Kereken 46 éve ért véget a világ legjobb sorozata, a Monty Python Repülő Cirkusza

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Egyetemista koromban volt olyan időszak, hogy egymás után három Flying Circust is megnéztem zsinórban, de megesett az is, hogy négyet. Nem tudom, mennyi lehet a hivatalosan javasolt dózis, de abban majdnem biztos vagyok, hogy ez már sok volt, viszont legalább részben magyarázza, hogy mitől lettem ilyen.

De nem csak én lettem ilyen; a Monty Python 1969-ben valami olyasmit kezdett el, amitől a tévés komédia műfaja visszavonhatatlanul és letörölhetetlenül olyan lett, akár tetszik, akár nem. Ma van kereken 46 éve, hogy az utolsó epizód is lement a BBC-n. 

Az 1948-as show

John Cleese és Graham Chapman ekkorra fejezte be a Végre, itt az 1948-as show (At Last, the 1948 Show) forgatását, ami sok szempontból a Flying Circus elődjének tekinthető: ez a sorozat is szkeccsekből épült fel, kellően abszurd volt. Volt olyan jelenet is, amit ebből mentettek át a Pythonokhoz: itt született meg a Four Yorkshiremen, az egyik klasszikussá vált Python-jelenet (ami ezek szerint valójában nem is volt valódi Python-jelenet). A yorkshire-i kavarodást az okozta, hogy az 1948-as showt nem sugározták mindenhol Nagy-Britanniában, ahol pedig mégis, gyakran csak az első évadot rendelték meg a helyi tévéadók, így sokan még a műfaj kedvelői közül is a Monty Python előadásában láttak először a jelenetet. 

Cleese a BBC-t froclizta már a műsor nevével is, ami arra utalt, hogy a brit közmédia iszonyú lassan képes megrendelni egy-egy sorozatot. Az 1948-as show nem is a BBC-n futott, Nagy-Britanniában az ITV sugározta, a sorozat pedig David Frost cége, a Paradine Procuctions megbízásából készült. A későbbi Pythonok közül ebben a sorozatban Graham Chapman is szerepelt. A sorozat szalagjai később elvesztek, csak két epizód maradt az utókorra; szerencsére 2014-ben és 2015-ben több felvétel is előkerült, igaz, még így sem teljes a két évad anyaga.

A hiba nem az ön készülékében van

A Pythonok másik része, Terry Jones, Michael Palin, Eric Idle és Terry Gilliam ekkoriban egy gyerekműsort készített az ITV kereskedelmi csatorna számára A hiba nem az ön készülékében van (Do Not Adjust Your Set) címmel. Az 1948-as showhoz hasonlóan ez a műsor is rövid szkeccsekből építkezett, közvetlen elődje pedig az I'm Sorry, I'll Read That Again című rádióműsor volt, amiben John Cleese is szerepelt. A rádióműsort Humphrey Barclay producerkedésével egy tévéadás követte, ami már a címében is megidézte a rádiós időket, csak itt nem a bemondó bakijára, hanem a készülék hibájára utalt.

Bár eredetileg gyerekműsornak indult, Barclay a lehető legtöbbet akarta kihozni a viccekből, amelyeket öt, addig viszonylag ismeretlennek számító íróra bízott. Így került a műsorba Eric Idle, Michael Palin és Terry Jones is, akik (mint később a Repülő cirkuszban is) javarészt maguk is játszották el a jeleneteiket. A szerzők és szereplők között szerepelt még a később David Jason is, aki később leginkább az Only Fools and Horses (Szemesnek áll a világ) című, mára szintén klasszikussá vált sorozatban alakította Delt, és Denise Coffey, aki a későbbiekben főleg szintén brit tévésorozatokban bukkant fel. Coffey utolsó szerepét a 2000-ben forgatott és szintén zseniális Fűbenjáró bűnben (Saving Grace) játszotta, azóta visszavonult a színészettől. Terry Gilliam a sorozat vége felé szállt be a műsorba, ő volt felelős az átkötő animációkért. 

A hiba nem az ön készülékében van viszont 1967-ben hatalmas sikert aratott: Chapman könyvében, az Egy hazug ember önléletrajzában (hatodik kötet, innen is látszik, hogy nem mondott igazat) azt írta, hogy a nézők egy idő után követelni kezdték a BBC-től, hogy tegyék későbbre a műsort, hogy a munkából hazatérő felnőttek is nézhessék. Barclay számítása bejött. Ahogy az 1948-as show esetében, itt is hiányosan maradtak fenn az epizódok, legutóbb 2019-ben adtak ki DVD-n öt olyan részt, amelyek eddig valahol elkallódtak.

Cleese és a név nélküli műsor

Az 1948 vége után a BBC továbbra is foglalkoztatni akarta Cleese-t, aki viszont Palinnal szeretett volna közös műsort. Logikusnak tűnt a két társaság összeboronálása, ebből lett – egyelőre név és különösebb koncepció nélkül – a Monty Python. Kim Howard Johnson 1989-es pythonológiája (First 200 Years of Monty Python) szerint a keletkezéstörténetről különböző verziók láttak napvilágot, az viszont valószínű, hogy a BBC elsősorban John Cleese személyéhez ragaszkodott, őt is bízták meg vele, hogy szállítson valami vicces sorozatot. Terry Gilliam szerint Palin volt az összekötő kapocs, vele együtt került össze végül a társaság. A projekt producere Barry Took lett, ő ajánlotta be a tagokat a BBC-hez, ahol elsőként harminc műsorra kaptak megrendelést a késő esti idősávra. 

Took úgy gondolta, hogy Cleese és Chapman között kiváló az összhang, ahogy Palin és Jones között is, de azt remélte, hogy a két különböző alkotói folyamat összege több lesz, mint a részeinek összessége. A producernek végül azzal sikerült meggyőznie a tagokat a közös munkáról, hogy biztosította őket róla, hogy bármikor kiléphetnek a műsorból, ha konfliktus alakulna ki, vagy korlátozva éreznék magukat. Gyakorlatilag kötöttségek nélkül dolgozhattak, ezzel pedig valami olyat hoztak létre, amilyenre mindaddig még nem volt példa, Took szerint pedig a cenzúra és az előírások hiánya hozta meg végül az eredményt. Bár ezt a fajta közös munkát korábban nem próbálták, az összes Python közreműködött David Frost 1966 és 67 között futó műsorában íróként, az animátor Terry Gilliam kivételével, így azért nem volt túl merész az elképzelés, hogy megtalálják egymással a hangot. 

Varangymagasztaló pillanat

Cleese felkérését és Took közbelépését követően viszont a társaság még mindig nem tudta, hogy pontosan mit fognak csinálni: műsorsávjuk már volt, de műsoruk – néhány korábbi szkeccset leszámítva – még nem. Abban egyetértettek, hogy ha már szabad kezet kaptak, a lehető legtávolabb akarják magukat tartani a szokványos forgatókönyvektől és megoldásoktól (Chapman szerint Cleese-szel már korábban megállapodtak róla, hogy mi nem fér bele az 1948-as showba: a hétköznapi megoldások). Itt került képbe Terry Jones és Terry Gilliam: Palin szerint leginkább nekik köszönhető, hogy a műsor egyfajta tudatfolyam mentén haladjon, itt-ott animációkkal gazdagítva, ami a maga korában szintén forradalmi megoldásnak számított. 

Chapmanék a hagyományosnak tekintett szkeccs-felépítést is sutba dobták: úgy gondolták, hogy az a koncepció, hogy egy viccnek legyen eleje, közepe és vége, a jeleneteket pedig dal- és táncbetétek válasszák el egymástól, már lerágott csont, ráadásul a zenés részeket Chapman az alkotói lustaság egyértelmű szimptómájának tekintette. Ha nem jut eszedbe semmi, jöhet a dalbetét, ha pedig kaptak egy szabadon felhasználható fél órát, azt felesleges lenne ilyesmire pazarolni, ha már az egészet megtölthetnék humorral is. Az egyik legnagyobb probléma a név kiválasztása volt: a BBC már könyörgött nekik, hogy mondjanak már valamit, de a későbbi Monty Python nem tudott dönteni a Bagolynyújtó idő és a Varangymagasztaló pillanat között, úgyhogy végül elfogadták a BBC repülő cirkuszos ajánlatát, és megtoldották Lord Montgomery becenevével a második világháborúból, illetve a Pythonnal, mert „az olyan csúszósan hangzik”. Hiába, így születnek a legendák; a sorozat címe egyébként lehetett volna akár Gwen Dibley, Arthur Megapode, Sydney Moist és EL Turbot repülő cirkusza is.

Sgt. Pepper

Chapman szerint a társaságra egyértelmű hatással volt a BBC 1951-től 1960-ig futó rádióműsorát, a The Goon Show-t megalkotó Spike Milligan anarchista műsorstruktúrája és humora, de ehhez sem ragaszkodtak feltétlenül – a kamerabeállításokban és az epizódok felépítésén viszont meglátszik, hogy honnan indultak. Marcia Landy filmesztéta szerint ehhez hozzátartozott a hatvanas-hetvenes évek brit miliője is: a generációs feszültségek, a hagyományokkal való szakítás és a popkultúra népszerűsödése is kedvezett valami olyan forradalmi dolognak, mint amit végül a Monty Python hozott össze a Repülő cirkusszal. 

Javában zajlott a vietnámi háború, a font mélyrepülésben volt, a társadalmi feszültségek elmélyültek, egyre hangosabbak lettek a függetlenséget követelő ír és skót hangok; a fiatal liberálisok elégedetlenek voltak a munkáspárttal, egymást érték a sztrájkok, az elégedetlenség kézzel fogható volt. A feszült helyzet ellenére az emberek viszont jobban éltek, mint korábban: egyre több család rendelkezett saját házzal, autóval és tévével. 1967-ben jelent meg a Beatlestől a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, a színházakban játszott darabok egyre inkább tükrözték a társadalmi feszültséget és egy jobb világ reményét. A szatíra virágzott, az ellenkultúra a mainstreambe is beszivárgott, míg végül az alapvetően realista BBC is teret adott egy olyan szatirikus, kritikus, a tekintélyt megkérdőjelező, a szexualitással, nemiséggel és nemzeti identitással kapcsolatos kérdéseket sem kerülő műsornak, mint a Monty Python's Flying Circus. 

A tárgyilagos, kimért és mintaszerű BBC akármennyire szerette volna leszerződtetni Cleese-t, és akárhogy is érezte az új idők által támasztott követelményeket, először óvatosan bánt a sorozattal. Bár a kései idősávban a műsor valószínűleg kezdetben csak kevés nézőt háborított fel, a hagyományos értékekhez ragaszkodó vezetés nem rajongott a Monty Python szabadszájúságáért, így azért sem, hogy egy adáson belül kétszer is elhangzott a bastard (rohadék, szó szerint fattyú) szó, de nem voltak kibékülve az olyan kifejezésekkel sem, mint a pisi, a maszturbáció vagy a bugger (francba). A csatorna Terry Gilliam animációit sem találta túl illendőnek, egy ízben például arra panaszkodtak, hogy az egyik jelenetben egy irdatlan pénisz jelenik meg szükségtelenül az ajtóban (Oscar Wilde levágott karjaként). 

A nézők viszont nem véletlenül követelték már a gyereksorozatnál is az időpontváltozást: a Flying Circus első évadját például vasárnap este tizenegyre időzítették, a sorozat sikerével viszont már kevésbé igyekeztek eldugni a műsort. A második évadot már kedd este negyed tizenegyre időzítették, a harmadik csütörtökön futott ugyanebben az idősávban, az utolsó, csonka, Cleese nélküli évadot pedig már este kilenctől meg lehetett nézni, szintén csütörtökönként. 

Agyonlőttük

Amint az várható volt, a nézők egy része mélyen felháborodott a műsoron, a Monty Python ezt pedig alaposan ki is használta (amikor a hetvenes évek elején elterjedt, hogy a társulat egyik tagja homoszexuális, kaptak egy felháborodott levelet, hogy ez tűrhetetlen, Eric Idle tömören annyit válaszolt rá, hogy köszönik a figyelmeztetést, az illetőt agyonlőtték). Graham Chapman visszaemlékezései szerint ez okozott néhány kínos pillanatot John Cleese-nek, aki a kreativitás kifulladására hivatkozva épp ekkoriban lépett ki a Monty Pythonból (egyébként Chapman volt homoszexuális, de ez a lényeget nem érinti). Annak ellenére, hogy a BBC az elején megpróbálta eldugni a sorozatot, a hetvenes években megjelent hírek, miszerint cenzúrázni akarták a társulatot, a csatorna hivatalos közleménye szerint nem voltak igazak, és szerintük csak a Monty Python lázadó imázsához tartoztak. Lázadás ide vagy oda, azért két bastard mégiscsak soknak tűnt a szerkesztők számára – mégis benne maradhatott az epizódban. A társulat egyébként is történelmet írt a BBC-nél: saját tudomása szerint John Cleese volt az első, aki a csatorna történetében kimondhatta a shit szót. A hírt Cleese Graham Chapman temetésén jelentette be, egyúttal megragadta az alkalmat, hogy egy, a BBC által is leadott temetési beszédben elsőként használja a „fuck” szót is.

Az újító koncepcióhoz hozzátartozott az is, hogy minél kevesebb visszatérő karakter és poén szerepeljen a jelenetekben, de néhánytól csak nem tudtak megszabadulni: az epizódok elején látható „It’s-ember” jeleneteit például egyszer kitalálták, onnantól fogva pedig ott vették fel, ahol épp jártak. Ezek között voltak olyanok, amelyek segítették a (nem létező) átkötést a jelenetek között, vagyis megjelentek, és véget vetettek az őrületnek, és voltak olyanok is, mint a Gumbyt (My brain hurts!) vagy a Michael Palin által játszott figura, aki minden rész elején bejelenti, hogy „It’s!”. Ezeket a jeleneteket általában ott vették fel, ahol a stáb épp forgatott, Palin szerint a húskampós nyitás volt ezek közül a legkényelmetlenebb, mert nem volt pénzük hámra és egyéb cicomákra, úgyhogy csak úgy lógnia kellett a kampókon. Mint megjegyezte, ennek fényében teljesen érthetőnek találja, hogy a henteseknél általában megölik az állatokat, mielőtt így helyezik el őket, anélkül ugyanis rém kényelmetlen.

Az egyetem kedvence

A Monty Python a hetvenes évek elején eljutott Amerikába is: először a CBC vetített le tőlük néhány epizódot, majd fellépéseik is voltak az Egyesült Államokban, igaz, a tévéadást Johnson szerint alaposan megvágták. Ami jó volt a konzervatizmus gránitszobrának tekintett BBC-nek, az Amerikában már kiverte a biztosítékot (bár ez nem is akkora csoda, ha belegondolunk a Picasso kalandjaiba, ebből épp az Egyesült Államok szesztilálmát és a kultúra tilalmát párhuzamba állító jelenetet vágták ki a filmből). 

Amerikában Roger Wilmut Python-kritikus szerint a sorozat leginkább az egyetemisták körében vált kiemelkedően népszerűvé, de Németországban és Japánban is komoly rajongói bázisra talált. Amerikában egyenesen rocksztároknak tekintették őket, a komédia Beatlesének, sőt, Nancy Lewis, aki megismertette az Egyesült Államokat a Monty Pythonnal, kifejezetten rockzenekarként reklámozta a társulatot. Michael Palin szerint kezdetben nem nagyon volt rájuk fogékony az amerikai közönség, viszont mire a brit sorozat véget ért, beérett az ottani siker is. A társulat nevét a szélesebb közönség 1974-ben ismerte meg, az igazi áttörést viszont a Gyalog-galopp 1975-ös bemutatója hozta meg a számukra.

Az első évad végére a Monty Python stabil rajongóbázissal rendelkezett Nagy-Britanniában, a sikerüket pedig jól mutatta a kezdetben kétkedő BBC enyhülése is. Amerikában a már említett egyetemisták mellett általában a fiatalok körében aratott nagyobb sikert, és némi sznobizmus is akadt a fogadtatásában: a kulturális-filozófiai utalások miatt kritikusai szerint a rajongók gyakran egy szűk elitklub tagjainak gondolták magukat. Landy szerint a Monty Python ebben a tekintetben is valamelyest megelőzte a korát. Mivel általában a sztereotípiákat forgatták fel, és gyakran kritizálták a médiát és úgy általában a showbusiness és a kvízműsorok világát, egyfajta fricskaként jelentek meg épp ebben a közegben, az amerikai kereskedelmi tévék kínálatában. Magyarországra a Holló színház és Galla Miklós hozta el a Pythonokat, a társulat számos jelenetet fel is dolgozott, aztán később ezen a vonalon indult el a legszórakoztatóbb dolog, amit gyerekkoromban el tudtam képzelni szilveszterkor, a Vastyúk is talál szeget.

A Monty Python ebben az értelemben persze társadalomkritika is volt: miközben a Beatlesnek megvoltak a maga proletár liverpooli gyökerei, a Monty Python ízig-vérig a világ középosztálybeli kritikája volt, félig Oxfordból, félig Cambridge-ből – és Cleese szerint ez jelentette a legfőbb különbséget a tagok között, a két egyetemmel ugyanis két különböző ízlés is járt a humorban. 

Pink Floyd, Monty Python

A sorozat után jöttek a filmek. A Gyalog-galopp, amit a Pink Floyd, a Genesis, a fél Beatles és Elton John is támogatott, 1975-ben, a Brian élete 1979-ben, amiről még Adrian Mole is megrettenve számol be a naplójában („baromi merész film volt”), majd Az élet értelme 1983-ban, ami keserűbb és csalódottabb volt, mint bármi, amit addig csináltak. A sorozatnak 46 éve vége szakadt, nem túl csúnyán és nem túl szépen: Chapman alkoholproblémákkal küzdött, és valódi rocksztárként vécéket robbantgatott fel Keith Moonnal, a WHO dobosával, Cleese pedig kiszállt, mert szeretett ugyan együtt dolgozni a többiekkel, de ahogy mondta, nem házasságra vállalkozott. Azért megcsinálta a világ második legjobb vígjátéksorozatát, a Fawlty Towerst (Waczak szálló), aztán ezt is abbahagyta, amikor úgy érezte, hogy kifulladt a dolog. Michael Palin körbeutazta a világot, Terry Gilliam zseniális filmeket rendezett, Eric Idle pedig felbukkant még itt-ott (az egyik méltatlanul elfeledett csúcsteljesítménye Rincewind szinkronja volt a Discworld-játékokban), de ő csinálta meg a Spamalot című musicalt is a Gyalog-galoppból. Ha nem lett volna Monty Python, nem lett volna Pratchett, és persze nem lett volna Douglas Adams sem. Na jó, lehet, hogy lettek volna, de az biztos, hogy nem lettek volna ugyanolyanok. Terry Jones a későbbiekben leginkább történészként és Chaucer-kutatóként dolgozott, de nem hagyta el a BBC-t, csak Palinhez hasonlóan a dokumentumfilmes műfajt választotta. Ő rendezte az Erik, a vikinget is, számos rajzfilmben is megfordult.

Lehetne még itt mindenféle filmesztétákra hivatkozni, nem is értelmetlenül, meg fel lehetne idézni azt is, hogy persze a Monty Python és a filozófia kapcsolatáról is megjelent egy könyv (amiben többek között az egzisztencialistákkal és a pythoniánus nyelvfilozófiával foglalkoznak, meg persze az élet értelmével), de ennek nem lenne túl sok értelme: gyakorlatilag nincs olyan popkulturális jelenség, amiről ne jelent volna már meg a valami és a filozófia címmel egy könyv. Az, hogy a Monty Pythonnál ez még jogos is lehet, nagyjából mindegy is.

A Monty Python abban is megelőzte a korát, hogy az életmű (ami véget is ért, mert a társulat többi tagja már Graham Chapman 1989-ben bekövetkezett halálakor bejelentette, hogy akkor fogják folytatni, ha Chapman véletlenül feltámadna) csúcsa igazából a sorozat, az a szabadság, pofátlanság és humor, ami a Flying Circusban volt jelen, nem a „komoly” filmek. Negyvenhat év telt el az utolsó adás óta, de az, hogy itt szerencsés módon békén hagytak egy csomó tehetséges embert, a lehető legkevésbé szóltak bele abba, hogy mit csináljanak, a mai napig érződik, és valahol ez a fontos: a Monty Pythonnak sikerült előadnia azt a szabad humort, ahol elfér egymás mellett Heidegger, a nőnek öltözött férfiak, a puding alakú földönkívüliek, a spamet követelő vikingek, és persze az is, hogy

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: