Az élet sója: a só

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A sónak csak az utóbbi néhány évben lett rossz a sajtója: kiderült, hogy a túlzott sófogyasztás megemeli a vérnyomást, és növeli a szélütés, valamint az infarktus kockázatát. Az emberi történelem során viszont a só alapvetően pozitív dolognak, sőt bizonyos korokban kincsnek számított, és a világon mindenütt megbecsülték. Benedek Elek A só című meséjében a királykisasszony nem véletlenül mondja az apjának, hogy úgy szereti, mint a sót, a dietetikusai által félrevezetett király pedig később jön csak rá, hogy ez alatt nem azt értette, hogy az apja megnöveli a sztrók kockázatát. 

Sóra, azaz nátrium-kloridra (NaCl) márpedig szükség van az élethez – igaz, nem olyan sokra, mint amennyit a fejlett világban jellemzően fogyasztanak. A só volt az egyik első pénzként használt áru: nem tud megromlani, viszonylag könnyen szállítható és adagolható, és mivel nincs mindenhol, de nélkülözhetetlen, könnyű elcserélni valami másra. A 6. században a mór kalmárok szó szerint aranyáron kínálták a sót; a rómaiak az egészség nélkülözhetetlen kellékének találták, és a pénzen kívül többé-kevésbé mindenki egyetértett abban, hogy a só nem is fűszer, hanem valami olyan szent anyag, ami véd a rontástól, és az örökkévalóságot jelképezi. Nem a mórok voltak az egyedüliek, akik aranyra váltották a sót: Afrikától Dél-Amerikán át Európáig előfordult, hogy pénzérmék helyett ezt használták fizetőeszköznek. A salárium szó is ennek állít emléket - pontosabban annak, hogy a római katonák a járandóságuk egy részét sóban kapták meg, illetve gyakran fizettek sóval a rabszolgákért is.

A szexi só

A só az évszázadok során akkora tiszteletnek örvendett, hogy Alfred Ernest Jones walesi pszichoanalitikus-neurológus 1912-ben külön esszét szentelt neki, amiben azt állította, hogy a só iránti univerzális vonzalom messze túlmutat az élettani fontosságán. Jones Freud egyik legnagyobb rajongójaként és életrajzírójaként úgy gondolta, hogy ennek az egyik oka az lehet, hogy a sót gyakran azonosítják a termékenységgel, így az iránta való vonzalom tulajdonképpen (nem túl meglepő módon) a szexre vezethető vissza. 

Jól néz ki!Fotó: Didier Descouens / WikiMedia Commons

Jones szerint a só és a termékenység közötti összefüggés azért tűnhetett fel az embereknek, mert a tengerparton élő népek azt tapasztalhatták, hogy a tenger tele van hallal, ezért úgy tűnik, hogy ezek az állatok több utódot képesek létrehozni, mint a szárazföldi állatok vagy az emberek. Na és milyen a tenger? Hát sós! Hasonló logikát követve az európai hajósok is azt gondolták, hogy a sószállító hajókon emiatt szaporodtak el az egerek, amelyeknek a csodafűszer jótékony hatása miatt még párosodniuk sem kell ahhoz, hogy irdatlan mennyiségű kisegeret hozzanak a világra. Ezen nem kell csodálkozni: Ráth-Végh István szerint az emberek egészen sokáig arról is meg voltak győződve, hogy a menyétek a fülükön keresztül szülnek, ehhez képest a szűznemzéssel szaporodó sós egerek úgyszólván szóra sem érdemesek. 

Jones ezután hosszan sorolja, hogy kik és hol hittek a só termékenyítő hatásában, a lista pedig valóban azt mutatja, hogy ez a hiedelem gyakorlatilag az egész világon elterjedt, igazából kortól és földrajzi helytől függetlenül. A cölibátusban élő egyiptomi papok tartózkodtak a sófogyasztástól, mert vágyfokozó hatást tulajdonítottak neki – nehéz dolguk lehetett, mert közben egyebek mellett sózással tartósították a múmiákat. Hasonlóan gondolkodtak a borneói dajakok: egy sikeres fejvadászat után a szexet és a sót is kerülték három hétig (ez az időszak az észak-amerikai Pima törzsnél két hétig tartott, miután az indián harcos sikeresen legyőzött egy apacs törzsbe tartozó ellenséget). James Frazer skót vallástörténész még egy sor olyan példát felsorol, amelyek a só böjti megvonásáról szólnak: akadnak például olyan törzsek, ahol a totemállatként tisztelt medvét sosem fogyasztják sóval együtt, illetve bizonyos szertartások előfeltétele, hogy a főszereplő tartózkodjon a sótól.

Jones elmélete, ami végül arra fut ki, hogy a sót az emberiség a termékenységgel, végső soron pedig a spermával azonosítja, mostani szemmel elég különösnek tűnhet (ezt egyébként a walesi pszichoanalitikus többek között annak a freudi elméletnek az igazolásaként látja, ami szerint az emberi babonák és hiedelmek mögött olyan fontos tudatalatti törekvések találhatóak, amelyeket egy-egy, önmagában értéktelen szimbólumhoz kötnek, ezzel értéket adva neki), de az tény, hogy a só fontos. Egy felnőtt ember testében nagyjából 250 gramm só található, de ezt folyamatosan pótolni kell: az izzadással, a vizelettel, a könnyel és még számtalan módon folyamatosan fogy a készlet.

A nélkülözhetetlen só

A sóban található nátrium nélkülözhetetlen az ember számára, igaz, ahhoz, hogy működjön a szervezet, nem kell belőle sok. A Harvard Egyetem sókisokosa szerint az Amazonasnál élő Yanomamo törzs tagjai csak 200 milligramm nátriumot fogyasztanak naponta, mégis elvannak, Japán északi részén és Kínában viszont naponta akár 10 gramm sót is megesznek, ami az általában elfogadott ajánlások duplája.

A Time rövid sótörténete szerint a nátriumpótlás az emberiség korai időszakában úgy történt, hogy az emberek követték az állatokat, vadásztak rájuk, és a húsukkal jutottak hozzá a sóhoz, az állatok ugyanis sóköveket nyalogattak. Ahogy elterjedt a mezőgazdaság, más módon kellett kiegészíteni az addig szinte kizárólag húsból álló étrendet: az addigi vadcsapásokból utak lettek, a táborokból falvak és városok, a sóból pedig pénz – annál is inkább, mert sokáig leginkább sóval tartósították azokat az élelmiszereket, amelyeket másként nem tudtak volna eltartani. 

A fent említett Benedek Elek-féle népmese valójában francia eredetű, de nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember sóra bukkanjon: az arab mesékben is központi szerepet játszik, a magyar babonákban is, de talán nem is akad olyan szeglete a világnak, ahol ne lenne szimbolikus jelentősége. Gazdagság, jó szerencse, hosszú élet? Só. Rontás, szerelmi kötés, ördögűzés? Só. Sonka? Só. Mark Kurlansky sómonográfiájában megemlékezik róla, hogy az amerikai Diamond Crystal Salt Company egy reklámanyagában azt állította, hogy a só kereken 101 módon felhasználható a ház körül, de a szerző szerint ez igencsak szerény becslés: egy másik, szintén általa idézett gyűjtés 14 ezer különböző hasznát különbözteti meg a szerény nátrium-kloridnak, és ebben még nincs benne a só okkult felhasználása. 

A ritka só

A démonok ugyanis köztudottan utálják a sót, sőt, Kurlansky Haitin azt is megtudta, hogy a zombik sem rajonganak érte: ha sót adsz nekik, visszazombulnak, ezzel pedig sok kényelmetlenségtől képesek megóvni a környezetüket. Ha egy üzletet sóval pecsételnek meg, azt felbontani már nem lehet, ha pedig vendéget fogad valaki, és megkínálja a háza sójából, szentesíti a vendégjogot. A só pecsételte meg a zsidóság és Isten szövetségét, és a só segítette át az örökkévalóságba az egyiptomiakat is.

A só mindenütt jelen van Földön: irtózatos méretű sóbányák léteznek, aztán ott a tenger, ami aztán végképp tele van sóval, és léteznek sós források is. Ami szinte bárhol nagy mennyiségben hozzáférhető, az nem érték: akkor hogy lehet, hogy a sót sokáig kemény valutaként használta az emberiseég? Kurlansky szerint a modern geológia is kellett hozzá, hogy a sót ne adják aranyárban, és csak egészen későn, a 20. század elején folytatott olajhajsza során derült ki, hogy milyen mérhetetlen mennyiségű nátrium-klorid található a bolygón – és amikor kiderült, a só varázsa is megkopott.

De idáig hosszú út vezetett: akár hittek a nátrium-klorid varázslatos hatásában, akár nem, a politikusok kollektív tudatalattija mocorogni kezdett tőle, és egymástól függetlenül a világ legtöbb táján bevezették a sóadó valamilyen formáját (ez leginkább a despotikus berendezkedésű társadalmakban volt megszokott, Athénban és Rómában például nem számított hétköznapinak). Ez aztán különböző problémákat is okozott: amikor emeltek az adón Franciaországban, a nép felháborodott, és egyebek mellett ebből lett a francia forradalom. Amikor a britek gyarmatosították Indiát, betiltották a sógyártást, sőt, azt is, hogy a helyiek természetes forrásokból gyűjtsenek sót. A cél ezzel az lett volna, hogy egész India az angoloktól vásárolja az Angliában előállított sót, de ezzel is alaposan felkavarták a kedélyeket: Gandhi a monopólium elleni tiltakozásul 1930-ban elindult a tengerpart felé, a többi tüntetővel együtt sólepárlókat épített, India pedig ezzel párhuzamosan elindult a függetlenség felé vezető úton. És ez nem is volt rég: szűk száz év egy sónak úgyszólván semmi.

A babonás só

A középkorra azért már a só is veszített a nimbuszából, legalábbis a szentségéből (pedig a katolikus egyházban legalábbis ismert maradt a szentelt só, sőt, Jones szerint maga a keresztelés hagyománya is arra vezethető vissza, hogy a rómaiak az újszülöttnek egy csepp sót vagy sós vizet adtak). Idővel a só aztán nemcsak jóra, hanem rosszra is használhatónak tűnt: a középkorral jelentek meg a vele kapcsolatos negatív töltetű babonák, ezek közül pedig sok még a mai napig is velünk él, még ha kevesen is veszik őket halálosan komolyan. A kiborított sóhoz köthető hiedelmek jó példának számítanak: ha ilyesmi történik, gyorsan át kell vetni egy csipetnyit a bal vállad felett, lehetőleg jobb kézzel, hogy a hátad mögött leselkedő gonosz szellemeket elvakítsd. Ez a szemmelveréshez is köthető lehet, de ahhoz is, hogy a kiöntött sót (talán épp az értéke miatt) nagyon rossz ómennek találták. Nem véletlen, hogy Leonardo Utolsó vacsoráján is szerepel a kiborított só, rögtön Júdás könyöke mellett: az áruló apostol olyan figyelmetlen volt, hogy fellökte a sótartót, ez pedig sem neki, sem Jézusnak nem jelentett jó óment (mások szerint ez előrevetítette Jézus halálát azzal, hogy a Föld sója borult ki).

Kipukkan a sólufi

Frans Bengtsson svéd író 1941 és 1945 között megjelent történelmi regényében, a Rőde Ormban azt írja, hogy a só valóságos kincsnek számított a vikingek között. Orm, a regény főhőse, ifjúkorában rabságba kerül, majd szanaszét kalandozik a világban, végül Kékfogú Harald király udvarába kerül, mielőtt hazaérhetne békében gazdálkodni. A regény 1000 körül játszódik, a főhős pedig a viking pogány vidéken az elsők között veszi fel a kereszténységet, sikeres birtokossá válik, amint újra visszatér az otthonába – rangját egyebek mellett az is jelzi, hogy van pénze sóra, sőt, a lakodalmán mindenkinek juttat is belőle a kása mellé. Példátlan fényűzés. De miért volt nagy kunszt pont a só, ha már a vikingek folyamatosan a tengerrel foglalkoztak? Maga Orm is a tengerparton élt; nem lehet, hogy aki ott nem talál sót, az egyszerűen hülye?

Nem, a vikingek nem voltak hülyék, csak az északi klíma nem igazán volt alkalmas arra, hogy lepárlókat építhessenek. A vikingek többek között hallal kereskedtek, a két legkeresettebb európai halféle, a tőkehal és a hering a hidegebb északi vizeket kedveli, sózás nélkül viszont hamar tönkremegy – ezzel pedig ugrott volna az üzlet. A vikingek ugyanazt művelték, mint később Velence, csak máshogy: ők a halat szállították, és sót vittek haza, persze közben mindkettőn irtózatosan sokat kerestek.

Érthető, hogy évszázadokkal később Jones némi értetlenséggel állt a só jelentősége előtt, és ezért is próbálta összekötni a freudi elképzelésekkel, természetesen elsősorban a termékenységgel – pedig a só története nem a szexről, hanem a történelem másik nagy mozgatórugójáról szól: a pénzről. Jones tanulmányának megjelenésekor a só még akkora üzletnek számított, hogy direkt Indiát szívatták vele, és olyan iramban termelték Angliában, hogy Kurlansky szerint addigra már több fontos vallási személyiség is foglalkozott vele, a sótermelő vidékeken ugyanis váratlanul lyukak nyíltak meg a földben, és attól tartottak, hogy az ördög eljövetelét hirdetik. Valójában az ész nélküli kitermelést hirdették: ha nem akarták volna feltétlenül az indiaiakra sózni az angol sót, a rejtélyes lyukak se jelentek volna meg. 

A só története tanulságos abból a szempontból is, hogy annak idején rendszerek buktak bele, háborúkat vívtak érte, szó szerint aranyat ért, most meg inkább számít közellenségnek, mint vágyott luxuscikknek, és fillérekért hozzá lehet jutni. Annak, aki visszasírja a mór kereskedők üzleti gyakorlatát, persze még mindig akad só aranyáron: létezik fekete, himalájai, pakisztáni (ami nem a Himalájából származik általában, de úgy jobban hangzik), exkluzív pelyhes tengeri, vasoxidos hawaii és így tovább. Ezek viszont már csak a csúcsgasztronómiában lehetnek érdekesek, vagy talán még ott sem: a sónak reszeltek, vége, nincs az a sóbarlang vagy sólámpa, ami visszaállítaná egykori dicsőségét, és nincs az a hülye, aki egy kiló aranyat adna egy kiló sóért.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: