Miért bántja a fület az a szó, hogy oltakozik?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Hónapok óta izgalomban tartja a közvéleményt néhány „új” kifejezés, amit az országos tisztiorvos és néhány más szakember hozott be a köztudatba. Mintapéldája ennek az oltakozik ige. Egyesek szerint ezek a szavak „nem léteznek”, „nincsenek magyarul”, esetleg ezeket a dolgokat „nem így kell mondani”. Mindezekről a vélekedésekről semmit sem kívánok mondani, sokkal inkább az érdekel, hogy mi mondatja ezt az emberekkel. Szerintem nem a lélektani oldala érdekes, nem vagyunk egyformák, van aki felháborodik a szokatlan kifejezéseken, van aki csak furcsállja őket, és vannak akiket egyáltalán nem zavarnak. Ami engem foglalkoztat, az az, hogy a körülöttük habzó hullámok – azon túl, hogy esetleg a használóikkal kapcsolatos érzelmekből is táplálkoznak – mégiscsak valamiféle határok létezését jelzik. És nem is akármilyen határokról van szó, nem egyszerűen arról, hogy mi van „magyarul”, és mi nem. Hiszen mindezek a kifejezések, mint például az oltakozik, réges-régi magyar részekből állnak, és szabályosan vannak megalkotva (igeképzők igetövekhez járulnak, igekötők igék előtt állnak, stb.), tehát kétségtelenül „magyarul” vannak. Akkor mégis milyen határt súrolnak vagy akár lépnek át? Milyen titok rejlik itt? Ebben a részben épphogy a probléma megfogalmazásáig fogok eljutni.

A „létezik‑e” élmény

Ez az a sajátos érzés, amit bizonyára mindannyian átéltünk már, amikor olyan szavakat hallottunk (először, vagy hitünk szerint először), mint az oltakozik, vagy éppen az üzbégség (abban az értelemben, hogy ‘az üzbégek’), vagy a befoglal valamit. Sokan azonnali elutasítással reagálnak erre az élményre: „Nem létezik, helytelen, nincs magyarul.” Mások viszont elgondolkodnak rajta, és különböző kérdéseket fogalmaznak meg vele kapcsolatban. A legegyszerűbb az a kérdés, hogy „létezik ez a szó?” De ha ezen egy kicsit elgondolkodunk, akkor felismerjük, hogy a dolgot többféleképpen is meg lehet közelíteni: „Hallottam‑e már ezt a szót?” „Gyakran hallani‑e?” Vagy, mivel nyilvánvaló, hogy nem kizárólag olyan kifejezéseket értünk meg és produkálunk, amiket már sokszor hallottunk vagy használtunk, érthetjük úgy is, hogy „Általánosan használt szabálynak engedelmeskedik‑e a felépítése?”

Úgy néz ki, hogy azokat a kifejezőeszközöket, amiket a nyelv a rendelkezésünkre bocsát, nem használhatjuk korlátlanul. Nem mintha bárki tiltaná vagy tilthatná, isten őrizz, hanem olyan korlátai vannak, hogy némelyik eszköz használatával furcsa hatást érnénk el, nem értenének meg bennünket, vagy legalábbis nagyon fennakadnának azon, ahogy fogalmazunk. Például a <valaminek> a nyitja kifejezés úgy jött létre, hogy a nyit igetővel valamiért (talán a zár mintájára, ami főnév is lehet) a 18. század vége felé úgy jártak el, mintha főnévi tő lenne. De ne próbálkozzunk ezzel a módszerrel más igék esetében, mert nem lesz vele sikerünk: ha azt akarnánk kérdezni, hogy hogyan kell valamit megoldani, akkor nem jut eszünkbe ezt a Mi ennek a megoldja? kérdéssel kifejezni, és ha mégis megtesszük, furcsán fognak ránk nézni. A nyitja szóban megnyilvánuló nyelvi eszköz tehát nem használható szabadon, egyszeri kivételként rögzült. Mindannyian rengetegszer hallottuk már azt, hogy ennek meg annak a nyitja, megszoktuk, és valószínűleg eszünkbe sem jut, hogy milyen furcsán jött létre, mennyire nem felel meg a magyar nyelv szokásos szóalkotási módszereinek.

Mégis úgy érezzük, hogy a nyitja egy szélsőséget képvisel. Nem mondhatjuk ki általában, hogy csak olyan szavakat, kifejezéseket használunk és fogadunk el olajozottan, amiket már rengetegszer hallottunk. Például a jelzős szerkezetekkel szemben sokkal toleránsabbak vagyunk. Én valószínűleg sosem találkoztam még azzal, hogy sértődős majom (és nem is hiszem, hogy léteznének sértődékeny majmok), de nyelvi szempontból egy pillanatig sem akadnék el, ha hallanám, és magam is így mondanám, ha azt akarnám kifejezni, amit jelent. Tehát úgy néz ki, hogy a jelzős szerkezetet mint nyelvi eszközt nagyon szabadon használhatjuk, csak az értelmesség szab neki határt. A nyelvészek azt mondják rá, hogy produktív (vagy, ha magyar eredetű szóval akarják kifejezni, akkor azt, hogy termékeny). A nyitja szót viszont durván nem produktív módon alkották meg, annyira, hogy nem is nagyon tudnék hozzá hasonló eszközzel képzett szót.

A képlet tehát világosnak látszik: a nyit + ja egy nem-produktív szóalkotás eredménye, és ezt csak azért bocsájtjuk meg neki, mert megszoktuk, míg a sértődős majom egy produktív eszköz alkalmazása, ezért nem szorul megbocsátásra. (Sokan az ilyen produktív eszközöket „szabálynak” nevezik, de ez az elnevezés csak a hagyomány terméke, ne vegyük szó szerint, nem kötelező használni, csak ha kedvünk van hozzá.)

Szőrös határok

Elvileg nem probléma az, ha olyan jelenségre bukkanunk, amiben világos esetek között (nem-produktív, megkövült és produktív, élő nyelvi eszközök) nem éles, hanem elmosódó, „szőrös”, „bolyhos” a határvonal, aminek a környékén olyan gyanús átmeneti eseteket találunk, mint amilyeneket az írásom elején idéztem. Ismétlem, elvileg nem probléma, és ez azt jelenti, akkor nem baj, ha megvannak az eszközeink a kezelésére.

Vegyünk például egy teljesen más jellegű jelenséget, amire a bolyos határok jellemzők: Ilyen például a nyelvek és nyelvváltozatok, tájszólások különbsége. Európában a sok standardizálás miatt ma már kevésbé érezhető, de a helyi változatokat nézve még mindig felfigyelhetünk rá, hogy milyen elmosódóak a határok. Például ha Hollandiából Észak-Németország felé haladunk, faluról falura csak apróságokban különböznek a beszélt nyelvek, és a végén mégis egy másik nyelvnél kötünk ki, hiszen a standard holland és a standard német világosan két különböző nyelv. De azt, hogy nem éles köztük a határ, kézenfekvő eszközökkel tudjuk kezelni. Egyrészt minden nyelv és nyelvváltozat eszközök százezreiből áll, és az egymással érintkezők csak viszonylag kevés ilyen eszközben térnek el egymástól. De a különbségek halmozódnak, és ha elég távolra kerülünk a kiindulópontunktól, akkor olyan jelentősek lehetnek, hogy már a kölcsönös érthetőség sem biztos. Ráadásul vannak folytonos eltérések is, mint például az, hogy pontosan mennyire hosszú vagy nyílt vagy elöl képzett egy-egy magánhangzó szokásos kiejtése; az ilyen különbségeknél eleve lehetetlen pontos határok meghúzása.

A nagy kérdés az, hogy a „döglött”, már nem produktív nyelvi eszközök és a szabadon alkalmazhatóak közötti különbség hasonló jellegű‑e, vannak‑e eszközeink ennek a különbségnek olyan magyarázatára, amiből természetesen adódik, hogy vannak határesetek. Mik azok a jellemzői mondjuk az oltakozik igének, ami miatt valahova a határvonal közelébe esik, és vitatható az is, hogy innen van‑e, vagy túl?

A bonyodalmak eredete

A hagyományos nyelvszemlélet szerint (és most ideértem a modern, úgynevezett generatív nyelvszemléletet is) a nyelvtudás két nagy területre oszlik. Van valamiféle megjegyzett, eltárolt, listázható kifejezéskészlet, „szókincs” (a nyelvészek ezt szótárnak vagy lexikonnak nevezik), ami a nyelvi eszköztár elemi építőköveit tartalmazza, és vannak nyitott és szabadon alkalmazható „szabályok”. Na, ez az a leegyszerűsítő, sőt naiv felfogás, amivel a mostani problémánkat egyáltalán nem tudjuk kezelni. Odáig rendben lenne, hogy a <valaminek> a nyitja kifejezés a magyar lexikon egyik eleme, a jelzős szerkezetek (pl. sértődős majom) megalkotása meg egy (produktív) magyar szabály, de mi van az oltakozik-kal, meg a többivel? Az‑e a helyzet, hogy az oltakozik a lexikon egyik szava, csak éppen vannak magyarok, akiknek nem tartozik a szókincséhez, másoknak meg igen? Vagy az van, hogy a ‑kozik/‑közik képzővel való szóalkotás egy szabály, csak nem minden magyarnak tartozik a nyelvtudásába?

Nyilván egyik megoldás sem jó. Ha az oltakozik csak szimplán ismeretlen szó lenne a magyarok egy része számára, akkor nem ütköznének meg a használatán, hanem csendben tudomásul vennék, hogy új szót ismertek meg, ez amúgy is gyakorta megesik velük, és zokszó nélkül tudomásul szokták venni. Közelebb áll az igazsághoz, hogy létezik a ‑kozik/‑közik képző, ezt mindannyian felismerjük, csak valahogy (ebben a használatában) nem érezzük eléggé produktívnak. Ami viszont lehetetlen lenne, ha a „szabályokat” definíció szerint produktív eszköznek tekintenénk. Szóval valami oda nem illő dolog van a palacsintában.

Annyi biztosnak látszik, hogy az ilyen oltakozik-féle jelenségeknek nincs annyi összetevőjük, mint mondjuk egy nyelvváltozatnak, tehát a határok nem azért mosódnak el, mert a rengeteg tényező között változatos átfedések vannak, mint ahogy a holland–német átmenetnél láttuk. Inkább arra gyanakszom, hogy azoknál a nyelvi eszközöknél, amiknek a lényege több eszköz kombinációja (pl. toldalékolás, szószerkezetek), általában van valami beépített bizonytalanság abban, hogy mire alkalmazható a módszer, és mire nem. Ez hol tudatosodik bennünk, hol nem. Az oltakozik esetében például sokakban tudatosan is megfogalmazódik, bár gyakran bizonytalanul, hogy a ‑kozik/‑közik képző ilyen használatával valami nem stimmel. A <valaminek> a nyitja meg a sértődős majom pedig, ahol nincs ilyen bizonytalanság, inkább szélsőségek, mint tipikus esetei valaminek (a rögzített szótári tételnek, illetve a szabadon alkalmazható szabályoknak).

Attól tartok, hogy a probléma abból ered, hogy a valóságban nincs a nyelvtudásunknak két élesen különböző „modulja”, egy készen tárolt elemkészlet és egy szabadon alkalmazható szabályrendszer. Vagyis változtatnunk kell azon az egész képen, amit a nyelvtudásunkról eddig alkottunk. Igaz, vannak tőszavak, mint mondjuk a kulcs, és hozzájuk hasonló többelemű szavak, mint a <valaminek> a nyitja, amiket nemigen jut eszünkbe elemekre bontani. És az is igaz, hogy vannak olyan esetek, amikor a kifejezés megértése feltételezi, hogy részekre bontsuk. Ilyenek az olyan jelzős szerkezetek, mint a sértődős majom: a jelzőket és a jelzett szavakat valóban nagyon szabadon kombinálhatjuk, és a megértésüknél általában a részeikből indulunk ki (leszámítva a nagyon állandósultakat, nagyon gyakoriakat). De megszámlálhatatlanul sok olyan eset van, amikor kétséges, hogy egy-egy összetett kifejezés mintájára alkothatunk-e újat úgy, hogy részekre bontjuk, és a részeihez hasonló másikakat összerakjuk. Hogy ezzel a jelenséggel mit tud kezdeni a nyelvtudomány, arra nemsokára visszatérek.

A szerző nyelvész, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa, korábbi cikkei itt olvashatók.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsoló cikkek a Qubiten: