Miért vált súlytalanná és jelentéktelenné a filozófia? – tette fel a kérdést a Qubiten 2020 júliusában megjelent cikkében Bekő Éva, az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájának végzős hallgatója. Úgy gondolom, hogy bár Bekő írásában lényeges problémákra tapintott rá, azok tárgyalásmódja nélkülözi azt a szigorúságot, amit egy ilyen érzékeny téma kapcsán elvárhatnánk; téziseinek explicitté tétele pedig nem könnyű feladat, azok megfogalmazása ugyanis némiképp homályos. Az első szakaszban ezért rekonstruálom a nem túl hosszú – összesen 10 bekezdésből álló – cikket, majd az általa felvetett kérdések mentén abból 5 tézist konstruálok. A második szakaszban ezek kritikájával foglalkozom.

Miről szól Bekő cikke?

Bekő egy olvasókhoz intézett kérdéssel indítja írását: „hány kortárs filozófust ismersz és miért tartod nagyra a gondolataikat?” A szerző feltevése szerint a legtöbb ember – hacsak nem kifejezetten szakmabeli – nem tudna megfelelő választ adni. A magyarázat szerint ez a kortárs filozófia művelése során alkalmazott stílus és módszer miatt lehet. Ami az előbbit illeti, a szövegek szárazak, tárgyilagosak, tisztán intellektuálisak, kerülik az érzelmekre ható megfogalmazásmódot, a szerző szubjektív ítélete alapján összességében „unalmasak”. Ami pedig az utóbbit illeti, nélkülözik az egyetemes, rendszeralkotó műveket, inkább egy precízen lehatárolt szűk problémára keresnek válaszokat, főként logikai elemzéssel és következtetésekkel. Bekő ítélete alapján emiatt még ha esetleg társadalmi problémák vizsgálatára is szánná el magát egy filozófus, annak munkája a fenti tulajdonságok miatt „lényegét tekintve hatástalan” lenne.

Ez azonban nem volt mindig így: az ókorban a filozófiának nagyobb hatása volt, az emberek életére jelentős hatást gyakorolhatott egy-egy gondolkodó munkája. E művek ismérvei közül Bekő az általános világnézet megfogalmazását, a boldog életről vagy a helyes cselekvésről való nagy léptékű víziók alkotását emeli ki. A szerző ezeket tekinti a filozófia leglényegesebb feladatainak, ám a kortárs cikkeket böngészve úgy találhatjuk, hogy kevesen foglalkoznak e témákkal.

Bekő meglátása szerint a kortárs filozófia megváltozott stílusával és módszerével a természettudományokhoz próbál igazodni. A filozófia azonban eredetét tekintve egyszerűen nem arra jött létre, és így nem is alkalmas arra, hogy megkérdőjelezhetetlen, végső igazságokat mondjon ki. A filozófia lényege az, hogy egy adott problémára sokféle választ kínál. A cikk vége felé Bekő megemlíti még az akademizálódás másik kártékony hozadékát, az erőteljes publikációs nyomást, ami csak további minőségromláshoz vezetett a filozófiai művekben. A konklúzió szerint tehát a filozófiának érdemes lenne visszatérni a gyökereihez, hogy újra olyan kérdésekkel foglalkozzon, ami emberek tömegeit érdekli.

A cikkből a következő – akár implicit – problémákat és rájuk adott válaszokat érdemes kiemelni:

1. Milyen volt régen a filozófia? Az ókorban a filozófia a közösséget érdeklő, nagy és átfogó kérdésekről szólt, emiatt jelentős hatása volt az emberek életére.
2. Mi történt az elmúlt 2500 évben? A filozófia története hanyatlástörténet: az ókori ideális állapotokhoz képest a kortárs filozófiában valami félresiklott.
3. Miért történt az, ami történt? E hanyatlás oka, hogy a kortárs filozófia elkezdett a tudományokhoz igazodni, az angolszász kultúra sztenderdjeit magáévá tenni.
4. Mivé vált a filozófia? A kortárs filozófia az a tevékenység, amit az angolszász országokban egyetemeken, kutatóintézetekben űznek és intézményes háttérrel rendelkezik, azaz lényegében analitikus filozófia.
5. Mi a baj ezzel? A kortárs filozófia módszeréből és stílusából fakadóan nem képes az emberek megszólítására, nem válaszol az őket érdeklő kérdésekre, ennek következtében szerepe marginális.

Mit mondhatunk Bekő téziseiről?

Ebben a szakaszban részletesebben megvizsgálom a fenti állításokat, ugyanis valamennyivel kapcsolatban fogalmazhatunk meg kételyeket, amelyek arra sarkallnak, hogy kétségbe vonjuk Bekő konklúzióját. Mindenekelőtt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szerző meglátásai nem alaptalanok: Daniel Dennett, az egyik leghíresebb kortárs filozófus úgy fogalmazott, hogy „a filozófia bizonyos égtájakon élvezetes logikai feladatok sorozatává vált, és egyáltalán nem foglalkozik valódi érdeklődésre számot tartó problémákkal.” A filozófia válsága ismert és kutatott terület a filozófusok között, a metafilozófia egyik központi problémája. Ezt elismerve is azt gondolom, hogy Bekő túl gyorsan jutott problémás premisszák mentén nem feltétlenül helytálló következtetésekre.

Az 1. válasszal kapcsolatban két szempontból is emelhetünk kifogásokat. Egyrészt megkérdőjelezhetjük azt, hogy az ókori filozófiai művek az embereket érdeklő átfogó „világnézeti” vagy erkölcsi kérdésekről szóltak, másrészt joggal gyanakodhatunk: a filozófiának korántsem volt akkora hatása, mint azt állítani szokás. Elindulva az első úton, ha megnézzük a preszókratikus filozófusoktól fennmaradt töredékeket, azok főként kozmogóniai – mai fogalmaink szerint természettudományos – kérdéseket érintettek, nem igazán szolgáltak válasszal a hétköznapi emberek problémáira. De említhetünk további példákat: a szofisták olyan vándortanítók voltak, akik főként retorikával foglalkoztak, annak érdekében, hogy tanítványaik politikai érvényesülését elősegítsék. De nyugodtan ide sorolhatjuk Arisztotelész szinte valamennyi fennmaradt művét (leszámítva az etikákat vagy a metafizikát) is, amelyek leginkább természetfilozófiára vagy logikára fókuszáltak. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a laikusoknak szánt exoterikus szövegek elvesztek – ezek között lehetett olyan, ami megfelel Bekő elvárásainak. Platón dialógusainak egy részéről is mondhatjuk azt, hogy inkább fókuszál egy szűkreszabott probléma megoldására, mintsem valamilyen húsbavágó létkérdés megválaszolására (pl. Ión, Theaithétosz, Kratülosz, Az államférfi), bár tény, hogy a dialógus-formának köszönhetően ezek továbbra is „élvezetes” olvasmánynak tekinthetők. Ezek mellett pedig vannak olyan filozófusok is, akik ugyan foglalkoztak a Bekő által lényegesnek tartott kérdésekkel, de ezoterikusságuk folytán nem feltételezhetjük azt, hogy a közösség beavatott tagjain kívül mások is profitálhattak volna munkásságukból, ilyenek például Püthagorász és az orfikus hagyomány, vagy Plótinosz és a neoplatonikus iskola tagjai.

A felsorolás nem teljes, de így is jelentős mennyiségű szövegkorpuszról van szó, ami csökkenti Bekő azon állításának jelentőségét, hogy az ókorban általában az embereket érdeklő nagy kérdésekről szólt volna a filozófia. Az utolsó két példa pedig átvezet ahhoz a meglátásomhoz, hogy még ha voltak is ilyen munkák, azok hozzáférhetősége csekély volt a városállamok populációjának egészét tekintve. Írni és olvasni rendkívül kevesen tudtak, a rabszolgák és a nők pedig eleve ki voltak zárva az élet ezen régióiból. Így még ha a szabad polgárok közt arányaiban népszerűbb is volt a filozófia mint ma, e közvetett körülmények folytán nagyon kevesen kapcsolódhattak be vagy láthatták hasznát. E meglátások szemben állnak Bekő azon állításával, miszerint „az ókorban jelentős szerepet töltött be a filozófia életvitelszerű gyakorlása.”

A 2. problémára itt csak röviden fogok kitérni, ugyanis Danka István válaszcikke jelentős részben ennek a tézisnek a cáfolatára épül, rámutatva arra, hogy a filozófia valószínűleg ma sikeresebb, mint valaha. Danka ezt több tényezőre alapozza, többek között: (i) az egyetemeken és kutatóintézetekben dolgozó filozófusok száma minden eddiginél magasabb; (ii) a filozófia a hallgatók körében is egyre népszerűbb, hiszen egyre többen szereznek képesítést a szakból; (iii) a filozófiai társaságok is igen magas tagszámmal büszkélkedhetnek; (iv) a leggazdagabb emberek között találhatunk olyanokat, akik a filozófiai tanulmányaikat lényeges faktornak tekintik abban, hogy sikeresek. Úgy tűnik, hogy hanyatlás helyett épp az ellenkezője történt: a filozófia elérése feltehetően arányaiban nagyobb, mint az ókorban, a filozófus-képzés alatt elsajátítható ismereteket pedig a korábbiaknál hatékonyabban használhatjuk céljaink eléréséhez.

A 3. kérdés további elemzése is járhat még pozitív hozadékokkal. Ha ideiglenesen el is fogadjuk azt, hogy a filozófia fokozatosan elkezdett igazodni a természettudományok sztenderdjeihez, akkor is csak félig válaszoltuk meg a filozófia sikertelensége által felvetett aggályokat. Ha valóban megtörtént volna ez a metodológiai átalakulás, akkor éppen az lenne az érdekes kérdés, hogy miért következett be? Elvégre senki nem kényszerítette a filozófusokat, hogy a korábban jól működő vizsgálódási eljárásaikon, vagy fő problémáikon változtassanak. Ha végbement a Bekő által feltételezett változás, annak valószínűleg inkább az lehetett az oka, hogy a filozófia egyszerűen jobban működik ebben a formában, a kutatók pedig így tudnak egymással termékeny párbeszédet folytatni, szemben például azzal, hogy mindenki csak a saját, abszolútnak gondolt eszmerendszerét csiszolgassa. Ám Bekőnek nincs igaza abban, hogy a filozófia egésze átvette volna a többi tudomány mércéit vagy megközelítésmódjait. Valóban van egy irányzat, amelyet naturalizált ismeretelméletnek, vagy egyszóval naturalizmusnak nevezünk, ez a filozófiára mint a természettudományokat kiegészítő episztemikus vállalkozásra tekint – ám ez az elképzelés nem örvend általános elfogadottságnak.

E kérdés tárgyalása során azonban zavart okoz a „filozófia” kifejezés meghatározatlansága, ugyanis a mainstream analitikus filozófiából kiindulva senkit sem hibáztathatunk, ha a naturalizmust uralkodó attitűdnek gondolja. Bizonyos megszorításokkal, de a szerző kritikáját ez esetben elfogadhatjuk: valószínű ugyanis, hogy az analitikus filozófia szövegei tényleg „unalmasak” a legtöbb ember számára. Mi több, azt gondolom, hogy a jó analitikus filozófia ismérve a bekői értelemben vett „száraz és unalmas” tárgyalásmód: ez segíti elő, hogy ne érzelmek által vezérelve, hanem intellektuálisan kapcsolódhassunk be a vitákba, elkerülve, hogy azok személyeskedésbe vagy veszekedésbe torkolljanak. De akkor mi a probléma a 4. tézissel? Ez az állítás valójában nem szerepel expliciten Bekő szövegében, ugyanakkor a kortárs filozófiáról alkotott diagnózisát olvasva kénytelen vagyok arra következtetni, hogy a szerző egyszerűen figyelmen kívül hagyta a kontinentális filozófiát, a fenomenológiát vagy a terapeutikus filozófiát és egyéb gyakorlatorientált iskolákat, amelyek nem a világ megismerését tartják elsődleges céljuknak. A hazánkban is domináns kontinentális hagyomány nem az angolszász kultúra mércéit tekinti igazodási alapnak. A legtöbb esetben társadalmilag elkötelezett, nem ritkán pedig a Bekő által hiányolt, embereket mélyen érintő kérdésekről értekeznek „unalmasnak” semmi esetre sem nevezhető módon. A hagyomány kanonikus szerzői közé tartozik például Michel Foucault, Pierre Bourdieu, Judith Butler és mások. Ám ezen a ponton visszaköszön az orfikusokkal és neoplatonikusokkal szemben fentebb már megfogalmazott probléma: a szövegek rendkívül nehezek, azok megértéséhez több éves egyetemi képzés szükséges – e szakértelem híján tehát keveset profitálhatunk belőlük. Vannak szerencsére üdítő kivételek, például Byung-Chul Han széles körben olvasott művei, de összességében véve tényleg úgy tűnik, hogy egy szűk „beavatott” réteg vitatkozik egymás közt. Mégis igaza lenne Bekőnek? Azt gondolom, hogy nem, mégpedig azért, mert az akadémiai szövegek egyszerűen nem abból a célból íródtak, hogy laikusokkal folytassanak párbeszédet. Erre a célra jött létre az igényes tudományos ismeretterjesztés, amivel a Qubiten is találkozhatunk. Ezek a szövegek rendeltetésükből adódóan érthető módon, jó stílusérzékkel, néha akár még szórakoztatóan is, beszámolnak olyan problémákról vagy elméletekről, amelyek a köz érdeklődésére is számot tarthatnak.

Ha tehát a „filozófia” kifejezést akadémiai filozófiaként értjük, filozófusnak pedig kizárólag a professzionális filozófusokat tekintjük, Bekő elvárásai irreálisnak tűnnek. Nézhetjük azonban egy másik oldalról is a filozófia helyzetét, mégpedig a kifejezés eredeti jelentése felől: felejtsük el az akadémiai szférát és nézzük meg, hogy napjainkban tényleg olyan rossz helyzetben van-e a bölcsesség elérése után vágyakozó érdeklődő! Egyből közelebb jutunk a kitűzött célhoz, ha a Magyarországon is népszerű filozófiai kávéházak felé fordulunk. Ezek olyan informális intézmények, ahol laikusok egy professzionális filozófus vezetésével beszélgethetnek mindannyiunkat érdeklő kérdésekről, mint amilyen a szerelem, szex, halál vagy akár olyan speciálisabb területekről, mint a bioetika problémái vagy a punkzene. Azt gondolom, hogy a filozófiai kávéházakban történő beszélgetések megfelelnek annak, amit a „filozófia” címkével illethetnénk, még ha nem is nevezhetjük azt professzionális filozófiának. Egzisztenciális válságaink megoldására pedig ma már filozófus coachok segítségét is igénybe vehetjük, ami a pszichológiai terápiához hasonló, ám annál teoretikusabb igényű beszélgetéseket jelent egy speciálisan erre képzett filozófussal. Ezek mind a XXI. századi filozófia sokszínűségét, nem-filozófusok számára is közvetlenül hasznos formáinak meglétét jelzik. De akár ennél is tovább merészkedhetünk, olyan régiókba, ahova a hivatásos filozófusok többsége már valószínűleg nem követne: a könyvesboltokban ezotéria címszó alatt összegyűjtött könyvek között is találhatunk olyan gyöngyszemeket, amelyeket, ha úgy gondoljuk, akár nevezhetünk filozófiának, például Eckhart Tolle A most hatalma című könyve. Ebben Tolle a boldogság elérését célzó tanításokat igyekszik megosztani az olvasóival, beleértve a teoretikus ismereteket (főként a buddhizmusból és miszticizmusból merítve) és a gyakorlati tanácsokat (például meditációs technikákat) is. Fő tézise szerint boldogságunk útjában a múlttal és a jövővel kapcsolatos szorongásaink állnak – amelyekért általában a kapitalizmus elvárásainak való megfelelni akarás tehető felelőssé –, meg kell tanulnunk tehát újra „jelen lenni”. Tolle könyve így nemcsak egy nagy vonalú és általános elméletet tartalmaz a boldogság elérésére, de még azt is megmagyarázza, mi okozza a mindennapi szenvedéseinket. Függetlenül attól, hogy a „filozófia” vagy az „ezotéria” címkét használjuk, a Bekő által hiányolt műfaj nem vált köddé: akinek erre van igénye, meg fogja találni a kortársak közt is.

Végezetül, mit mondhatunk az 5. pontról, vagyis a mai filozófia marginális szerepéről? Mint az imént láttuk, nem mindegy az, hogy mit nevezünk filozófiának. Szűk értelemben véve Bekőnek talán igaza van, a professzionális filozófusok munkáit valóban nem olvassák olyan széles körben – ám meglátásom szerint ez egyáltalán nem baj. A művek ugyanis eleve nem ebből a célból íródnak, a sikeresnek mondható tudományos ismeretterjesztés képezi azt a hidat, amin keresztül szélesebb rétegekhez is eljutnak a fontosabb eredmények. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a munkájuk öncélú volna: amellett, hogy gondolataik megtermékenyítőek a tudomány többi régiójában, a politikában, a jogban, sőt, még a művészetekben is, az általuk alkotott elméletek átszivárognak a filozófiai kávéházakba, a filozófiai terápiákba vagy az ezoterikus irodalomba. Annak megértése, hogy milyen mechanizmusok útján történik mindez komplex tudásszociológiai kérdés, aminek a megválaszolása fáradtságos munkát igényel. Mindenkit biztatnék ennek az átgondolására, bár elismerem, egyszerűbb azt állítani, hogy az akadémiai filozófia „súlytalan” és „jelentéktelen”.

Tágabb értelemben véve pedig a cikk állításai nem tűnnek helyesnek: a filozófia iránt érdeklődőknek korábban soha nem látott lehetőségeik vannak akár gyakorlati módon filozófiát művelni, beszélgetésekbe elegyedni filozófusokkal, vagy kortársak átfogó életfilozófiáival megismerkedni. A filozófiáról egyáltalán azonban nem fogunk tudni olyan jellegű általános tézissel előállni, mint amit Bekő is megkísérelt – olyan meghatározatlan fogalommal van ugyanis dolgunk, amely rendre kicsúszik az elemzés alól.

A szerző az ELTE BTK Filozófiai Intézetének doktorandusza, az Eötvös Collegium tagja. A Filoman filozófusainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók. A cikk az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: