Hol van az, ami nincs sehol?

Már sokszor írtam róla, ebben a rovatban is, hogy az iskolai „nyelvtanok” nagyon magabiztosan állást foglalnak olyan kérdésekben is, amikről maguknak a nyelvészeknek egyáltalán nincs egyöntetű véleményük. Ahelyett, hogy elismernék, hogy sokféleképpen elemezhető, szemlélhető jelenségekről van szó, amiknek sokszor éppen ebben rejlik az érdekességük, fontosabbnak tartják, hogy az iskolai „tananyag” (és persze a pedagógus, aki azt közvetíti) az „igazság” letéteményese legyen, hiszen minek tanulnánk meg olyasmit, ami nem is biztos, hogy „igaz”? Az egész iskola és a tanulás fogalmának átértékelésére lenne szükség ahhoz, hogy ezt a szemléletet leválthassuk arra, ami a tudományéhoz közelebb áll. De most nem erről a nagy szemléleti problémáról akarok szólni.

Csak egy példát fogok elmondani vázlatosan, egy olyan jelenségről, amiben a nyelvtudományban egyáltalán nincsen egyetértés, és ez nem is véletlen. Ez a jelenség a zéró (leírva: „∅”), vagyis nem hangzó elemek szerepe a nyelvi szerkezetekben. Sokféle esetben és sokan feltételezik ilyen elemek jelenlétét valamilyen értelemben (nyilván valamilyen elvont értelemre kell gondolni, hiszen hogy lehetne jelen valami, amire éppen az jellemző, hogy nincs jelen?), de csak néhányról fogok szólni. Például akinek még kötelezően tanítottak oroszt az iskolában, az emlékezhet arra a mondókára, hogy „semmi, semmi, pici nyuszi”, ami az ún. harmadik ragozású nőnemű főnevek magánhangzós végződéseire akart emlékeztetni – na, ebben az a bizonyos „semmi” utal arra, hogy egyáltalán nincs végződés. (Alanyeset: -∅, tárgyeset: -∅, birtokos eset: -i, részeshatározói eset: -i, eszközhatározói eset: -u, elöljárós eset: -i, pl. kost’ ‘csont’: kost’, kost’, kost’i, kost’i, kost’u, kost’i.)

Ugyanilyen természetességgel írják le az iskolai tankönyvek azt, hogy a magyar igeragozásban a jelen idő egyes szám harmadik személyében az alanyi ragozású alakoknak nincs végződésük (számolok, számolsz, de számol-∅; rendezek, rendezel, de rendez-∅, stb.). Ez egyfajta „rendszerkényszerből” következik, hiszen ha az igealakok alanyának személyére és számára utaló ún. személyragok mind az igealak végén jelennek meg, akkor abban az egyetlen esetben, amikor nem jelenik meg ott rag, beszélhetünk „zeró” ragról.

A figyelmes olvasó persze már itt is elgondolkodhat azon, hogy hogyan is értelmezzük ezt a bizonyos „rendszerkényszert”. Hiszen például érvelhetünk úgy, hogy az álmodik igealak végén nem „zéró” áll, hanem -ik (álmodom, álmodsz, de álmod-ik), és akkor ez kivétel a fenti szabály alól, de úgy is okoskodhatunk, hogy az -ik nem személyrag, hanem egy kivételesen megjelenő ún. képző (álmodom, álmodsz, de álmod-ik-∅). És akkor még azon is el lehet töprengeni, hogy a képző hiányát a többi személyben miért nem jelezzük (például: álmod-∅-om, álmod-∅-sz, de álmod-ik-∅). Azt hiszem, inkább csak szokások magyarázzák, hogy mikor hogyan járnak el a nyelvészek (például képzők meg nem jelenését nem „szoktuk” ∅-val jelölni). Egyáltalán, sokszor csak a szokásokon múlik, hogy mikor feltételeznek egy „jelenlevő” zérót, és mikor mondják egyszerűen azt, hogy nincs ott semmi.

Itt van például a magyar névszók alanyesetű alakja, ennek a végén sincs végződés, akárcsak az idézett kost’ ‘csont’ szóhoz hasonló harmadik ragozású orosz főneveknek. A szórakozott majommal találkoztam, de A buta majom-∅ alszik. A magyarban akkor mondjuk , hogy egy névszó alanyesetben áll, ha olyan szerkezet végén fordul elő, ami egy ragozott igealakkal személyben és számban egyezik. A majommal alak nem ilyen, mert a szerkezet, aminek a végén áll (a szórakozott majommal) nincs egyeztetve igealakkal (a fenti példában a találkoztam igealakkal), viszont a második példában a majom alak ilyen, mert a szerkezet, aminek a végén áll (a buta majom) az alszik igealakkal egyezik. Ilyenkor tehát a „rendszerkényszer” nevében indokolt a zéró rag feltételezése (a majom alanyesetű alakja majom-∅, szemben az eszközhatározós esetű majommal alakkal).

Ezzel a fajta banális jelenséggel az iskolai nyelvtankönyvek nem szoktak sokat foglalkozni, egyszerűen kimondják, hogy bizonyos igeragok vagy esetragok zéró alakúak, esetleg még a „-∅” jelölést is bevezetik, ez így eléggé magától értetődik (bár, mint említettem, például az ikes igék -ik-je itt is ad némi gondolkodnivalót). Vannak azonban olyan esetek is, amikor a zéró „jelenlétét” sokkal nehezebb megindokolni, megvédeni vagy egyáltalán megvitatni. Na, az ilyen esetekre érvényes leginkább az, hogy az iskolai tankönyveknek vagy be kellene vallaniuk, hogy vitatható, nem eldöntött, és talán nem is eldönthető kérdésekről van szó, a válaszok valószínűleg mindig azon fognak múlni, hogy ki milyen elemzési keretet, magyarázó fogalomkört választ magának, tehát az „igazság” mibenléte ezekkel kapcsolatban szóba sem kerülhet.

Amikor egy funkciót nem jelöl semmi

Vegyük megint a magyar névszókat: nemcsak akkor nincs esetrag a végükön, amikor a szerkezet, aminek a végén állnak, alanyi szerepet játszik (alanyesetű), hanem akkor sincs (legalábbis sokszor nincs), amikor „birtokos” a funkciója. Például abban a szerkezetben, hogy a buta majom banánja, az a szerkezet, hogy a buta majom, ugyanúgy hangzik, mint feljebb, amikor az alany szerepét játszotta (A buta majom alszik). Vajon ennek a majom szónak a végére is kell-e képzelnünk egy zéró toldalékot (a buta majom-∅ banánja)? Az indok természetesen az lenne, hogy a magyarban a birtokviszonynak más esetekben van valamilyen jelölője: a buta majomnak a banánja, sőt ez a -nak/-nek néha kötelező is: ennek a buta majomnak a banánja (birtokos szerkezetként nem mondunk olyat, hogy ez a buta majom banánja).

Amikor a példák így szaporodnak, vagyis egyre több esetet fedezünk fel, ahol valamit lehetne is (sőt, néha kell is) jelölni, de máskor nem kell, vagy nem lehet, akkor végül kellene valami elvi döntést hozni, hogy melyik esetekben „képzeljünk” oda egy zérót, amikor a jelölés hiányzik. Vajon „jelen van-e” egy zéró a kezed szó végén, amikor azt mondom valakinek, hogy Mutasd a kezed! (hiszen a tárgyeset ragja megjelenhetne ott, bár nem kötelezően: Mutasd a kezedet!)?

Még faramucibb a helyzet, amikor egy funkciót külön szóval fejezhetnénk ki explicit módon, de ez nem kötelező. Vajon „jelen van-e” egy zéró hangalakú (vagyis nem hallható) szó abban, hogy Nem érek rá, írok, csak azon az alapon, hogy az írok ige tárgya kifejezhető lenne nyelvileg, még ha olyan „üres” kifejezéssel is, mint írok valamit? Nem kellene egy zéróval jelölni, hogy valami hiányzik a mondatból, ami a funkcióját tekintve „jelen van”, hiszen aki a mondatot megérti, oda fogja képzelni (és akár ott is lehetne, de nem kötelező kifejezni)?

Ha a sokkal egyszerűbb esetekre (mint amilyen az egyes szám harmadik személyű, jelen idejű, alanyi ragozású igealak esete, az alanyeset „toldaléka”, a jelöletlen birtokos stb.) a nyelvészeknek nincs egyöntetű válaszuk, akkor ezekre a bonyolultabbakra még kevésbé van. Alkalmilag, a jelenség megvilágítására esetleg oda-odaírnak egy-egy zérót, de ritkán próbálják elvi alapokra helyezni, hogy pontosan mi azoknak a zéróknak a pontos szerepe a nyelvtanban, és van-e nekik egyáltalán, vagy csak a „nincs ott semmi explicit jel” kifejezés rövidítései.

Szintén izgalmas és bonyolult eset az, amikor a zéró nem egy toldalék (nem hallható) alakja, de nem is egy önálló szó vagy kifejezés hiányát jelzi, hanem valahogy szavak belsejébe, de nem szóelemként kívánkozik bele. Erre jó példák a magyar névszói szerkezetek, amikről feljebb már szóltam. Azt írtam, hogy a magyarban az esetragok mindig ezeknek a szerkezeteknek a végén jelennek meg (kivéve az alanyesetet, aminek nincs hallható toldaléka): a szórakozott majommal, a buta majom. Az a helyzet, hogy a magyarban ez akkor is így van, ha a névszói szerkezet nem egy ún. főnévi alaptaggal végződik, hanem, hogy úgy mondjam, csak a szerkezet eleje van jelen: ilyenkor is az utolsó tag után következik az esetrag: a hárommal (értsd: ‘a három (valamilyen) majommal’), a három szórakozottat (értsd: ‘a három szórakozott majmot’), a butát (értsd: ‘a buta majmot’) stb. Ilyenkor a szerkezet végéről hiányzó tagokat (a főnévi alaptagot, esetleg még jelzőket meg ilyesmiket is) csak az előzményből lehet kikövetkeztetni, de mindig olyankor használunk ilyen szerkezeteket, amikor erre a hallgatóság készen áll, és kitalálja, hogy mire gondoltunk (a nyelvészek ellipszisnek, egyfajta kihagyásnak nevezi ezt a jelenséget).

Nos, az egységesség kedvéért sokszor az ilyen elliptikus szerkezetekben is szoktak zérókat feltételezni, természetesen a „rendszerkényszer” miatt, hiszen ezeknek a hiányos szerkezeteknek létezik (és használható lenne) a teljes változatuk is. Csak éppen a zérókat itt sokszor szólakok belsejébe kellene „beleképzelnünk”, és ez furcsa toldalékolási anomáliákat is okozna. Ezek szerint a hárommal (értsd: ‘a három (valamilyen) majommal’) ábrázolása valamilyen értelemben a három ∅-mal (esetleg a három ∅ ∅-mal, attól függően, hogy az előzmények alapján csak egy főnév, vagy egy jelzős szerkezet van kihagyva). De legalábbis furcsa, hogy a toldalék, a -mal mit sem tud az előtte megjelenő zérókról, ő ahhoz a három- tőhöz kapcsolódik, ami a zérók előtt áll (ha egyáltalán jó helyre írtuk a zérókat). És hasonlóképpen: a három szórakozott ∅-at (értsd: ‘a három szórakozott majmot’), a butá-∅-t (értsd: ‘a buta majmot’), és a toldalékok megint úgy viselkednek, mintha a zérók ott se lennének. Nem lehet, hogy ez erős ellenérv a zérók feltételezése ellen? Sajnos amíg nincsenek szilárd elméleti alapvetéseink arról, hogy pontosan mikor milyen zérókat érdemes feltételezni, márpedig jelenleg nincsenek, addig arra sem lehet válaszolni, hogy erős ellenérvről van-e szó.

A „zéró létige” kérdése

A magyar nyelvtan egyik „sztár-zérója” a nem hallható, jelen nem levő (?) létige a kijelentő mód jelen idejének harmadik személyében. Álmos vagyok, álmos vagy, de a majmom álmos ∅; álmosak vagyunk, álmosak vagytok, de a majmaim álmosak ∅. Nemcsak az első és második személyben, de a többi igeidőben-igemódban is megjelenik azonban a létige (az ún. kopula) megfelelő alakja: álmos voltam, álmos volt, álmosak vagytok, álmosak voltak; álmosak lennétek, álmosak lennének stb. stb. A „rendszerkényszer” tehát itt elég erősen hat (bár számszerűsíteni ezt persze nem tudnám): ez egy-két kivétellel arra indította a magyar nyelvészeket, hogy feltételezzék a létige ragozásában azt a bizonyos zéró alakú, nem hallható két alakot, a kijelentő mód jelen idejének egyes és többes számú harmadik személyű alakját.

A „zéró létige” azért különleges a többi szóba jövő zéró között, mert itt egy ragozott igealakról van szó, márpedig a magyarban vannak olyan szabályszerűségek, amiknek a leírásában kifejezetten a ragozott igealakokra kell hivatkoznunk. Például megtanultuk az iskolában, hogy az -e kérdőszócska az igényes beszédben közvetlenül a ragozott igealak után áll (azért próbálták az iskolában ezt a fejünkbe verni, mert a hétköznapi beszédben valójában sokszor nem oda tesszük, de most maradjunk ennél az írott nyelvi, irodalmiasabb nyelvi rétegnél). Akkor viszont, ha tényleg létezik zéró létige, akkor ennek a szabályszerűségnek rá is kell vonatkoznia. És valóban, ez első látszatra így is van: álmos vagyok-e, álmos vagy-e, álmos ∅-e; én voltam-e a főnök, te voltál-e a főnök, Jóska ∅-e a főnök.

Aztán van egy másik szabályszerűség a magyarban, mégpedig az ún. fókusz szerepű mondatrész elhelyezkedését illető: az ilyen mondatrésznek mindig közvetlenül a ragozott igető előtt kell állnia (még az igéhez tartozó igekötő sem férkőzhet közéjük): Jóska ette meg a pizzát (értsd: ‘nem pedig más’), Jóska volt a főnök (értsd: ‘nem pedig más’). A fókusz szerepű mondatrész általában olyasmit fejez ki, amivel valami mást szembe- vagy párhuzamba állítunk, vagy amivel egy kiegészítendő kérdésre válaszolunk. Itt is azt látjuk, hogy ez első látszatra összefér a zéró létige feltételezésével: én vagyok álmos (értsd: ‘nem más’), te vagy álmos (értsd: ‘nem más’), Jóska ∅ álmos vagy Jóska ∅ a főnök (értsd: ‘nem más’).

Előáll viszont egy kis probléma akkor, amikor a két fenti szabályszerűséget egyszerre kellene alkalmaznunk, tehát jelen van egy fókusz szerepű mondatrész is, meg egy -e kérdőszócska is. Addig nincs baj, ameddig a létige szerepe az azonosítás (mint abban, hogy Jóska volt a főnök, értsd: ‘Jóska azonos azzal, aki a főnök volt’). Ilyenkor minden rendben van: Nem tudom, hogy Jóska ∅-e a főnök, vagy valaki más, hogy úgy mondjam, minden a helyén van. Ha viszont a létigének az a szerepe, hogy egy névszóval ún. összetett állítmányt alkosson (mint abban, hogy Jóska álmos volt), bajba kerülünk, ha fókusz szerepű mondatrész is jelen van, meg -e kérdőszócska is. Legalábbis én, azt hiszem, sosem mondanám ki a következő mondatot: Nem tudom, hogy Jóska ∅-e beteg, vagy valaki más. Legfeljebb azt tudom elképzelni, hogy ha mégis kimondanám, esetleg nem vennék észre, hogy nem stimmel, mert beleképzelnének egy kis a névelőt, hiszen így már jó: Nem tudom, hogy Jóska ∅-e a beteg, vagy valaki más. Persze, mert így már azonosító szerepe van a létigének (a Jóska nevű illetőt azonosítjuk azzal bizonyos másik illetővel, aki a beteg).

De akkor hogyan fogalmaznánk akkor, ha azt akarnánk kifejezni, hogy nem tudjuk, hogy Jóska-e az, aki valamilyen betegségben szenved, vagy valaki más? Nekem még az hangzik a legelfogadhatóbbnak, hogy Nem tudom, hogy Jóska beteg-e, vagy valaki más, de egy kicsit mintha ez is csikorogna. De ha ez a mondat létezne, azt csak úgy tudnánk magyarázni, hogy létigének, se zéró alakúnak, se másmilyennek itt nyoma sincs. Ha ugyanis lenne ebben a mondatban egy zéró alakú létige, akkor annak egyszerre kellene közvetlenül a Jóska után állnia (hiszen ő a fókusz szerepű mondatrész), és közben közvetlenül az -e kérdőszócska előtt is ott kellene lennie, és persze a kettő egyszerre nem teljesülhet. Ha pedig egyáltalán nincs létige a mondatban, akkor csak azt mondhatjuk, hogy ilyenkor a beteg (vagy többes számban betegek) szó, és általában a névszók, amikor állítmányként használjuk őket, úgy viselkednek, mintha ragozott igék lennének. Ami viszont ellentmond mindannak, amit eddig ebben az alpontban feltételeztem. Az olvasó lassan megszokhatja, hogy a nyelvészetben általában ez a helyzet: mindkét „megoldásnak” megvannak a hátrányai.

A szerző nyelvész, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa, korábbi cikkei itt olvashatók.