Az óriáspöfeteget semmivel nem lehet összekeverni: a gombák között ez a faj dicsekedhet a legnagyobb termőtesttel, akkorára is megnőhet, mint egy focilabda, emellett kifejezetten ízletes is. A legtöbben rántva készítik, de hatékony orvosságnak is tartják, Magyarországon és Észak-Amerikában is vérzéscsillapítóként alkalmazta a népi gyógyászat, az amerikai őslakosok közül a lakoták használták dokumentáltan. Nagyon kevés indián törzsről ismert, hogy fogyasztotta is a pöfeteget, de ha meg is ették, általában gyógyszerként alkalmazták.

Kínában a hagyományos orvoslás torokgyulladás kezelésére javasolja az óriáspöfeteget is tartalmazó keveréket, a Ma Bót, emellett úgy tartják, hogy jó megfázásra, köhögésre, tüdőbajokra, véraláfutásokra és orrvérzésre is. Magyarországon a spóráját a sebre szórták, de a friss gomba húsát is hatékonynak tartották sebgyógyításra, a kínaiak viszont nem álltak meg itt: a szárított gombát mézzel keverték össze, és köhögés elleni tablettákat gyártottak belőlük. Ehhez az elöregedett, megbarnult példányokat választották, amiket már nem lehet megenni. Kárpátalján a pöfeteget vakítógomba néven emlegették, ezzel a spórák szembe jutásának veszélyeire figyelmeztettek, Csíkban pedig az is előfordult, hogy a gomba húsát pálinkával leöntve szorították a sebre.

Por formájában is alkalmazták: Zsigmond Győző a Magyar népi gombaismeret című könyvében azt írja, hogy a pöfeteget nemigen ették, inkább orvosságnak tekintették (a pöfeteg főként Erdélyben elterjedt neve a lófinggomba). Úgy tűnik, hogy a pöfeteg spóráit már elég régóta használják gyógyászati célokra: Ötzinél, az 5300 éves gleccsermúmiánál is találtak spórát, a kutatók feltételezései szerint a jégember (aki akkor még nem is volt annyira jégember) a bélférgeire szedte gyógyszerként.

Banyaposz, méhszédító, bábafing

Ismeretes még lúdposz, banyaposz és méhszédítő pöfeteg néven is, ez utóbbi nevet azért kapta, mert a száraz gomba füstjének különleges méhnyugtató hatást tulajdonítottak. További nevei: kenyérgomba, puffancs, sajtgomba, túrógomba, porgomba, posz, lúdorda, néhol pedig farkasfingként emlegetik. További változatok: bábafinggomba (ezt először 1676-ban dokumentálták), bikafing, bikacsök, a pöfeteg alak megjelenéséig pedig kígyógombaként is ismerték. Valószínűleg ez a név, illetve a későbbi lófing is a gomba értéktelenségére utal, sok helyen nem is gyűjtötték, igaz, itt akár ördögi körről is szó lehet, mert ahogy a Vörös Zászló című lap is írja, a „nagyközönség népies neve miatt idegenkedik tőle”. A gombanevek változatairól bővebben Bagladi Orsolya nyelvész magyar gombanevekről szóló doktori disszertációjában lehet olvasni: itt a ló elem szerepéről többet is meg lehet tudni, ritka tudományos csemegeként pedig még arról is értesülhetünk, hogy a szömörcsög esetében „a lófasz egy szemantikai egységként működő, hasonlóságon alapuló névrész”.

Ha megérik, a pöfeteg rengeteg spórát juttat a levegőbe, ráadásul még gurulni is tud. A spórafelhők miatt kapta népi neveit, Erdélyben egyes beszámolók szerint a vadászok a spórát figyelve állapították meg a szélirányt. Maga a pöfeteg szó is hangutánzó, a szétpukkanó gomba hangjára utal, a pöf- tőből képezve. A gomba latin neve nem a pöfögésre, hanem az alakjára utal: a Calvatea giantea nagy, kopasz fejet vagy koponyát jelent. A pöfetegek a Lyoperdacae család tagjai, és úgy tűnik, hogy a görögöknek és az erdélyieknek nagyon is egy srófra járt az agyuk, a szó ugyanis a lykos és a perdon összetétel eredménye, ez pedig farkasfingot jelent. A Pallas nagy lexikona is hasonlóan emlegeti a gombát, igaz, itt szemérmesen farkasszélnek nevezik. Itt is megemlékeznek vérzéscsillapító szerepéről: „mind a két fajt, mint a farkasszél fajait, azelőtt fungus chirurgorum néven a vér elállításánál használták, mert a pora a vérrel hamar kéreggé alakul”, igaz, a szócikk itt nem az óriáspöfeteget említi, hanem a feketedőt (Bovista nigrescens) és a szürke sötétedőpöfeteget (Bovista plumbea).

Nem árt az óvatosság

„A lófingot, kerek, a sebre tették, nem eszik, vadgomba. A legelőben terem. Kipukasztotta az ember, vót benne valami fekete por. Ezt tették a vágásra.” Zsigmond gyűjtésében egy másik válaszadó borotválkozáshoz használta a pöfeteget: „van otthon lófingporam. Miko megberetválkoztam s evágtam magam, odatettem az evágásra a megszárított lófing porát, s herejött hamar.”

A fiatalabb, fehér húsú, gumiszerűen rugalmas, bőrtapintású példányok viszont nagyon is ehetőek, igaz, itt sem árt az elővigyázatosság: aki kis pöfeteget gyűjtene, az egyrészt hülye (már ha óriáspöfeteg lenne belőle), másrészt nagyon gyakorlatlanul akár egy galócatojással vagy egy áltriflával is összekeverheti. Ehhez mondjuk különös tehetség kell: a pöfetegnek nincs tönkje, és nincsenek lemezei, az áltrifla pedig azon kívül, hogy ugyanúgy gömbölyded termőtesttel rendelkezik, egészen máshogy néz ki, a belseje például fekete erezetes, nem fehér.

Ez utóbbit a szarvasgomba hamisítására szokták használni, fogyasztása hányást, ájulást vagy tudatzavart okozhat, de nem nő akkorára, mint az óriáspöfeteg, inkább a bimbós pöfeteggel szokták összekeverni, pedig azzal is nehéz. Ettől függetlenül vadon gyűjtött gombák esetében mindig ajánlatos a gombaszakértő felkeresése, nehogy Claudius sorsára jussunk, akit állítólag gyilkos galócával mérgeztek meg i. sz. 54-ben. A gyilkos galóca, az Amanita phalloides Gordon Wasson mikológus szerint a gyilkosok kedvenc gombája, igaz, sokan egyszerűen összekeverik valamilyen ehető fajjal. A kaland vége halál vagy májátültetés lehet – és ez csak egy a számtalan mérgező gombafaj közül.

Rántott bárányfelhő

Az óriáspöfeteg meglepően elhanyagolt gomba: Zsigmond szerint Erdélyben nem nagyon fogyasztották („nálunk nem használják étkezésre a lófingot”). Apicius külön csak a csiperkét és a szarvasgombát említi, de valószínű, hogy „erdei gombaként” már a rómaiak is fogyasztották.

A legtöbb gombászkönyv ízletesnek írja le a pöfeteget, néhol pedig azzal vádolják, hogy semleges íze van, de ez egész egyszerűen nem igaz: a Népújság elődjében, a Vörös Zászlóban Málnássy László azt írta, hogy erős aromája miatt szárítva érdemes más gombákkal keverni. Szárítani sem érdemes: rántva olyan, mint amilyennek az ember egy panírozott bárányfelhőt képzel, petrezselyemmel és tojással összesütve pedig állítólag a velőre hasonlít.

Magyarországon persze már régóta ismert, pefeteghként először 1520-ban említik írásban. A legkorábbi magyar nyelvű füveskönyvben, Melius Juhász Péter 1578-as Herbáriumában is szerepel a pöfeteg, ez az egyike annak a négy gombafajtának, amelynek az évek során nem változott meg a neve, és hivatalosan is így hívják. Ebbe a klubba tartozik még a szömörcsög, a keserűgomba és a nyúlfülegomba. Istvánffi Gyula 1899-ben megjelent gombaismereti alapvetésében, a Magyar ehető és mérges gombák könyvében már azt írja, hogy „a szakácsnak művészete kifejtésére igen alkalmas, mert szeletekben készítheti el”. Kalmár, Makara és Rimóczi alapműve, a Gombászkönyv szerint is ízletes gombáról van szó, ők is rántva javasolják az elkészítését, illetve itt még rakottasnak is ajánlják, ebben az esetben palacsintarétegek közé kell tenni a gombát.

Kalmár és Makara a gombakedvelők harmadik alapvetésében, az Ehető és mérges gombákban ezt írja a pöfetegfélékről: „a föld felszínén teremnek. Kettévágva a belsejük egyszínű fehér vagy szürke, az érett gomba belseje barnássárga, barna vagy fekete spóratömeggé érik, amely a gomba tetején keletkező nyíláson át vagy a burok felrepedése után távozik a szabadba.” Az óriáspöfetegről (Langermannia gigantea, illetve Calvatia maxima, a fajnak több latin neve is akadt) azt írják, hogy „gömbölyű vagy gömbölyded, 10-25 cm, de lehet fél méter átmérőjű is (…). A külső burok teljesen sima, szarvasbőrre emlékeztető tapintású.” Kalmárék itt azt írják, hogy „íze nem jelentős”, de ez ne csapjon be senkit, a pöfeteg az ízzel és a textúrával egyszerre támad, úgy lesz teljes az élmény.

Itthon nem sok terem belőle, Norvégiában és Lengyelországban pedig már védett is, viszont ha valahol megterem (erdőszéleken, ritkás erdőkben, esetleg kertekben érdemes keresni), a következő nyár végén, ősszel megint érdemes visszatérni a lelőhelyre. Fontos, hogy csak azok a példányok fogyaszthatók, amelyek kettévágva hófehérek, ami már sárgás, pláne szürkés-feketés, az már nem jó.

A titkos lelőhely és a billiónyi spóra

A gombalelőhelyek egyébként majdnem olyan szent titoknak számítanak, mint May Károlynál az indiánok békepipához való agyagbányája: egyszer egy pilisi orvosi rendelő várójában beszélgettem valakivel, aki gombász akart lenni, de végül legyűrte a mikofóbia, és csak csodálta a szakértőket. Mint mondta, rájött, hogy gombásztól azt megkérdezni, hogy merre szokott keresgélni, nagyjából olyan, mint ha megkérné, hogy tolja le a gatyáját, és mutassa meg, hogy mekkora a pénisze. A faluban van is valaki, aki direkt kerülőúton tér haza a gombaszedésből, ha pöfeteget talál, így többen látják, hogy micsoda zsákmánya van – azt viszont nem, hogy pontosan honnan jött le a hegyről.

A faj első leírását August Johann Georg Karl Batsch német természettudós adta 1786-ban, ő a Lycoperdun giganteum névre keresztelte. Jelenleg elterjedt latin nevét (Calvatia gigantea) 1904-ben Curtis Gates Lloyd amerikai mikológus-gyógyszerésztől kapta. A tudomány is sokat köszönhet a pöfetegnek: először Pier Antonio Micheli kezdett el foglalkozni a gombák szaporodásával 1729-ben, ő fedezte fel azt is, hogy egyes gombák spórával szaporodnak. Ezekből az óriáspöfetegnek pedig rengeteg van, egyetlen gombában akár 7 billió spóra is lehet. Ezek keltették fel a német természettudós, Otto von Münchhausen figyelmét is: ő a 18. században vizsgálta a spórákat, és arra az elméletre jutott, hogy a gombák termőtestét nem tekinthetik növénynek. Albertus Magnus (vagy Nagy Szent Albert) a 12. században már hasonló következtetésre jutott, igaz, ő úgy gondolta, hogy a gombák mind mérgezőek, mert a rothadásból táplálkoznak.

A magyar mikológia hajnala

Clusius volt az első nyugati (németalföldi) botanikus, aki komolyabb figyelmet szentelt a gombáknak, és természetesen arra is kitért, hogy mely fajok ehetőek: 1601-ben megjelent könyvében (Historia rariorum plantarum – Fungorum in Pannoniis observatorum brevis Historia) már 105 gomba részletes leírását adja meg, ezek közül huszonhatot nyilvánít ehetőnek. Ezekben szerencsére nem tévedett, bár volt olyan faj, amiről tévesen állította, hogy mérgező.

Ahogy a címe is mutatja, Clusius Magyarországon gyűjtötte az anyagot a könyvéhez: a tudós Batthyány Boldizsár gróf vendégeként 1574 és 1586 között tanulmányozta a pannóniai flórát, gombaatlaszát a magyarországi mikológia első alapművének tekintik. A botanikus pöffetegként már az óriáspöfeteget is említi, és mérgezőnek tartja: „hátravan az ártalmas gombáknak (amelyeket Magyarországon megfigyeltem) a huszonhatodik faja, amely november elseje táján is felbukkan, nem kivágott fák gyökereinél vagy ágain, hanem szárazabb réteken és kivágott erdőkben. A magyarok Pöffetegnek, a németek Weiber fist-nek, azaz vénasszonyposznak, a franciák Velle de loupnak, vagyis farkasfingnak nevezik”.

A gombák szexualitása

A termőtestről Kalmárnak van egy meglepő híre is a gombaszüzek számára: „a termőtest voltaképpen tehát nem »a gomba«, hanem csak a legfejlettebb gombák szaporítószerve”. Ezt mindenki, aki nem tudta korábban, hagyja egy kicsit ülepedni, de a Gombák világa című kötetből külön ajánlom a 19. oldalnál kezdődő A gombák szexualitása című fejezetet. Ebből kiderül, hogy a spórák létrehozatalát sok esetben ivaros folyamat előzi meg: ebben két különböző nemű szülőegyed egy-egy sejtje szerepel, az ivartalan folyamatok által létrejött, korábban spórának tekintett szaporítósejteket konídiumnak nevezzük. Kalmár szerint ez, valamint a gombák táplálkozásának sajátosságai egyértelműen bizonyítják, hogy a gomba se nem növény, se nem állat.

Ez mára közismert, Münchhausen idején azonban még nem volt az. Ahogy Cynthia D. Bertelsen, a Mushroom: A Global History című gombamonográfia szerzője írja, a német tudós megállapította, hogy a termőtest nem számít növénynek, és úgy hitte, hogy a gombák szaporodását biztosító spórák valójában apró állatok. Ez később szöget ütött Linné fejébe is, aki sajnos mikofób volt: úgy gondolta, hogy egy ilyen bonyolult módon működő élőlény egyszerűen alkalmatlan arra, hogy egy botanikus megfelelő módon kategorizálja, sőt, 1737-ben megjelent művében, a Flora lapponicában azt állította, hogy Svédországban kizárólag a külföldiek fogyasztanak gombát, a helyiek nem.

Jézus és a mennykő

Micheli előtt – sőt, még utána sem – a tudomány nem sokat foglalkozott a gombákkal, ették, akik ették. A középkorban Dioszkoridész 1. századi görög katonaorvos hatására úgy gondolták, hogy a gombák csak úgy lesznek, nem szaporodnak, mint a növények, esetleg Isten teremti őket. Ehhez kapcsolódik a magyar néphit forgatókönyve is a gomba keletkezéséről: úgy tartották, hogy Krisztus és Szent Péter vándorlásaik során élelmet kéregettek. Kaptak is: túrót, lángost, cseresznyét, libacombot, kenyeret és galuskát, de Jézus arra kérte Pétert, hogy várjon még, egyelőre ne egyék. Péter mégis evett, de amikor Jézus rászólt, kiköpte a falatot – ebből lett a gomba.

Mellékszál, de a kereszténységhez kapcsolódik az is, hogy hiába nem volt túl elterjedt a gombafogyasztás Magyarországon, böjti időszakban azért kedvelt húspótléknak számított, ilyenkor legtöbbször babbal vagy káposztával fogyasztották. Dravecz Tibor gombaszakértő szerint már a honfoglalás korában is ismerték és gyűjtötték legalábbis a csiperkét – a pöfetegről sajnos nincsenek ilyen feltételezések.

Elterjedt elképzelés volt az is, hogy ott nő majd gomba, ahova becsapott a villám. Ez utóbbi egyébként meglepő módon félig-meddig igaznak is bizonyult: egy 2010-es kutatás szerint az elektromosság hatására egyes gombafajok csaknem kétszer olyan gyorsan szaporodnak, mint villámcsapás nélkül.

A mikológia és egyáltalán a gombák osztályozásának alapjait a holland Christiaan Hendrik Persoon fektette le a 19. század elején, az ő rendszerét viszont csakhamar felváltotta a svéd Elias Fries morfológiai módszere. Ez sem tartott hosszú ideig: mikológiai alapvetése, a Systema Mycologicum 1832-ben jelent meg, 1900 után viszont már inkább a francia Narcisse Theophile Patouillard alaposabb és következetesebb osztályozását használták.

A centrális pöfeteg

De vissza a pöfeteghez: annak ellenére, hogy Clusius mérgezőnek tartotta, sok helyen pedig még a 20. század elején sem szedték, a magyarság centrális gombái közé tartozik. Kicsi Sándor András etnomikológus vidékenként centrálisnak nevezte azokat a gombákat, amelyeket gyakran gyűjtenek – ez tájegységenként ugyan változó, de a megvetett lófinggomba itt is szerepet kapott. A felsorolás szerint általánosságban a magyarság centrális gombái közül a dobogósok a sárga rókagomba (Cantharellus cibarius), a fehértejű és zöldülőtejű keserűgomba (Lactarius piperatus, Lactarius pergamenus) és a mezei csiperke (Agaricus campestris, arvensis és bisporus). Ezen a listán a pöfeteg a kilencedik helyre szorult, a mezei szegfűgomba (Marasmius oreades) és a kései laskagomba (Pleurotus ostreatus) közé. Annak ellenére, hogy ismert, és ezek szerint centrális gombáról van szó, nagyon valószínű, hogy az esetek többségében orvosságnak szedték – ez nem is meglepő, a lista 11. helyén az ehetetlen taplógomba szerepel.

Erre utal az is, hogy a Gombászati füzetekben megjelent tanulmány szerint a 16. és a 19. század között egyetlen receptgyűjtemény sem említi a pöfeteget (más ismert nevén sem, igaz, a receptekben gyakran nem bajlódnak a felhasználandó gomba pontos megnevezésével). A gyűjtésből kitűnik, hogy az adott időszakban leginkább a csiperkét és a kucsmagombát kedvelték, a császárgomba (Amanita caesarea, Magyarországon már védett faj) pedig különleges csemegének számított. A császárgombát egyébként sok vidéken kerülik, a gombatudós Clusius sem ismerte, amikor Batthyány Boldizsárnál ezt szolgálták fel neki, azt hitte, hogy sáfránnyal színezték meg a gomba levét. Az elővigyázatosság érthető: a császárgomba a galócafélék családjába tartozik, ami nem túl jó ajánlólevél. Az anekdotából egyébként kiderül az is, hogy Clusius nem evett gombát: „mikor épp asztalnál ülénk s ebédelén, egy tál levében úszó úrgombát hoznak elibénk, s én, aki gombával nem élek, nem tudván, hogy a sáfrányszerű folyadék a gombának a leve volna, franciául kérdést intéztem hozzá”. Batthyány ezután kiröhögte a gombaszakértőt.

Miért jó a pöfeteg?

A gomba a reneszánszát éli, és nem kivétel ez alól a pöfeteg sem. De miért jó a pöfeteg? A gombász egyik legjobb fogása: van, aki csak vargányát vagy rókagombát gyűjt, de ezekből viszonylag ritkán van annyi, hogy elég legyen egy egész fogásra, egyetlen óriáspöfeteg viszont elég több embernek is. Gyakorlatilag lehetetlen összekeverni valami mással, legalábbis akkor, ha elég nagy, rántva verhetetlen, még az őzlábnál is jobb.

És persze a pöfeteg a gombászásnak nevezett, lehető legvértelenebb blood sport nagyvadja: viszonylag ritka, de nem túlzottan, lehet tudni, hogy milyen vidékeket szeret, ahol egyszer kinőtt, ott jó eséllyel újra meg lehet találni, ehhez pedig nem kell magasles, dagonya vagy bármi egyéb. Nagyobb testű gomba nem is terem meg Magyarországon, igaz, a sárga gévagombából (Laetiphorus sulphureus) léteznek hatalmas telepek is (magam is láttam olyan fát, amelyen legalább tíz, de lehet, hogy húsz kiló gomba is volt), de ennek nincs akkora sportértéke, mint az óriáspöfetegnek. Húsz-huszonöt év gombászás után is mindig különleges élmény egyre rábukkanni és amolyan állatbarát Kittenbergerként elejteni.

És persze az sem utolsó szempont, legalábbis a cikk létrejöttének szempontjából, hogy idén előzékenyen elém jött az erdő: a kert végében, ahol eddig csak a természet egyik legcsúfabb tréfája, a karbolszagú csiperke (Agaricus xanthodermus) termett meg, idén két szép óriáspöfeteg pompázott. Vannak még csodák!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás