A világon mindenre gyógyír a fűszerek királya, a csodálatos bazsalikom
A bazsalikom (Ocimum basilicum) elengedhetetlen fűszere az olasz, vietnámi és laoszi konyhának, Indiában pedig szent növényként tisztelték (az ottani variánst ennek megfelelően leánykori nevén Ocimum sanctum néven szokás emlegetni, ennek a helyét mostanra az Ocimum tenuiflorum vette át).
A bazsalikom tisztelete olyannyira elterjedt Indiában, hogy a gyarmatosító britek egy időben a Biblia helyett egy bazsalikomágra eskették meg bíróság előtt a helyieket. Valószínűleg maga a növény őse is Indiából származik, de már olyan régóta és olyan sokfelé használják, hogy a pontos eredetét nehéz meghatározni. A bazsalikomról már időszámításunk előtt 807-ben is írtak, ezek szerint elképzelhető, hogy eredetileg Kínából származik, a feljegyzések szerint Hunan tartományban ekkor már fűszerként alkalmazták.
Királyi fűszer
Már magára a szó eredetére is több magyarázat született: a Magyar etimológiai szótár szerint a magyar bazsalikom a latin basilicumból ered, ami a görög baszilikon („királyi”) átírásából született. Elképzelhető, hogy a növény azért kapta ezt a nevet, mert széles körben használták a gyógyászatban, így a királyi udvarokban is. Mások szerint a növény azért kapta a királyi jelzőt, mert drága illatszereket készítettek belőle – a bazsalikom illóolaja a mai napig használatos a parfümiparban.
Indiában nem a fűszernövények királyának, hanem királynőjének titulálták, igaz, ez az elnevezés az O. tenuiflorumra vonatkozott. A mai bazsalikom, illetve a középkori latin basilicum szó mindenképpen királyi gyökerekkel rendelkezik, de könnyen lehet, hogy a római korban egy félreértés áldozata lett: a baszilikont itt a baziliszkusszal hozták összefüggésbe, és úgy tartották, hogy a növény levele hatékony ellenszer a szörnyeteg mérge ellen.
Franciaországban a mai napig királyi fűszerként (herbe royale) emlegetik, úgy tűnik, az itteni gasztronómiára kisebb hatást gyakorolt a baziliszkusz (ami nem csupán az ókorban pusztított, a 16. században állítólag Lengyelországban is felbukkant). Az eset állítólag 1587-ben történt, a helyi lakosok egy baziliszkusz jelenlétére panaszkodtak, ezért egy Johann Faurer nevű elítélt bűnözőt küldtek le a pincébe. Védőöltözetről is gondoskodtak neki: mivel úgy tartották, hogy a baziliszkuszt a saját tükörképével lehet elpusztítani, Faurerre tükrökkel teleaggatott kabátot adtak, bekötötték a szemét, sőt egy gereblyével is felfegyverezték. Bazsalikomot nem adtak neki. Faurer végül előkaparta a baziliszkuszt, de hogy az állatnak mi lett a további sorsa, arról nem szólnak a beszámolók.
A baziliszkusz színre lép
Ezt a lényt már a görögök is „ismerték”: a jószág a kakas, a sárkány és a gyík keveréke, a kígyók királyaként is emlegették (szó szerinti fordításban a neve is kis királyt jelent görögül). A lény tekintetétől azonnal meghalt, akire ránézett, de a leheletét is mérgezőnek tartották. A rómaiak úgy gondolták, hogy a félelmetes szörny a mai Líbia területén élt, egyetlen természetes ellensége pedig a menyét volt: valószínű, hogy az állat valójában kobra lehetett, a menyét pedig a mongúz, amely képes elejteni a kígyót, mindenesetre a leheletével terjedő méregre egyetlen ellenszert ismertek, a bazsalikomot.
Vénusznak és a növény csodás tulajdonságainak is köszönhető, hogy a bazsalikomot nem lehetett csak úgy leszedni, pláne letépni: a görögöknél úgy tartották, hogy valójában az a helyes, ha maga a király szedi, méghozzá aranyból készült sarlóval, a rómaiak pedig szent növényként csak megfelelő szertartások után álltak neki a szüretnek, természetesen ehhez is speciális eszközök kellettek. Ezt a szokást vehették át a gallok is: náluk tilos volt fémmel megvágni a növényt, tiszta ruhát kellett ölteni a szürethez, a szertartás előtt pedig három különböző patakban kellett kezet mosni; ezeket a szokásokat tartották meg sok bazsalikomtermő vidéken még a középkorban is.
Növessz skorpiót!
Valószínűleg a baziliszkusznak köszönhető az is, hogy a bazsalikomot hosszú időn keresztül a skorpiókkal hozták összefüggésbe: a babona szerint ezek az állatok különösen kedvelték a növény közelségét, sőt, ha az ember egy bazsalikomszárat helyez a cserép alá, az idővel maga is skorpióvá változik. Nicholas Culpeper brit botanikus a tizenhetedik században a szimpatikus mágia elve alapján a rómaiakkal együtt úgy gondolta, hogy a bazsalikom kiváló rovarcsípésekre és kígyómarásra, de vigyázni kell vele, mert ha véletlenül lótrágyába kerül, mérgező állatok kelnek ki belőle.
Culpeper itt egy tizenhatodik századi, Hilarius nevezetű francia orvosra is hivatkozik: szerinte elegendő megszagolni a bazsalikomot ahhoz, hogy az ember agyában skorpiók fejlődjenek ki. A botanikus nem foglal állást a nagy bazsalikom-vitában, de megjegyzi, hogy az illata szerinte egészséges, és páratlanul hatékony ellenméregnek találja.
Ordíts vele!
A görögök, majd a rómaiak számára a bazsalikom az őrültség és az ellenségeskedés jelképének számított, és úgy tartották, hogy az igazán illatos bazsalikom felneveléséhez hangosan ordítani és veszekedni kell a növénnyel. Dioszkoridész az első században nem javasolta a fogyasztását, bár elismerte, hogy külsőleg alkalmazva lehetnek gyógyhatásai, magát a növényt viszont a balszerencsével hozta összefüggésbe. Sok kultúrában a bazsalikomot a halállal társították: Perzsiában és Malajziában gyakran ültették sírokra, Egyiptomban a balzsamozáshoz használt fűszerek közé tartozott, és a hindu szertartásokon is bazsalikomágat helyeztek a holttest mellkasára.
Hasonló szerepet játszott a növény az ókori Görögországban is, a halottakat egy csokor bazsalikommal a kezükben engedték utolsó útjukra. A bazsalikom arrafelé egészen a legutóbbi időkig nem volt túl népszerű fűszer, bár a görögkeleti vallásban fontos szerepet játszott, és a babona is megváltozott körülötte: idővel már nem vészhozó, hanem szerencsehozó növényként tisztelték, szenteltvizet szórtak vele, a megáldott csokrokat pedig a ház védelméül akasztották ki a szobában, de nemigen fogyasztották.
Korfu szigete ebből a szempontból kivételnek számít, de ott valószínűleg olasz hatásra tudta megvetni a lábát a bazsalikom. Idővel aztán csökkent a görögök bazsalikommal szembeni averziója, a későbbi időkben már kifejezetten szerencsehozó növénynek tekintették, és úgy tartották, hogy ha bazsalikomot ültetsz a házad bejárata elé, és abból adsz egy ágat a vendégeidnek, vissza fognak térni hozzád. Arról nem írnak, hogy ilyenkor is veszekedni kell-e a növénnyel.
Rómaiak, olaszok, fejek
Hiába kiabáltak vele, a rómaiak már jobban megbecsülték a bazsalikomot: belsőleg alkalmazva is értékes gyógyszernek tartották, emellett több más illatos fűszerhez hasonlóan Vénusz szent növényeként tisztelték. Lucius Junius Moderatus Columella római hadfi és gyakorló paraszt az első században írott, 12 kötetes monumentális mezőgazdasági munkájában már a bazsalikom termesztésére is kitér, Apicius pedig híres szakácskönyvében már egyik receptjéhez is javasolja a használatát, tehát ekkoriban már bizonyosan nem tartották mérgezőnek.
Őrület ide vagy oda, a legtöbb római húsételhez azért használták a fűszert, ha már annyit veszekedtek vele. Az olasz konyhában a bazsalikom a mai napig megkerülhetetlen, ahogy Lénárd Sándor kiváló irodalmi szakácskönyvében, a Római konyhában írja, paradicsomsalátához a basilico pótolhatatlan. Boccaccio is megemlékezik a bazsalikomról, igaz, nála fejkomposztálásra használták: novellagyűjteményében, a Dekameronban az 1348-as pestisjárvány miatt visszavonult társaság a negyedik nap ötödik novellájában jut el Lisabetta történetéhez, akinek bátyjai megölik a szeretőjét, a boldogtalan lány pedig hirtelen ötlettől vezérelve egy virágcserépbe rejtette a hulla fejét, amelybe salernói bazsalikomot ültetett.
Lisabetta ezután szüntelenül a könnyeivel öntözte a növényt, ami a gazdag táptalajtól és ettől a sajátos kezeléstől gyönyörűen fejlődött, de bátyjai rájöttek, hogy egy oszladozó fejet rejteget, elvették tőle, a lány pedig bánatában meghalt. A bazsalikom további sorsáról Boccaccio már nem ír semmit. Nem ez az egyetlen fej, amit a hagyomány szerint bazsalikomban tartottak: állítólag Keresztelő Szent János fejét is így tették el, különben túl büdös lett volna.
Persze, hogy afrozidiákum
Plinius az első században úgy gondolta, hogy a bazsalikommag páratlanul erős afrozidiákum – nem véletlen, hogy a rómaiak Vénuszhoz kötötték a növényt. Ez a hit egyes vidékeken a mai napig tartja magát, itt a háziállatoknak adagolják a természetes viagrát, hogy szaporábbak legyenek. Portugáliában és Olaszországban a mai napig a szerelemmel társítják a fűszernövényt, amivel veszekedni kell, hogy illatosabb legyen. Portugáliában a szerelem zálogként szokás bazsalikomágat ajándékozni, Olaszországban pedig egykor az ablakba tett bazsalikomos cseréppel jelezték a nők, hogy a szeretőjük meglátogathatja őket.
Romániában is elterjedt volt bazsalikomot ajándékozni a kiválasztottnak, igaz, azért, mert úgy tartották, hogy ha az ág elhervad, amikor átveszik, az azt jelenti, hogy az illető nem méltó a szerelemre. A növényt kevésbé világi célokra is használták, a középkorban ördögöt űztek vele, illetve a pestis ellen is páratlanul hatékony szernek tartották. Kiss Enikő Gyógynövény-ABC-je szerint úgy tartják, hogy Krisztus sírja felett bazsalikom nőtt, nem csoda, ha ezek után nem ez az ördög kedvenc fűszernövénye (máshol persze a boszorkánysággal hozták összefüggésbe).
Magyarországon régen ünnepek idején szedték, imádságos könyvekbe tették a leveleit. A bazsalikom erejében Napóleon is hitt: szeretett a növények között üldögélni, mert úgy hitte, hogy az illatuk serkenti a gondolkodást (valószínűleg nem olvasta Hilarius elméletét a skorpiókról). Az Indiában élő angolok a 19. század elején villámcsapás ellen hordtak maguknál bazsalikomot, hogy milyen sikerrel, arról nem szólnak a beszámolók (Indiában ez egyébként is szokás volt, a gyarmati angolok csak átvették).
Ismerték, de nem ismerték
Annak ellenére, hogy a Pallas Nagy lexikona szerint Magyarországon 1548 óta ültetik, leginkább az illata miatt kedvelték, gasztronómiai felhasználása csak nem túl rég terjedt el az országban (hasonló volt a helyzet Angliában is: itt Culpeper is arról számol be, hogy kígyómarás esetén, illetve az illata miatt jól jöhet, de szélesebb körben nem termesztették). Romváry Vilmos a Fűszerek könyvében azt írja 1972-ben, hogy „nemrégiben került hazánkba” - a szerző valószínűleg arra gondolt, hogy fűszerként korábban nemigen használták. Magyarországon legalább 1540 óta ismerik és termesztik a növényt, a 17. században pedig már a legtöbb parasztház udvarán, ablakában megtalálható volt. A fűszert a nyolcvanas években a brit agrárminisztérium sem tartotta valami sokra, mezőgazdasági szempontból teljesen lényegtelennek tartották (pedig mostanra már a briteknél is az egyik leginkább elterjedt zöldfűszer).
A drog
Raimo Hiltunen és Yvonne Holm botanikusok 1999-ben megjelent nagy bazsalikomügyi összefoglalójukban 64 bazsalikomfajt különböztettek meg, ezek közül a legismertebbek a lila, a zöld és a görög bazsalikom, de ezen túlmenően még rengeteg variációjuk létezik. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg kellene elégednünk 64 fajtával: 1992-ben egy kutatás mindössze harmincat különböztetett meg, de Pushpangadan és Bradu 1995-ös taxonómiai felmérése szerint egyenesen 160 bazsalikomfaj közül válogathatunk.
Miközben Európában a pestis, a csípések és a mérgek ellen tartották hatékony gyógyszernek a bazsalikomot, a népi gyógyászatban gyomorerősítő, étvágygerjesztő szerként használták. Varró Aladár Béla 1942-es Gyógynövények gyógyhatásai című könyvében azt írja, hogy főzete idült bélrenyheség és haspuffadás ellen hatékony, külsőleg pedig bőrpállás és bőrrepedés ellen jó. További jó hír, hogy Varró szerint Vénusz istennő növénye a kankó ellen is hatékony.
Mindenre jó
Kínában a bazsalikomot Luo Le-nek hívják, a hagyományos gyógyászatban pedig depresszió, ájulás, kóma, epilepszia, gyomorgörcsök, hátfájás, puffadás, étvágytalanság, hányás, bélférgek, álmatlanság és szorongás ellen alkalmazzák, innen is látszik, hogy milyen sokoldalú növényről van szó. A nyugati népi gyógyászatban az előbb említett felhasználás mellett hányinger, asztma, köhögés, fejfájás, szorongás és láz ellen vetették be, bár ha a középkorban úgy gondolták, hogy pestis ellen is jó volt, nem csoda, ha az ilyesmiken is segít. H. Mészáros Erzsébet, a Termeszthető gyógynövények című könyv szerzője szerint minden elképzelhető betegséget megpróbáltak gyógyítani vele, a szárított levelektől például azt várták, hogy tubákszerűen felszippantva megszabadítják az embert a migréntől.
Annyi mindenesetre kiderült, hogy a bazsalikomolaj elűzi a bélférgeket, bőrön alkalmazva antibakteriális hatású (ezért is használták apróbb vágások, csípések kezelésére évezredeken keresztül), serkenti az immunrendszer működését, és valóban segíti az emésztést. A hagyományos használat legyek és szúnyogok elriasztására is hatékonynak tartja, és meglepő módon a középkorban, amikor daganatokat próbáltak gyógyítani vele, valószínűleg megsejtettek valamit, az illóolaj ugyanis antivirális, baktériumölő hatású, antioxidánsokban gazdag, és még rák ellen is hasznos lehet, igaz, ez utóbbi esetben meglehetősen vegyesek a kutatási eredmények. Hiltunen és Holm szerint azokon a területeken, ahol megterem a növény, állatgyógyászati célokra is alkalmazták.
A varázslatos pesto
Hiába fontos alapanyaga a parfümiparnak, a bazsalikomot manapság fűszerként fogyasztják. A monda szerint Genovában a 11. században tett szert nem várt népszerűségre a növény: ekkor történt, hogy egy a Szentföldről visszatérő katona, bizonyos Bartelomeo Decotto százados a bazsalikom gyógyhatásával kezdett kísérletezni.
Decotto eredetileg gyógykenőcsöt akart készíteni a Palesztinából hozott növényből, és úgy gondolta, hogy némi olívaolajjal krémesíti a mozsárban összezúzott növényt. Megkóstolta a keveréket, a többi meg már történelem. A pesto első pontos receptjét Giovanni Battista Ratto közölte a 19. században, de addigra a műfajnak már olyan szabályai születtek, amelyeket leírni is felesleges – például az, hogy egy normális pestóból nem maradhat ki a fokhagyma. Amikor Silvio Berlusconi 2001-ben a Genovában megrendezett G8 csúcstalálkozón úgy rendelkezett, hogy a díszebéden felszolgált pestóból hagyják ki, a helyiek fellázadtak, miután pedig egyszerűen „bazsalikomszósznak” titulálta a pestót, a felháborodott olaszok fokhagymával dobálták meg.
Mellékhatások
A bazsalikom veszélyes is lehet: Hiltunen és társai két karcinogén vegyületet is találtak a fűszernövényben, ami némileg ellentmond a bazsalikom rákellenes hatásába vetett néphitnek. Az egyik ilyen anyag az esztragol, ami lehet sejtkárosító hatású, a bazsalikomolaj másik gyanús eleme, a metil-eugenol pedig rákkeltő lehet. A WHO állásfoglalása szerint a pesto és a bazsalikom fogyasztása ennek ellenére inkább jót tesz az embernek, mint rosszat, a növényben található antikarcinogén vegyületek ugyanis inkább pozitív irányba billentik a mérleget, az előbbi két anyag pedig csak patkányokon végzett kísérletekben tűnt veszélyesnek, hétköznapi fogyasztás esetén az emberre nem jelentenek veszélyt.
Irány az űr
A bazsalikom mára az egyik legnépszerűbb fűszernövénnyé vált, tonnaszámra fogyasztják szerte a világon, igaz, mivel a meleg klímát kedveli, nem mindig és nem mindenhol hozzáférhető, szárítva meg nem az igazi (kivéve egyes elméletek szerint a migrén ellen). Létezik belőle törpe, kis levelű fajta is, ezt itthon gyakran görög bazsalikomnak hívják, de van belőle lila és hatalmasra fejlődő zöld, de már küszöbön áll az űrbazsalikom diadala is. Ez jó hír, mert régi megfigyelés, hogy a paradicsomhoz nem csak salátában megy nagyon, hanem mellé ültetve használ az ízének és segít a beporzásban is, valamint a kártevőket is távol tartja.