Mit jelent az, hogy demokrácia?
Többször írtam már ebben a rovatban a nyelvészet jelentéstannak (szemantikának) nevezett ágáról. A következtetésem az volt, hogy a jelentéstan cudar dolog. Most egy konkrét példán mutatom be, milyen sanyarú a helyzet, olyanon, amibe nap mint nap beleütközünk, és amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Ez a példa nem más, mint a demokrácia.
A rózsaszín világ
A közvélemény (a hétköznapi és a tudományos közvélemény egyaránt) szereti rózsaszínben látni a világot, és ezen belül a jelentéstant is szeretné szebbnek látni, mint amilyen. Így például abban reménykednek, hogy a természetes nyelv homályos kifejezései valójában kristálytiszta „fogalmakat” jelölnek, csak az emberi slendriánság miatt a megnyilatkozásainkban nem követjük azt a tisztaságot, ami a gondolkodásunkra (vagy valami azon felül álló, platóni ideavilágra) jellemző.
Ebből a reményükből származik az a feltételezés, hogy ha létezik is poliszémia (többjelentésűség, egy kifejezés többféle használata), ez kimagyarázható azzal, hogy több kristálytiszta fogalmat ugyanazzal a szóval jelölünk, vagy „hanyagságból”, vagy pedig ilyenkor valamilyen retorikai-költői eszközt használva. Például amikor iskolának nevezünk egy oktatási célú szervezetet is (általános iskola, tánciskola) meg olyan épületeket is, amiket ilyen szervezetek használnak, akkor két különböző fogalomról van szó, amik szoros kapcsolatban állnak egymással, és a metonímia nevű eszköz használata miatt használhatjuk ugyanazt a szót mind a kettőre.
Ugyanez az optimizmus mondatja velük azt is, hogy minden szónak, kifejezésnek van egy „igazi” vagy „szó szerinti” jelentése, és minden más használata az ettől való eltéréssel magyarázandó. Például szerintük a majom mindenekelőtt és igazából bizonyos állatfajtákat jelöl, és minden más használata valahogy „származtatott” – szinte visszaélésszerű akkor, amikor egy plüssmajomra mondjuk, illetve valamilyen jelentésváltozás eredménye, amikor egy butuska emberre. Ha rákérdezünk, hogy miből tudják, melyik az „igazi” jelentés, akkor vagy valami időbeliségre hivatkoznak (sokszor a kifejezés „eredeti” jelentését emlegetve), vagy pedig valamilyen normatív körülményre, például arra, hogy hogyan használják a kifejezést valamelyik szaktudományban, mi szerepel a szónál első helyen a szótárakban, stb.
Problémák tömege adódik ebből a felhőtlen világlátásból, kezdve attól, hogy miből lehetne biztosra venni bármilyen „tiszta fogalom” létezését (a matematikát és néhány matematikailag megalapozott tudományos modellt leszámítva), egészen addig, hogy maga az „alapjelentés” szó vajon valami tiszta fogalomra utal-e. Vajon miféle jelentősége lehetne egy kifejezés történetének, ha például a nyelv használóinak arról sokszor fogalmuk sincs? Nem baj-e az, hogy a szaktudományok szóhasználata és a szótárak szerkesztési gyakorlata aligha tekinthető önálló bizonyítéknak, hiszen ezeket egy csomó esetlegesség jellemzi? De most nem rohanok bele ezekbe a nagyon elvont vitákba, inkább életből ellesett példát mutatok arra, hogy miből ered a pesszimizmusom.
Valami-e a demokrácia?
A demokrácia szó nap mint nap előfordul a legkülönbözőbb szövegekben. Általában kellemes asszociációk kötődnek hozzá, ez lehet például az oka annak, hogy politikusok előszeretettel használják. De hogy mit is jelent pontosan, arról ritkán van szó, illetve ha szó van, akkor az mindig heves viták közepette történik. Az előbb elmondottak fényében világos, hogy ilyesfajta vitát csak a világot rózsaszínben látók folytathatnak, hiszen a magamfajta, aki szembenéz a keserű valósággal, eleve elutasítja, hogy ezt meg lehet vitatni. Legfeljebb statisztikai becsléseket lehet adni arra, hogy (egy bizonyos körben, egy bizonyos időszakban) mire gondolhattak azok, akik a kifejezést használták, de persze ez nehezen mérhető és ellenőrizhető. Ezért csak nagyon tömören, és számszerű becslések nélkül nézzük meg, hogy ebben a konkrét esetben miféle gondolatok gomolyognak a demokrácia szó körül.
Azzal kezdem, hogy mi okozza a kellemes asszociációkat. Az ókorban a demokrácia a zsarnokság ellentétét jelentette (az öröklés útján szerzett egyszemélyes hatalomét, illetve kis csoportok önkényuralmáét), és ezért csengett jól, ezért tűnt jó ötletnek. De már akkor sem volt ebben egyetértés, mert például, ha jól tudom, Arisztotelész és Platón kifejezetten negatívan értékelte. Úgy gondolták ugyanis, hogy a tömeg (még ha csak a szabad felnőtt férfiakat számoljuk is bele) úgy nagy átlagban nem valami bölcs, és ha minden a közösséget érintő döntést rájuk bízunk, abból nem sok jó sül ki. A zsarnokságnak nagyon sokféle ellentéte létezett már az ókorban is, azóta pedig számtalan olyan közösségi-társadalmi döntéshozási formát ismerünk, amik nem nevezhetők önkényuralomnak. Némelyik fogalmi optimista azért veri az asztalt, hogy a demokrácia szót az ókori módon értelmezzük (ahogy feljebb írtam: az „igazi” jelentést valamiféle „eredeti” használattal azonosítva). Mondjuk azt követeli, hogy a demokrácia szót úgy értsük, ahogy Athénban demokrácia volt. De még neki is nehéz dolga van, hiszen abban az egy-kétszáz évben is rengeteg minden történt, reformok követték egymást, többféle rendszerrel próbálkoztak.
Az „eredeti” használat hívein kívül vannak olyanok is, akik a lehető legáltalánosabb jelentés mellett kardoskodnak, és minimális számú ismérvet szeretnének perdöntőnek tekinteni. Ez nagyjából ugyanaz a tábor, mint akik a szótári értelmezést tartják irányadónak, hiszen a szótárak tipikusan a lehető legáltalánosabb meghatározást adják meg. Eszerint a demokrácia az, amikor elvileg mindenki részt vehet a döntéshozásban, és közülük „a többség dönt”. Ez pont az, amitől Arisztotelész és Platón frászt kapott, és az ilyen döntéshozást a későbbi filozófusok is elég egyhangúan igazságtalannak, célszerűtlennek és abszurdnak tekintették.
Igaz, ezeket az ellenvetéseket rendre azzal utasítják el, hogy a modern („polgári”, „liberális”) demokráciában a fékek és ellensúlyok rendszere (vagyis a hatalmi ágak szétválasztása) megakadályozza, hogy létrejöjjön az, amit Tocqueville „a többség zsarnokságának” nevezett, és így meg lehet tartani a demokrácia szó alapvetően pozitív felhangjait, de a gyakorlatban a kisebbségi érdekek védelme gyakran nagyon döcögős, és a pozitív felhangok mellett mindig hangosabban szól a többségi döntéshozás alaphangja, aminek mégiscsak az a lényege, hogy a kisebbségi vélemény képviselői szívnak. Ami pedig azt illeti, hogy elvileg bárki részt vehet a döntések meghozatalában, elég Rousseau-t idézni (A társadalmi szerződésről, 1762): az angol nép azt hiszi hogy szabad, de nagyon téved: csak a parlament megválasztásának pillanatában szabad, de amint azokat megválasztották, már csak rabszolga, egy senki. És persze megint ott van a példák sokasága arra, hogy nem egységes „fogalomról” van szó: még a modern képviseleti demokráciának is számtalan alfaja, modellje létezett és létezik ma is a világon.
Végül azt is el kell mondanom, hogy a köznyelvben a demokrácia szót használják még máshogy is, a fentieknél is homályosabb és változatosabb értelemben. Éppen ma hallottam Haraszti Miklóstól ezt az értelmezést, de tegnap meg egy népszerű amerikai sorozatban majdnem ugyanígy, és általában szinte naponta lehet vele találkozni. Arról van szó, hogy a demokrácia szóval egymásra figyelő, kedves emberek együttműködését jellemzik („nálunk a szerkesztőségben demokrácia van”), körülbelül abban az értelemben, hogy mindenkit meghallgatnak, mindenkivel egyetértésre próbálnak jutni, senkit se bántanak a véleménye miatt.
Ez az értelmezés azért vicces, mert akármilyen gyakori, élesen ellentmond az összes eddig idézettnek (amik szintén borzasztó gyakoriak), kiváltképp a „többség dönt” elvének, majdnem teljesen az ellenkezője (bár van más ellenkezője is, az, hogy „egy ember vagy pár ember dönt”). Valamiféle konszenzus-keresést (sőt akár konszenzus-kényszert) értenek rajta, bár erre a demokrácia történetében nagyon kevés példa van, és azok is csak kisebb közösségekben működnek (pl. iskolák, kis cégek, egy-két egyház, egy-két észak-amerikai őslakos közösség, egy-két tudományos testület). Ezek is sokfélék, például van közöttük olyan is, amiben nem a közösség összes tagjának kell konszenzusra jutnia, hanem rövid időre választott vagy sorsolt képviselőknek.
Érdekes adalék, hogy Európa protestáns részén a demokrácia szó jelentésébe hagyományosan beleértik, hogy a sima többségi döntéshozás nem elég hozzá. Anélkül, hogy törvénybe lenne foglalva, náluk csak azt nevezik demokratikus eljárásnak, ami az eltérő véleményen levők közötti egyezkedéssel, alkudozással kezdődik, és valamilyen megegyezéssel végződik még akkor is, ha a végső döntésnek vannak ellenzői.
Tanulság
Tapasztalatom szerint az emberek javíthatatlanok. Például nem lehet őket lebeszélni arról, hogy szavak, kifejezések „jelentéséről”, tehát egyedül helyes használatáról vagy legalábbis a „szó szerinti jelentéséről” vitatkozzanak. Ennek több oka is van, részben kulturális örökség, részben pedig természetes lélektani jelenség.
Ami a kulturálisan átörökített felfogást illeti, abba nem szívesen megyek bele, nem is hálás dolog bírálni. De annyit hadd jegyezzek meg, hogy az iskolák (amik most még buzgón hagyományozzák tovább a régi felfogást) jobban tennék, ha szabadabb, önállóbb gondolkodásra serkentenék a tanulóikat, és inkább azt tudatosítanák bennük, hogy milyen bonyolult, soktényezős és változó dolog a kifejezések használata, mint hogy azt verik a fejükbe, hogy minden kifejezésnek csak egyetlen „igazi” értelmezése lehetséges.
Ami pedig a lélektani jelenséget illeti, a szavaknak a közvetlen azonosítási funkción kívül másodlagosan van egy asszociációs mezejük, mert minden nyelvre jellemző, hogy milyen szavak milyen képzettársításokkal járnak. Egész más az, ha az iskola előtti részt kertnek hívjuk, mint ha udvarnak, hiába van ott az orrunk előtt. Ugyanígy egy politikai berendezkedés szubjektív elfogadhatóságát növeli, ha (ilyen vagy olyan értelemben) demokráciának nevezik, mert az, ami nem demokrácia, évezredek óta sok-sok ember számára nem elfogadható. Ilyen értelemben a megnevezéseknek van bizonyos varázserejük, hiszen át tudják változtatni a közvetlenül vagy közvetve érzékelt valóságot azzal, hogy akár akarjuk, akár nem, az illető megnevezéshez kapcsolódó sajátos képzetek automatikusan felidéződnek bennünk.
A szerző nyelvész, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: