Száz éve született Frank Herbert, a Dűne megálmodója

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Száz éve, 1920. október 8-án született Frank Herbert, a sci-fi egyik legnagyobb alakja, a Dűne megalkotója, az ember, aki nyolcéves korában elhatározta, hogy ő márpedig író lesz. Az is lett, bár csak valamivel később, a tudományos-fantasztikus irodalommal pedig csak huszonévesen ismerkedett meg, tíz évvel azelőtt, hogy kipróbálta volna magát a műfajban. 

Herbert 19 éves korában publikálta első elbeszélését, ekkor kezdődött meg az a permanens anyagi csődhelyzet, amelyben fia, Brian Herbert szerint a család az idő nagy részét töltötte. Brian az apjáról készült életrajzában, a Dreamer of Dune-ben azt írja, hogy ez többek között annak is volt köszönhető, hogy Herbert ugyan írt elbeszéléseket és novellákat is, de inkább a regényekhez ragaszkodott – márpedig a rövidebb szövegek hamarabb hoznak pénzt. 

Az már csak hab a tortán, hogy valójában (és talán félig-meddig titokban) Herbert elsősorban költőként működött: életében nem jelentek meg a versei, de több regényének alapötlete is egy-egy versből fejlődött ki, fia szerint maga a Dűne is haikuként indult. Ha ezt nézzük, Douglas Adams sehol nincs a világ leghosszabb trilógiájával, a Dűne első angol nyelvű kiadása ugyanis 400 oldalas volt, a 2003-as magyar nyelvű keménytáblás kötet pedig 500 oldal, nem is beszélve az ezt követő regényekről. Ez történik, ha kicsit megszalad egy haiku. Brian Herbert szerint az apja ugyanezt a módszert követte a Lélekvadász című könyvében is: itt is hamarabb volt meg a főszereplő verse, mint a cselekmény részletei. Ez Brian szerint az író egyetlen mainstream regénye: az indián főhős húgát megerőszakolják, ettől a férfi összeroppan, és bosszút akar állni a fehéreken, úgy gondolja, hogy a méh és a holló, a szent totemállatok nevében jár el, és elrabol egy ártatlan fehér fiút, hogy feláldozza. Katsuk, az indián kultúrantropológus hátrahagyott levelekben kommunikál a külvilággal, ennek a kezdete a vers, ami köré az egész regény épült. 

Herbert egy 1982-es NBC-interjúbanFotó: YouTube / DuneInfo

A tuti krimi, a tuti western, a sci-fi azért csak összejött 

Herbert eredetileg nem ragaszkodott volna egy meghatározott műfajhoz: huszonévesen kitalálta, hogy krimit fog írni, és több sikeres bűnügyi regény elolvasása után azt hitte, hogy megtalálta a tökéletes receptet a sikerhez. Nem találta meg; valamivel később a western műfajáról gondolta, hogy megfejtette, de az sem működött. 

Amikor végül a science fiction felé fordult a figyelme, ebben is kiművelte magát, főbb hatásaiként L. David Allen Dűnéhez fűzött jegyzetei alapján H. G. Wellst, Robert A. Heinleint, Jack Vance-ot és Poul Andersont említette, az intrika szeretetét pedig Shakespeare-től örökölte Brian Herbert szerint. Magában a Dűnében van is egy olyan jelenet, ahol szinte szó szerint idéz a II. Richárdból, Brian szerint emiatt is vehette át a shakespeare-i hangulatot David Lynch az 1984-es filmjében, ami egyébként hatalmas bukás volt. Rendes újságíró-íróként persze Frank Herbert sem kerülhette meg Hemingwayt, de miután elolvasta a könyveit, indokolatlanul erőszakosnak találta. Brian szerint az apja prózáját inkább Ezra Pound költészete és Guy de Maupassant, illetve Marcel Proust prózája határozta meg. Allen szerint Herbert végül azért kötött ki a sci-finél, mert ez adott elég mozgásteret számára ahhoz, hogy a hétköznapoktól elszakadva arról írhasson, amiről akar.

A huncut Sting Lynch 1984-es filmjébenFotó: Universal - Dino De Laurentiis C/Collection Christophel via AFP

A Dűne születése

Irodalomból persze nem lehet megélni, Herbertnek sem sikerült: tizenéves korától kezdve újságíróként dolgozott, a második világháború alatt pedig a haditengerészetnél volt fényképész, amíg le nem százalékolták. Az újságírásnak köszönhette a Dűne alapötletét is: 1959-ben egy, az elsivatagosodásról szóló cikken dolgozott, amikor szöget ütött a fejébe, hogy sok más erőforráshoz hasonlóan a víz sem kifogyhatatlan. Fia szerint ez már az ötvenes évek eleje óta foglalkoztatta: amikor mindenki más a benzinzabáló amerikai izomautókat választotta, Herbert a szerény fogyasztást tartotta fontosnak. Brian szerint az ugyan igaz, hogy a család (szokás szerint) nem volt rózsás anyagi helyzetben, de ennek a döntésnek inkább elvi okai voltak, Herbert úgy gondolta, hogy érdemes takarékoskodni a véges készletekkel. A cikk egyébként az amerikai mezőgazdasági minisztérium nagyívű tervéről szólt, amely szerint egy fűféle telepítésével meg lehetne állítani a homok terjedését, a mesterségesen irányított ökoszisztéma tervét pedig Herbert sci-fi-szerzőként is lenyűgözőnek találta. 

Ez még nem lett volna elég a Dűnéhez: Herbert eredetileg a terepen dolgozó természetvédők heroikus küzdelméről akart cikket írni, de miután utánaolvasott a sivatagnak és a sivatagi kultúráknak, két rövid regény született a történetből. A Dűne első verziója folytatásokban jelent meg az Analog Science Fact & Fiction magazinban (a Dune World, a történet első verziója három számra volt elegendő), Herbert viszont nem volt elégedett az eredménnyel, és a két rövid novellát egy nagy műbe gyúrta össze. Mint minden alapműnek vagy klasszikusnak, persze a Dűnének is saját legendája van: állítólag húsz kiadó dobta vissza a kéziratot, mielőtt kiadták volna a könyvet, végül a Chilton kiadó vállalta a megjelentetését. A cég alapvetően nem sci-fiben, hanem gazdasági magazinokban és autós kiadványokban utazott, de ők adták ki a méltán elismert Jewelers Circular Keystone nevű ékszerészeti szaklapot is. 

A könyv nem aratott azonnali zajos sikert, anyagi sikert meg pláne nem: ezekben az időkben Brian visszaemlékezései szerint Herbert felesége, Beverley Ann Stuart keresetéből élt a család (mellékszál, de Herbert felmenői németek és írek voltak, Stuarté pedig skótok, ezért is kaptak a gyerekek ír és skót neveket). Brian Herbert szerint valójában több kiadó is érdeklődött a Dűne iránt, de terjedelmi problémáik voltak: a három kötetet egyben kiadni nagyon drága lett volna, erre pedig senki nem mert vállalkozni – amíg meg nem érkezett a Chilton.

Indiánok, sivatagok, pszichedelikus szerek

A környezetvédelem iránti elköteleződés és a homokdűnék mellett több életrajzi tényező is kellett még a Dűne megszületéséhez, a Dreamer of Dune-ben az író fia több ilyet is felsorol. Az egyik a természetközeli gyerekkor: Frank Herbert szeretett horgászni, kirándulni és csónakázni, de muszáj is volt neki, a család nem kedvtelésből vadászott, hanem az élelemszerzés miatt. Az író még gyerekkorában ismerkedett meg egy Henry nevű indiánnal, ő tanította meg a gyereket arra, hogy milyen gyökerek és növények ehetőek, sőt még a sirályfogás és az indián halászat rejtelmeibe is beavatta. Henrynek és a vadregényes gyerekkornak Herbert évtizedekkel később a Lélekvadászban állított emléket, de a Dűnében is felbukkan ez a természetközeli szemlélet: Arrakis lakosai ugyanúgy alkalmazkodtak a bolygó feltételeihez, ahogyan az indiánok is megóvták a lakóhelyüket, hiába vadásztak és gyűjtögettek. 

Brian szerint a pszichedelikus szerek is fontos szerephez jutottak a Dűne történetében: a bolygó annak köszönheti központi szerepét, hogy csak itt található meg a melanzs, az öregedésgátló és jövőbelátást biztosító szer, ami a bolygón élő homokféregtől származik, és nélkülözhetetlen a csillagközi utazáshoz. Maga Herbert nem sűrűn fogyasztott drogokat, a fia csak három ilyen esetről számol be (ebből az egyikben azt sem tudta, hogy milyen sütit eszik, csak amikor már késő volt), a tudatmódosítás mégis fontos szerepet játszott a Dűne-univerzum létrejöttében.

Politika és vallás

Megkerülhetetlen tényező a politika is: ez az első Dűne-regényben is fontos szerephez jut, a regénysorozat sokak által legjobbnak tartott kötetében, a Dűne istencsászárában viszont főszerepet kap. Ez a paranoid ötvenes-hatvanas évek hidegháborús hangulata mellett annak is köszönhető, hogy Herbert egy időben felcsapott politikai dalszövegírónak is (a teljesség igénye nélkül volt még operatőr, fotós, rádiós, túlélésoktató és osztrigahalász is). Herbert politikai karrierje rövid volt, de annál nagyobb hatást gyakorolt az írására: 1954-ben hat héten keresztül Guy Cordon oregoni szenátor beszédeit írta, az újraválasztási kampány után pedig a politikus kommunikációs munkatársa lett. Herbertet a politikában (az izgalmas hatalmi harcokon kívül) a hatalommal való visszaélés foglalkoztatta leginkább, és a fia szerint a gátlástalan, cinikus és hatalommániás karakterekhez bőséges anyagot gyűjtött az alatt a hat hét alatt, amíg Cordon megbízásából Washingtonban tartózkodott. Nem nagyon kedvelte ezt a közeget, erkölcsi meggyőződéseinek pedig jobb híján a regényeiben adott hangot. A hazugságot különösen utálta, nem véletlen, hogy a Dűne főhősének, Paul Atreidesnek is tehetsége van az igazság érzékeléséhez.

Fontos vonás a Dűne-univerzumban a misztikum, a vallás és a mitológia is: a könyvek fejezeteit a prófétáról, a később Muad’Dibként ismert Paulról szóló idézetek nyitják meg. Herbert a Bene Gesserit Rendet az ír katolikus rokonságról mintázta (a fia szerint a legnagyobb hatalmi erő tagjai tulajdonképpen galaktikus jezsuiták), tanításaikat pedig a keresztény miszticizmusból és a zen buddhizmusból válogatta össze. Fontos volt számára a nyelv és a nyelvfilozófia is: az igazság kérdése, a szó és a jelentés kapcsolata különösen érdekelte, amikor anyagot gyűjtött a könyvhöz. Érdekelte a jungi tudattalan is: Paul a herceg, akinek küldetése van, a főhős életútja pedig megegyezik azzal a folyamattal, amit FitzRoy Richard Somerset ismertetett a Hero, A Study in Tradition, Myth and Drama című könyvében. Az antropológus szerint minden valamirevaló hős 22 lépésen át ér el a céljáig, ezt Muad’Dib hiánytalanul teljesíti. 

A lista első pontja, hogy a hős apja lehetőleg király legyen (de Paul is belefér még a kategóriába, az apja ugyanis herceg), az utolsó pedig az, hogy maga is királlyá váljon. Nem véletlen a névválasztás sem: az Atreides-ház, ahová Paul, a regényciklus főhőse tartozik, a görög Atreusz-házról kapta a nevét. Herbertnek nem kellett messzire mennie egy kis politikai intrikáért, a mitológia bőven Shakespeare előtt már bővelkedett azokban a fordulatokban, amelyek emlékezetessé tették a Dűnét is. Az már csak a hab a tortán, hogy a Dűne mitológiájában az ősellenségnek számító Atreides- és Harkonnen-ház rokonsági kapcsolatban is áll egymással – a testvérháborúval pedig újabb mitológiai elem kerül a képre.

Az örök történet

De miért érdekes a Dűne? A történet a távoli jövőben játszódik, egy feudális berendezkedésű kozmoszban, amelyet ősi házak uralnak, ezeken kívül pedig a két legnagyobb politikai játékos az Űrliga és a Bene Gesserit testvérisége. Az első regény azzal indul, hogy Paul és családja kénytelen elhagyni a Caladan bolygót, mert Letót, a családfőt kinevezik az Arrakis kormányzójává. A bolygó sivatagos klímája nem sok jót ígér, de csak itt található meg a melanzs, ami nélkül az egész birodalom kommunikációs rendszere összeomlana. Az Arrakist az Atreides-ház megbízatása előtt a Harkonnenek uralták, akik persze nem akarnak lemondani a bolygó gazdagságáról és stratégiai jelentőségéről, ezért tőrbe csalják az Atreideseket. Paul, a sokat ígérő jóstehetség, potenciális messiás és az anyja, Jessica, megússzák a mészárlást, és a bolygó őslakosai, a sivataggal és a homokféreggel harmóniában élő fremenek közé vetődnek, innen kell visszatérniük a galaktikus érdekek és a Harkonnenek által uralt reálpolitika világába.

Egyszerű történetnek tűnik, a recept pedig bevált: az antik görögök óta aggódhat a nagyközönség azon, hogy vajon végül győz-e a jó, de persze ennek mindig vannak különböző változatai. A Guardian cikke szerint, amelyben a könyv megjelenésének ötvenéves évfordulóját ünnepli az újság, a Dűne a vízöntő korának megfelelő hőseposz: fő témái a környezet miatti aggodalom, az emberben rejlő lehetőségek, a megváltozott tudatállapotok és a fejlődő országok imperializmus elleni harca. A fremenek szabadok, a kolonizáció kizsákmányolja az őslakosokat és a földet (vagy az Arrakist), a messiás viszont az adott környezettel harmóniában képes fenntarthatóan kezelni a világot, ahova megérkezett. Paul nem hatalmi szóval kormányoz, hiába várják messiásként: alkalmazkodik a fremenekhez, kivívja a megbecsülésüket, végül elfogadja a végzetét – gyerekként érkezik az Arrakis sivatagába, de megváltóként kerül ki onnan. Nem is igazán kerül ki, de ez ebből a szempontból mindegy is.

Forever Jung

Azért is mindegy, mert Paul személye fel is oldódik, miközben messiássá válik: ez a legendák sorsa. Ezt előre is vetíti a történet szerint több ezer évvel később íródott evangéliumokból vett idézetek használata a fejezetek elején, a Dűne istencsászárában pedig már nem marad semmi az első kötet elején megismert fiúból, csak a róla szóló történetek. Ahogy a Guardian írja: Paul eltűnik, és felszívódik a jungi kollektív tudattalanba, a herceg jött, megtette a kötelességét, és istenként távozik a színről. 

És miért jó a Dűne? A világteremtőknek mindig van valami vonzerejük, attól függetlenül, hogy mikor éltek. Lehet, hogy a Dűne-univerzum a hatvanas évek problémáit helyezi a távoli jövőbe, de ezek a problémák általában nem kötődnek egy-egy korhoz vagy kultúrához. Christopher Tolkien, ahogy Brian Herbert is, az apja nyomdokaiba lépett, igaz, Herbert fia folytatta is a Dűne-ciklust, sőt előzményeket is írt hozzá, miközben Christopher inkább csak szerkesztette az apja munkásságát. Nem véletlen, hogy Herbert annyit foglalkozott a jungiánus elméletekkel: elveszett misztikus volt, aki hitt a természetfelettiben, de hitt a természetben is. Kétségbeesetten próbálta összeegyeztetni a zen buddhizmust, Arrakist, a zsidó, görög, katolikus és muszlim hitvilágot, az atomháború árnyékában és a környezet kizsákmányolásától tartva azt az üzenetet próbálta közvetíteni, hogy na, menni fog ez, csak akarni kell, igaz, lehet, hogy kell hozzá még tizenhatezer év. 

„Mi van a dobozban?” – kérdi Paul a Dűne első könyvében, amikor a Bene Gesserit főtisztelendője próba elé állítja. „Fájdalom” – feleli Gaius Helen Mohiam. Lehet, hogy csak ki kell bírni, és eljön még az az idő is, amikor megbékélünk a homokféreggel, de a Dűne alapján úgy tűnik, hogy még ekkor sem tudunk megszabadulni a politikától. 

Ja, és még valami: Frank Herbert nélkül nem létezne a Csillagok háborúja sem, az első forgatókönyv ugyanis állítólag a történet pofátlan lenyúlása lett volna sivataggal, fiatal főhőssel, kizárólag a bolygón fellelhető tudatmódosítóval – ez viszont már egy másik történet.

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: