zár ~ zárvány és ás ~ ásvány, de már a tár igetőnek nincs ilyen „mini-paradigmája” (mert nincs tárvány), legfeljebb egy másik: tár ~ tárlat. Ebbe meg részben beletartozna a zár ige is, hiszen van zárlat, de az ás nem, mert áslat szóról nem tudunk.

Ha minden képző ilyen lenne, mint az itt idézettek, akkor megtörölgethetnénk a kezünket: készen vagyunk. Akkor elég lenne annyit elmondani, hogy a képzők hozzáadásával való szóalkotás megkövesedett szótő-alkotási módszer, ami valaha talán szabadon alkalmazható volt (különböző képzők esetében talán más-más korszakban), de mára csak a kész alkotások, az ilyen módon megalkotott szótári szavak maradtak ránk.

Megjegyzem, ha csupa ilyen képzők lennének, akkor az sem szorulna különösebb magyarázatra, hogy a képzők sorrendben miért a szótövekhez legközelebbi toldalékok. Egyrészt azért, mert az összetett kifejezések legkönnyebben az eredeti sorrendjükben (vagy ha többféle sorrend lehetséges, akkor némelyik eredeti sorrendjükben) szoktak megkövesedni. A nyelvekben nagyon ritka az olyan fosszília, nyelvtörténeti maradvány, ami A … B alakú, úgy hogy az A és a B közé viszonylag szabadon illeszthetünk elemeket; a szóalakok között legalábbis ilyen felépítésűt én még más nyelvekben sem láttam. Persze elvileg elképzelhető lenne, de az uralkodó tendencia semmiképpen sem ez.

Másrészt pedig azért nem szorulna magyarázatra a helyük, mert a szavaknak van egy általános funkcionális sajátosságuk, méghozzá az, hogy nagyon gyakori, szokásos, közismert vagy társadalmilag intézményesült dolgokra utalnak (persze előfordul, hogy csak egy szűk szakmai vagy más réteg ismeri a jelentésüket, de akkor az illető körökben mégiscsak közismertnek kell lennie). Jól megfigyelhető ez az összetett szavaknál: azért létezhet a magyarban buszmegálló szó, mert nálunk (mint annyi más helyen) köztudomásúan kijelölt helyeken szoktak a menetrendszerű buszok megállni, és ez a szó pont csak ilyen helyekre, tehát egy „intézményre” utalhat. Nem használhatjuk (legalábbis sikeresen nem) ezt a szót egy olyan hely megjelölésére, ahol egyszer véletlenül (vagy akár épp most) egy busz csak úgy megállt vagy meg fog állni.

Ugyanez igaz a képzett szavakra is: az apaság olyasmit jelent, hogy ‘apai minőség’, ‘az a tény, hogy egy viszonyban az illető fél az apa szerepét játssza’, és azért létezhet ilyen szó, mert ez a viszony társadalmilag fontos, intézményesült. Nem lenne ugyanez elmondható arról a minőségről, ami pl. csak a te apádat jellemzi a hozzád (és esetleg a testvéreidhez) fűződő viszonyában, ezért jelentéstanilag lenne furcsa az a szó, hogy apádság. Tehát szerintem nem formailag lenne különös, ha létezne ez a feltételezett szó, amiben a birtokosra utaló -d toldalék (hivatalosan „jel”) megelőzné a -ság/-ség képzőt, hanem tartalmilag.

Amúgy a -ság/-ség képzős alakok nagy tömegére nem jellemző az, hogy fosszíliák lennének, az apaság szó is olyan, hogy a mintájára nyugodtan képezhetünk újakat, és a hallgatóság elég jó eséllyel meg is fogja érteni az ilyen újításokat. A -ság/-ség tehát – ebben a használatában – nem tartozik a „rendesen viselkedő” képzők közé. És ez átvezet a következő altémánkhoz.

Egyszer képző – mindig képző?

A -ság/-ség képző esete mutatja, hogy nem minden képzett alak olyan, mint a zárvány vagy a zárlat, hogy ha akarom, felismerem benne a képzőt, ha nem akarom, nem, de a nyelvhasználatomra sok befolyása ennek nem lesz. Mi a különbség? Láttuk: az, hogy a -ság/-ség a szótövek egy bizonyos (jó nagy) körén belül bármelyikhez hozzáilleszthető, és akár elsőre is szerencsésen használható, mert jól megjósolható értelmű szót kapunk. A -ság/-ség esetében ez a kör gyakorlatilag minden köznevet tartalmaz, például senkinek sem okozna gondot a villanyoszlopság szó megértése, holott lehet, hogy még sosem hangzott el. A melléknév-szerűségek is beletartoznak a töveknek ebbe a körébe, hiszen mondjuk senki sem akadna fel azon, ha valaki a beszegettség szót belefűzné a beszédébe (pedig az interneten nem találtam előfordulását).

Ennek nem mond ellent az, hogy sok -ság/-ség toldalékos alaknak teljesen sajátos, a fejünkben virtuálisan létező szótárban rögzített értelemben használata van, akár úgy is, hogy a tövet nem is kell bennük felismernünk. Például a kórság szó nem (csak) úgy használható, hogy ‘az a tény, hogy valami egy kór’; a békesség szót képzettnek érezzük ugyan, de nincs békes melléknév (se főnév); a felség és a fennség szavak esetében meg létezik ugyan fel és fenn tő, de a hozzájuk hasonlók képzett alakjai nem léteznek (nincs például átság vagy lentség vagy alulság).

Lehetne akkor azt mondani, hogy a -ság/-ség nem olyan képző (vagy nem „annyira” képző), mint mondjuk a -vány/-vény vagy a -lat/-let. De hát egyik képző sem pont ugyanolyan, mint a másik, és az a különbség, amit itt kiemeltem, nem tűnik túl jó osztályozási szempontnak. Inkább azt kellene mondanunk, hogy a -ság/-ség bizonyos előfordulásaira az előző pontban leírt, tipikus képzők funkciója jellemző (kórság, békesség, felség, fennség), míg másokra nem, vagy kevésbé. Végülis semmiből sem következik, hogy minden képzőnek teljesen egységesen kell viselkednie, hogy minden előfordulásában egyformán „képzőszerűnek” vagy „jelszerűnek” kell lennie. Egyszer képző – nem mindig képző.

Itt tulajdonképpen elgondolkodhatnánk azon is, hogy amikor az előző írásomban azt mondtam, hogy a -ba/-be és a -ban/-ben akár helyhatározó-képző is lehetne, azt nem igazolja-e az, hogy egyes helységneveknél a helyhatározós alak megjósolhatatlanul, szótári különlegességként megtanulandó módon -ba(n)/-be(n) alakú: Kisvárdába(n), Csíkszeredába(n), Devecserbe(n) stb. – ezt sokszor nem is tudja az, aki nem a környékükre valósi, mert az általános törvényszerűség az, hogy a magyar nyelvterületen a helységnevek helyhatározós alakja -ra/-re, illetve -n toldalékot visel (Szegeden, Makóra stb.). (Ugyanezért egyébként a -ra/-re és az -n – meg néha a -t/-ott/-ett/-ött is – képző gyanújába kerülhet ebben a használatában.) A Kisvárdához hasonló kivételeken kívül vannak rendszeres kivételek is, például a nazális mássalhangzóra (-n, -m, -ny) végződő magyar helységnevek: ezek mindig -ba(n)/-be(n) toldalékot kapnak. De ez nem változtat azon a gyanúnkon, hogy ezek a toldalékok valójában képzők.

Vannak még a -ság/-ség eseténél szebb példái is annak, hogy a képzés igenis rendszeres, jelentéstanilag is. Például itt van az az -i képző, ami helynevekhez járulva ‘oda valósi, ottani’ értelmű szótövet eredményez. Az ilyen módon képzett melléknevek (pl. pesti) a szó szokásos értelmében annyira nem képzettek, hogy a szótárakban sincsenek benne, kivéve, ha valami rendellenességet mutatnak (például ha -falu-ra végződik egy helynév, akkor csak a helyi szokástól függ, hogy -falusi vagy -falvi lesz-e a belőle képzett melléknév, és egyik változat sem teljesen „szabályos”). Hasonlóan produktív az az -i, ami például az évenkénti vagy a hegy mögötti kifejezésekben szerepel. No, ezek már annak a kritériumnak is ellentmondani látszanak, hogy képző előtt sorrendben csak képző állhat. A -ként toldalék képző voltán még csak-csak el lehet vitatkozni (hiszen nincs például évekenként, de ennek is inkább jelentéstani okai vannak), de a mögött névutót bizonyosan senki sem nevezné képzőnek.

Rendszer(ek) a rendszertelenségben

Mit mondhatunk az ilyen -ság/-ség-féle esetekről? Számos rendszertelenség (megjósolhatatlan, nem áttetsző képzésű szavak, amikben mégiscsak felismerhetjük a képzőt, bár nem feltétlenül kell), és teljesen rendszeres, szabályszerű jelentéstanú szóalakok a tövek meghatározott körében, akár többfélék is… Teljes kavarodás. Hogyan lehetne ebben rendet vágni? Kell-e egyáltalán? Tételezzünk fel például több (véletlenül azonos hangzású) -ság/-ség képzőt? Esetleg ezeket ne is tekintsük egyformán „képzőknek”?

Abban az elméleti keretben, amit én is művelek, és amit használatalapú nyelvészetnek (is) szoktak nevezni, nincs szükség efféle „rendrakásra”. Ebben a keretben a kifejezések (például a szavak) a memorizáltság különböző fokán állhatnak. Vannak olyanok, amiket teljes egészében megjegyzünk, a formájukat és a használatukat is, és így, szőröstül-bőröstül idézzük fel, amikor kell. Ilyenek például a kórság és a fennség. És vannak olyanok, amiket talán hallottunk már (vagy hozzájuk hasonlókat hallottunk), de nem feltétlenül emlékszünk rájuk. Ezeknek a jelentését meg kell saccolnunk, de minél több hozzájuk hasonlóan felépülő és hasonló használatú szót hallottunk már, annál biztosabbra mehetünk a használatukat illetően. A hegység például valahol félúton van, szinte mindenki hallotta már, de mivel van pár hozzá hasonló (például a völgység és a dombság), ezen a szűk körön belül (földrajzi képződmények) még akár újakat is alkothatunk a mintájára. Az alig memorizáltak meg olyanok, mint a függvénység meg az ágrólszakadtság, fogalmam sincs, hogy hallottam-e már ezeket a szavakat, de olyan mennyiségű hozzájuk hasonlót hallottam, rendszeresen ugyanolyan jellegű jelentésben, hogy bátran használhatom bármelyiket.

Nagyon sok ilyen képző van, mint a -ság/-ség vagy az -i, ami egyes szerepeiben egészen a „tipikus” képzőktől eltérően viselkedik, például az -s melléknévképző is ilyen. Hogy ezek a szerepeik mennyire általánosak, az változó. De például sok képzőpár van, amik egész rendszeres „mini-paradigmákat” alkotnak, például az -ul/-ül vagy -odik/-edik/-ödik igeképző (hogy melyik, az csak a képzett alak szótagszámától függ, például zöldül, de atkásodik) és párja, az -ít (zöldít, atkásít). És van olyan eset is, amikor mintha nem kizárólag történeti érdekesség lenne, hogy képzett-e egy szó vagy nem, hanem a nyelvi rendszer szempontjából is van jelentősége. Például az -ad/-ed igeképzőre végződő igék múlt idejű, egyes szám első személyű határozatlan alakja csak -t-re végződik (maradt, szaladt, ijedt, meredt stb.), míg a nem ilyen képzősök -ott/-ett/-ött végűek (adott, fedett, ügyeskedett). De az is lehet, hogy ezt a különbséget, amikor elsajátítjuk az anyanyelvünket, nem hozzuk összefüggésbe az -ad/-ed képző jelenlétével vagy hiányával.

Aztán vannak durvább esetek, például a kicsinyítőképző: a kicsinyítő alakok szinte sosem önálló szótári szavak (kivéve, ha nagyon kivételes a képzésük, mint a házikó, miközben a „szabályos” házacska szót nyilván nem tüntetnénk fel külön szótári tételnek). A főnevek körében ez a -(cs)ka/-(cs)ke képző annyira termékeny, hogy akár a főnévi paradigma részének is tekinthetnénk.

És végül meg kell említenem a nevezetes „igenév-képzőket”. Mivel mindenfajta igenév gyakorlatilag bármelyik igetőből képezhető, és mivel ezeknek az értelmezése is teljesen szabályszerű (az más kérdés, hogy némelyiknek sajátos önálló használata is van, például a pörkölt egy speciális étel neve is, és az persze szótárazandó), teljesen érthetetlen, hogy ezeket miért nevezik képzőnek. Illetve nem érthetetlen, csak egy olyan sajátos „okoskodáson” alapul, ami mindattól, amiről eddig beszéltem, független, és némileg érthetetlen is. Kár, hogy az iskolában ezzel a zagyvasággal tömik a gyerekek fejét.

A dolog a „szófaj” terminussal függ össze. Az hagyományos iskolai nyelvtan szerint ugyanis a jelek és a ragok „nem változtatják meg” a tő szófaját: a majom, majmom, majmok, majomtól, majmomba stb. az iskolában mind-mind főnévnek számítanak. Így viszont – mivel például azok a szerkezetek, amiknek a majomtól vagy a majomba szavak az alaptagjai, határozói szerepűek – az iskolában azt kell lenyelni, hogy a főnevek határozói szerepet is játszhatnak (persze csak akkor, ha „határozórag” van a végükön). Mindezt kizárólag csak azért, hogy megmentsék azt a dogmát, hogy a ragok nem érinthetik a szófajba tartozást (ez egy egészen más típusú nyelvre, az ógörögre kitalált, az ókorból származó állítás, amit valamiért meg akartak tartani).

És egy utolsó megjegyzés. Ha ezek az írásom végén felsorolt képzők a funkciójukban már alig emlékeztetnek a „prototipikus” képzőkre, akkor mi lehet az oka, hogy a sorrendjük nagyjából (tényleg periférikus eseteket leszámítva) mégis a képzőkére emlékeztet? Miért nem bújnak ki ezek sokkal radikálisabban az alól a sorrendi megszorítás alól, hogy csak képzők után következhetnek, de „jelek” és „ragok” után nem?

Ha valaki nagyjából megértette a használatalapú megközelítés lényegét, akkor nem fog csodálkozni a válaszomon. Azért, mert olyan rengeteg példát, precedenst őrzünk az emlékezetünkben a „tő – képző – jel – rag” sorrendre, hogy ettől a mintázattól csak igen ritkán vagyunk hajlamosak eltérni, csak ha nagyon nyomós okunk van rá. És ilyen okok nem nagyon vannak, leszámítva az olyan igen ritka minták létezését, mint a nagybani (ahol a -ban/-ben „ragot” követi az -i képző). Mert úgy néz ki, hogy a gyakori, „szabályos” mintától való eltéréshez is szükség van precedensre, még ha az viszonylag „kivételes” is.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: