Ma lenne 73 éves Sir Terry Pratchett, akinél senki nem érdemelte meg jobban a varázskardot

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Terry Pratchett egy brit nemzeti intézmény, nagyjából úgy, mint a királynő, Stephen Fry, P. G. Wodehouse vagy a Marmite. Fantasy-szerzők esetében az ilyesmi legalábbis ritka, már ha elfogadjuk, hogy Pratchett fantasyt írt. Az „irodalom szolgálatáért” ütötték lovaggá 2009-ben, amit ő maga úgy kommentált, hogy valószínűleg azt díjazták, hogy sosem foglalkozott irodalommal. 

Pratchett műveiben komplett univerzumot teremtett: az összesen 41 részes Discworld sorozatban leírt Korongvilágot (Discworld), ami az évek során egyre bővült, és a fantasy-kliséket karikírozó egyszerűbb viccekből egyre több eltérő tematikájú művet magába foglaló, lazán összefüggő regényciklussá vált, amiben ugyanúgy megtalálható volt a tündérmesék paródiája, mint a noir-krimiké. A Korongvilág közben akadálytalanul fejlődött, keresztülment egy ipari forradalmon, feltalálták benne a távírót, a postát és a vonatot, a történetek pedig egyre bonyolódtak, és egyre inkább valós problémákra hívták fel a figyelmet anélkül, hogy didaktikussá váltak volna.

73, 42

Pratchett ma lett volna 73 éves, de ez már csak azért is lényegtelen, mert egy html-kódrészletben tovább él, ezzel pedig jobban beszállt az internetbe, mint amiről Vágási Feri valaha is álmodhatott. Pratchett a Discworld sorozat 33. darabjában, a magyarra mindeddig le nem fordított Going Postalban írt le egy kódrészletet, a GNU-t, ami arra szolgál, hogy a halottak nevét visszhangozza a korongvilág távírótornyai között, mert „Az ember addig nem halott, amíg a nevét kimondják.” (Maga a GNU elnevezés egyben utalás a szabad szoftverből álló operációs rendszerre.) Pratchett halála után a rajongók írtak egy kódot, amit bárki beilleszthet saját weboldalának forráskódjába, így a GNU Terry Pratchett folyamatosan visszhangozza az író nevét az interneten. 

Sir Terry Pratchett köszöniFotó: Leemage via AFP

A Korongvilág születése

Pratchett első regénye, a Carpet People ötven évvel ezelőtt jelent meg: arra már korábban rájött, hogy írni tud és szeret, de arra még nem, hogy ebből hogy kereshet pénzt. Frank Herberthez hasonlóan úgy gondolta, hogy a sci-fivel nem nagyon lehet mellélőni. Eddigre már jó néhány elbeszélést és novellát írt, az elsőt 13 éves korában publikálták (ezek összegyűjtve A Blink of the Screen című kötetben olvashatók), illetve újságíróként dolgozott egy helyi lapnál, de a várt azonnali siker elmaradt. Később aztán felfigyelt rá egy kisebb kiadó igazgatója, és kiadta az író első három sci-fi regényét; az igazi áttörést az 1981-ben megkezdett és 1983-ban megjelent első Korongvilág-regény, A mágia színe hozta meg. Itt találkozott a science fiction a fantasyvel és Pratchett sajátos humorával: miután korábbi regényeiben alternatív világokkal foglalkozott, kitalálta, hogy a korai hindu kozmogónia is ugyanolyan alternatív valóság lehet, mint bármi más, ráadásul viccesnek is találta, hogy a lapos Földet négy elefánt tartja, és egy hatalmas teknős szállítja.

Ez magában még nem lett volna elegendő a sikerhez: ahogy Marc Burrows írja Pratchett-életrajzában, meg kellett felelni a korszellemnek is. Nagy-Britanniában ekkor különösen népszerűek voltak Robert E. Howard amerikai ponyvaíró Conan-történetei, ahogyan Michael Moorcock Elric-sztorijai is jól fogytak. Új szerzők is felbukkantak: az itthon is ismertebbek közül ekkor indult Terry Brooks Shannara-trilógiája (ez magyarul is megjelent, a következő regényciklus első kötete után viszont félbehagyták), és ekkoriban kezdett népszerűvé válni Anne McCaffrey is. A mozikban is hasonló világépítési projektbe kezdtek: 1977-ben elindult a Star Wars-franchise, ami szintén ezekre a hatalmas, komplex világokra és az egyszerű történetvezetésre játszott rá. És persze egyre népszerűbbé vált Nagy-Britanniában az amerikai eredetű szerepjáték, a Dungeons and Dragons, aminek Pratchett is nagy rajongója volt, sőt, mesélőként is játszott. Ezekben a játékokban a mesélő határozza meg a világot, ő irányítja a történetet, és ő reagál arra, hogy a szereplők mit tesznek – innen pedig Pratchettnek már csak egy lépés volt könyvet írni. Valódi élmény lehetett akkor játszani, amikor ő mesélt: ezekben az időkben született meg az apró lábakon járó, élő és rosszindulatú láda, a Poggyász ötlete, egyes kalandjai pedig katakombák helyett latrinákban játszódtak.

Mit csinál egy zöldséges Mordorban?

Az első Korongvilág-regény, A mágia színe eredetileg nem is regénynek indult: Pratchett szándékosan földhözragadt módon közelített a heroikus fantasy műfajához. Rendben, az orkokat le kell győzni – de ki ad nekik munkát? Milyen lehet a Halálcsillagon tisztnek lenni, és működik-e a kávégép? Mivel foglalkozik egy nyugdíjas hős? Az ezekhez hasonló kérdésekből született végül négy elbeszélés, amiket végül egy kötetben adtak ki 1983-ban, meglehetősen alacsony példányszámban. Az első kiadást azonnal elkapkodták, de Pratchett, annak ellenére, hogy a könyv vége magában hordozta a folytatás lehetőségét, nem gondolta volna, hogy folytatása is lesz a történetnek. 

Jó dolog viccelődni, de a jövőben inkább komoly science fictionnel akart foglalkozni. Később ezért erre is jutott ideje: a Stephen Baxterrel közösen írott Long Earth-sorozatban harminc évvel később visszatért a párhuzamos valóságokhoz, de addigra már bőven dübörgött a Korongvilág. Az első Korongvilág-regény Corgi-féle puhaborítós kiadásban 1985-ben került a boltokba Josh Kirby borítótervével, aki aztán Pratchett megbízható partnere és a könyveinek állandó illusztrátora lett, és addigra már befutott név volt a szakmában. A kiadónak itt is volt egy remek húzása: a könyvek gerincét egészen 2001-ig változatlanul hagyták, így az ezután futószalagon érkező Korongvilág-könyvek kiválóan gyűjthetőnek bizonyultak, ráadásul Kirby festményeit a borítón egy külön élmény volt elemezgetni. A Corgi megértette a geekek lelkét (a későbbi, Kirby halála után készült kiadványok is egységes képet mutatnak, úgyhogy azok se néznek ki rosszul a polcon).

A gegtől a humanizmusig 

Pratchett korai könyvei inkább geggyűjtemények: jó vicc felfedezni bennük a kifigurázott kliséket, a direkt vagy kevésbé direkt utalásokat, szereplőket és szerzőket, de mindez javarészt csak egy jó vicc marad. Aztán az író gondolt egyet, és nem sokkal később kialakultak azok az irányvonalak, amelyek mentén különböző műfajparódiák és új hősök születtek, a blőd fantasy mellett pedig egyre gyakrabban kerültek elő klasszikus szerzők és toposzok, majd egyre fontosabb kortárs problémák is. Pratchett egyértelműen humanista szerzőként nyilatkozott meg, és érdekes módon egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a gyerekeknek szóló könyvekre, bár őszintén szólva elég homályos, hogy épp az ő esetében mi számít gyerekkönyvnek, és mi nem. Erről és Pratchett politikai, feminista, művészetelméleti és egyéb olvasatairól született egy tanulmánykötet is, de sajnoshálistennek Roderick McGillis, a Calgary-i Egyetem irodalomprofesszora sem tudott egyértelmű választ adni a kérdésre, hogy hogyan kell Pratchettet olvasni. Nem baj: ha van szerző, akit felesleges górcső (!) alá venni, hát Pratchett az, bár az irodalmi, zenei, csillagászati és tudománytörténeti utalásokat mindenképp szórakoztató lehet összeszedni, de hát ha egy tudós megteszi az olvasó helyett, oda a móka fele.

Adams, Pratchett, Gaiman

Az életrajzíró Burrows szerint Pratchett a Korongvilág-sorozat beindulásakor, 1985-ben bevallotta, hogy komoly hatást gyakorolt rá egy másik kiváló brit szerző, Douglas Adams. A későbbiekben már nem emlegette őt olyan sűrűn, inkább Shakespeare-t vagy Mark Twaint jelölte meg hatásként, mindenesetre abban a korai interjúban egy feltörekvő ifjú újságíró, Neil Gaiman kérdésére válaszolt – nem sokkal később pedig az interjúból barátság, majd egy kiváló koprodukció is született. Ez lett végül az Elveszett próféciák, amiből 2019-ben az Amazon és a BBC közösen sorozatot is készített. 

Az Elveszett próféciák (többé-kevésbé) az apokalipszisről szól (emellett a Queenről, a mennyről, a pokolról, egy kiskutyáról és egy boldog gyerekkorról is). Nem ez az egyetlen fontos téma, amit Pratchett a 41 Korongvilág-regény alatt érintett: háború, társadalmi feszültségek, vallás, vallási fanatizmus, alkoholizmus, rasszizmus, vallás, filozófia – és ezt nagyjából a végtelenségig lehet folytatni. Mindeközben a szerző civilként is aktív volt, és írt néhány kifejezetten gyerekeknek szóló könyvet is. 2007-ben diagnosztizálták nála az Alzheimer-kórt, ezután aktivistaként is hevesen küzdött a betegség ellen, korai szűrővizsgálatokért és hatékonyabb támogatásért kampányolt, és félmillió fontot adományozott a betegség elleni küzdelemre. 2009-ben ütötték lovaggá az irodalomnak tett szolgálataiért – erről azt nyilatkozta, hogy a legnagyobb szolgálat, amit az irodalomnak tehetett, az az volt, hogy sosem művelte – de ha egy fantasy-szerzőt lovaggá ütnek, az azért már mégis valami. Pretchett élt is a lehetőséggel: címerén az általa kitalált metropolisz, Ankh-Morpork címerállata látható egy Ankh-kereszttel. És persze a lovagi címhez kell egy kard is, ehhez Pratchett egy darab meteoritot és a birtokán található vasércet kovácsoltatta egybe, mert ugye ha már kard kell, sokkal jobb, ha varázskardja van az embernek.

A Halál

A csóró újságírótól a lovaggá ütésig persze hosszú út vezetett, de közben Pratchett mindent megtett azért, hogy igazából lehetetlen legyen ne kedvelni. A második Korongvilág-regényben bevezette a Halál figuráját, aki később önálló történetszálat kapott (kiderült róla, hogy szereti a curryt és a macskákat, persze egymástól függetlenül); előszedte és leporolta a népmeséket és a tündérmeséket, hogy egy külön sorozatot szenteljen neki; megoldotta azt a bravúrt, hogy film noir-paródiát ültessen egy elképzelt középkorba, méghozzá pislákoló neonfényekkel együtt, és megfejtette azt is, hogy hogyan férhet el annyi könyv egy igazán megfelelő antikváriumban. A válasz egyébként egyszerű: a könyvek torzítják a teret.

Ezekből a bravúrokból 2010 környékén sajnos a Halál szerepe lett a legfontosabb: Pratchett lett az eutanázia egyik legismertebb szószólója, egész egyszerűen azért, mert úgy gondolta, hogy nem logikus és nem etikus életben tartani valakit, akinek az élete már csak szenvedésből állna, a halál pedig éppen ezért a könyveiben is egy privát életében szerethető, de közfeladatot ellátó személyként bukkant fel. 

Pratchett maga pedig egy szerethető sztoikusként: nem véletlenül tűnik úgy, hogy a halálhoz való viszonya épp ehhez a filozófiai iskolához köthető. Az ember nem a haláltól fél – írja - , hanem a késtől, a szenvedéstől, a balesettől. A halál nem az ellenség. És így is halt meg 2015. március 12-én:

A tweetet az asszisztense rakta ki, és nem, a hírek szerint Pratchett nem önkezével vetett véget életének, viszont megint győzött: saját regényhőse kísérte át valahová, ami már nem az élet, és ez mindenképpen győzelem a halál felett. Arról nem is beszélve, hogy most már benne van az internetben is, méghozzá szó szerint.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: