Barabási Albert-László sikerről alkotott képlete jól hangzik, de nem biztos, hogy mindig érvényes marad
Barabási Albert-László 2018-as kötetében (A képlet: a siker egyetemes törvényei) a széles körű elismertség és a teljesítmény viszonyát elemzi. A professzionálisan szerkesztett könyv nagy adatbázisokon végzett statisztikai vizsgálatok alapján azt állítja, hogy a kimagasló teljesítmény önmagában nem feltétlenül vezet sikerhez.
A kötet onnan indul, hogy a szerző szerint a belső lelki fejlődés (a személyiség fejlődése, kiteljesedése, az egyén megelégedettsége, boldogsága) jelenleg nem mérhető megbízhatóan nagy számú ember esetében, ezért Barabási kizárólag a kvantitatívan jól megragadható elismertséggel foglalkozik, és úgy tűnik, nem tekinti elég megbízhatónak a Világ boldogságindexét vagy a pozitív pszichológia nagyobb reprezentatív felméréseit. Az elismertség mérésére léteznek nagy adathalmazok, ilyen például a Wikipedia olvasottsági adatai, zeneszámok letöltési adatai vagy a szponzori támogatások mértéke. Barabási gondolatmenete szerint tehát az a sikeres, aki több könyvet adott el, akit többen töltöttek le, aki nagyobb szponzori támogatást kapott.
Tudni kell híresnek lenni
„Szenvedett annak az alaknak a súlya alatt, akit a világ látott benne: természete olyan visszahúzódó és merev volt, hogy élete végégig sem tudott választani a dicsőségtől sugalmazott szerepek közül, elkerülte a bizalmaskodást, a gépies szeretetreméltóság, a szándékos zordság, a fitogtató szerénység útjait. Nem tudta, hogy kell híresnek lennie.”
Ève Curie Marie Skłodowska-Curie-ről (1936).
A szerző érdekesen és jól követhetően érvel saját élettörténetével, valamint ismert és kevésbé ismert történelmi alakok, például Claudette Colvin, illetve események leírásával teszi izgalmassá és személyessé az írást. Meggyőzően bemutatja, hogy a teljesítmény bizonyos szint felett több területen (pl. magas minőségű borászat, professzionális zeneművészet, sport), már nem mérhető megbízhatóan. Ezeken a területeken a legjobb kiválasztása a legtöbbször igazságtalan.
A borászat területén például egy verseny során többször is felszolgálták a borokat, és megnézték, hogy a zsűri tagjai önmagukhoz képest hasonló minősítést adnak-e a vak értékelések során. A legtöbb bíráló nem volt következetes: ugyanazon bort jelentősen eltérően értékelték a kóstolások során. A zeneművészet területén is számos jól kigondolt statisztikai vizsgálat bizonyítja, hogy egy bizonyos szint felett már nem a teljesítmény határozza meg a sikert. Egy több napos zenei verseny teljes története során nem nyert első napon fellépő, és ez a maga módján igazságtalannak hat. Kiábrándító, de valószínűleg pontos a festőművészet területén végzett adatelemzése is, ez azt mutatja, hogy objektív mérce híján a modern festőművészetben kizárólag a bennfentes és zárt érdekhálózatok működnek. Az első öt kiállítási hely gyakorlatilag meghatározza egy kortárs festő karrierjét és várható piaci értékét.
Nem elég jónak lenni
A kötet kiemeli, hogy a mérhető teljesítmények területén szükség van erős teljesítményre, de a rangsorok elejére már nem a teljesítmény alapján kerülnek az emberek. Nem a „legjobb” lesz a legsikeresebb, hanem a kiválóak közül egy. Sokszor igazságosabb lenne Lewis Caroll Dodo madárjaként ítélni: „Mindenki nyert, mindenkinek jár a díj”. Barabási szerint a nyertes kényszeres kiválasztásának evolúciós okai vannak, a ragadozók sajátos egyhegyű észlelési mechanizmusa áll mögötte. Hasonló észrevételeket fogalmaz meg Érdi Péter Ranking: The unwritten rules of the social game we all play című 2019-es kötete, amelynek az egyik ajánlószövegét Barabási is írta. Érdi amellett érvel, hogy a társadalmi működés minden szegletét áthatja a rangsorolás, amely a legtöbb esetben nem objektív, mert keverednek benne az objektív és szubjektív elemek. Érdi is evolúciós hátteret feltételez a dolog mögött.
Homo hierarchicus
Az evolúciós magyarázat ugyanakkor Barabási és Érdi esetében sem ad teljes körű magyarázatot a jelenségre. A főemlősök között nagyon sok minden más vonás is megtalálható, ami az emberben már nem, vagy teljesen másként fordul elő. A rangsorolás végén a nyertesek díjazása általában rituális, ünnepi keretek között történik. És bár a francia antropológus, Louis Dumont eredetileg az indiai kasztrendszer leírására alkalmazta a homo hierarchicus kifejezést, később már általános értelemben is használni kezdték a mindenhol megtalálható rangsorolás leírására. Felvethető, hogy mindez még a feudális, rendi társadalmak lassan változó öröksége Európában, amit csak színez a digitalizáció, a globalizálódó kapitalizmus és a bürokrácia.
Barabási keretrendszerében a siker tehát kollektív természetű dolog (az angol nyelvű világközönség elismerése), és elsődlegesen az egyénre vonatkoztatható. Barabási a tág értelemben vett nyugati celebeket vizsgálja, de érdekes lett volna egy összehasonlítás Kínával, ahol a verseny, az átláthatóság, az egyén értéke és kiteljesedése nem képvisel olyan központi értéket, mint Európában vagy az Egyesült Államokban.
Az univerzalitás kritikája
A kötet az elismertség és a teljesítmény összetett viszonyáról tett kijózanító megállapításai viszont az elmúlt 50-100 év adataira épülnek, amelyekből nem bizonyítható, hogy a szóban forgó törvények egyetemesek, azaz minden korban, kultúrában és minden társadalmi csoportra érvényesek. A siker a kultúra által közvetített bonyolult és változó értékkonstrukció, amelyet a szocializáció során sajátítunk el. Az Egyesült Államokban, Robert Lasch amerikai történész megfogalmazása szerint az önimádat társadalmában természetes, hogy a siker legfontosabb része a minél szélesebb körű elismertség, de ez nem általánosítható minden emberre és minden emberi közösségre a múltban és a jövőben. Az értékkonstrukciók és társadalmi mechanizmusok folyamatosan változnak. A Barabási által vizsgált problémák is a fogyasztói társadalom termékei. Pontosan meg lehet jósolni azt, hogy melyik zeneszámnak lesz rettenetesen nagy sikere a nyugati tinédzserek körében, még akkor is, ha kezdetileg hátránnyal vagy előnnyel indul az adott szám, vagy azt, hogy ki kapja a természettudományos Nobel-díjakat.
A kötet nem említi, de éppen a zenetudományban kezd az együttműködések, a műhelyek, az együttműködési hálózatok szerepe és fontossága felértékelődni a nagy alkotókhoz képest. (Itthon például Erkel operáit elemezve Kim Katalin jutott hasonló eredményre.) Ha egyszer ez a szemléletmód dominánssá válik és elterjed más területeken is, már nem biztos, hogy az lesz a fontos kérdés, hogy ki kapja a Nobel-díjat, hanem az, hogy miként fejlődik a tudományos együttműködési hálózat. Mint ahogy az sem biztos, hogy mindig igaz marad Barabási azon törvénye, miszerint a babérokat mindig egyvalaki aratja le. 2007-ben például az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület kapta a Nobel-békedíjat. Ott sokan aratták le a babérokat.
Az önimádat társadalma
Az önimádat társadalmában a széles körű elismertség feltétlen érték. A nagy felgyorsulás korában ráadásul bizonyos területeken meglepően rövid idő és teljesítmény nélkül is elérhető. Barabási a korlátlan siker és a teljesítmény viszonyát kutatta, és néhány fontos szabályszerűséget fel is tárt. De bízom benne, hogy Barabási téved: az általa bemutatott szabályszerűségek nem törvények, hanem korunk átmeneti jelenségei. Naiv reményem szerint a fogyasztói társadalom féktelen és irracionális mechanizmusai idővel változni fognak, és ez a rangsorolási mechanizmusokat is automatikusan javítja majd. Ha ez bekövetkezik, akkor talán nem is lesz rá szükség, hogy megtudjuk, hogyan kell híresnek lenni.
A szerző a BME-TMIT külsős munkatársa, a Társadalomtudományi Adatelemző Műhely tagja. A cikk véleménycikk, nem tükrözi ezen szervezetek álláspontját.